''A SAMPONOK HATÁSA AZ EVOLÚCIÓRA ÉS VISZONT
A kis, kék nyüzügék feltehetően békésen elturbolásztak volna az idők
végezetéig a Föld nevű bolygón, ha nem szól közbe a folyton okvetetlenkedő
evolúció és létre nem hozza - a tudomány mai állása szerint az evolúció
csúcsát képező lényt, - az embert. Ez betett a kis, kék nyüzügéknek, a
turbolászásnak, de még a Földnek is, az evolúció meg röhöghetett a markába.
Már ha ő tehetett az egészről és nem az a bizonyos Isten nevű személy, akit
- egyes földlakók szerint - joggal lehetett volna bíróság elé állítani a
kialakult helyzetért. De ő, mármint Isten is egészen nyugodtan
hátradőlhetett a karosszékében és malmozhatott az ujjaival, mert az ellene
kiadott elfogató parancsot úgy sem tudták volna foganatosítani a földlakók
feltűnően tehetetlen rendőri szervei. És ahogy a dolgok kinéznek, ez
egyhamar nem is jön össze nekik...
De ha már az ember nevű emlősnél tartunk, ejtsünk egy pár szót néhány
lényeges kérdésről vele kapcsolatban is. Mivel hírét sem hallotta a
turbolászásnak, ezért más dolgokkal próbálta meg agyonütni az idejét. Úgy
mint civilizáció, kultúra, meg hasonló, az egészségre kifejezetten káros és
felettébb haszontalan agyszülemények. Ez talán még nem is lett volna túl
nagy probléma, de a fejlődésnek csúfolt körbenjárás során eljutott a
hajerősítő ceramidokat tartalmazó sampon felfedezéséig. Ez viszont betett
neki, végérvényesen két részre osztotta az emberi nem társadalomnak nevezett
csordáját, nevezetesen azokra, akik használtak hajerősítő ceramidokat
tartalmazó sampont és azokra, akik a "Mosd meg és pucolj innen!" típusú
samponra esküdtek. Barátságok szakadtak szét és házasságok omlottak össze.
Testvérek estek egymás torkának, mert nem tudtak megegyezni, hogy melyik az
egyedül üdvözítő hajápoló szer. Politikai pártok tűzték zászlajukra az egyik
vagy másik sampontípus egyedülállóságát hirdető jelszavakat, mintegy
mellékesen megemlítve, hogy aki nem az általuk egyedülállóan értékesnek
tartottat használja, az, mint életre alkalmatlan személy, sürgősen
kiirtandó.
Egyszóval úgy zajlott az egész, ahogy azt az utóbbi pár évezredben már
megszokta az emberiség s mivel az efféle vitás kérdések megoldásán akadt egy
kézenfekvő, évtízezredek alatt megszokott és bevált módja, nem is törte
senki magát különösebben, hogy másik megoldást keressen.
Jött a háború, vele az interkontinentális, ballisztikus rakéták.
A háború második napján Isten benyújtotta a felmondását és teljes
érdektelenség közepette nyugalomba vonult. Részéről elege volt az egészből.
Már régen sejtette, hogy ezeket a fickókat kár volt megteremtenie, de neki,
mint mindentudó és tévedhetetlen személynek, ezt elég nehéz volt beismernie.
Az evolúció viszont megvonta a vállát és várt egy kicsit. Úgy félmillió
évet. Aztán ismét megpróbálkozott a kis, kék nyüzügékkel...
Gyakran eszembe jutnak dolgok a régi időkből. Például a nappalok. Már nem
is tudom, mióta nem láttam a napot, nem sétáltam napsütötte utcákon, nem
ültem le egy parkba újságot olvasni, nem nézegettem miniszoknyás lányok
combjait a reggeli villamoson és nem voltam a folyónál déltájt, ebédidőben,
mikor a népek kiülnek a parti lépcsőkre, lehúzzák cipőjüket, harisnyájukat s
úgy tapicskolnak a vízben, akár a gyerekek.
Fura, hogy az ilyen kis semmiségek jobban hiányoznak, mint a családom, a
barátaim. Nem emberekre emlékszem, csupán egy-egy pillanatra, egy-egy
délutánra, egy-egy estére. Egyszerű mulatságokra.
Mostanában nappal alszom. Így kívánja a hagyomány mindazoktól, akik az én
foglalkozásomat űzik, bár ennek semmi értelme. Nappal is tehetném a dolgom,
úgy, mint mindenki más, de tartanom kell magam a Szabályzathoz, melyet
valaha valaki lefektetett. Pontjai mögött, miket szigorúan be kell tartanom,
körülbelül annyi ésszerűség van, akár egy ma született verébfióka fejében,
de nincs kinél reklamálnom. Nem ismerem a főnökömet.
Régebben sokat törtem a fejem, hogy ki lehet Ő. Nem jutottam semmire.