''A LIR-KRISTÁLYOK
Azt nem tudtam, van-e értelme délnek indulni a sivatagban, de meg kellett
próbálni. A városban senki nem tudta megmondani, hogy vannak-e arra lir-
kristályok, sőt szánakozva néztek rám, ha kérdezősködtem. Mintha elment
volna az eszem, úgy bántak velem. Némi sajnálattal kevert lenézéssel
bámultak rám és a fejüket rázták. Errefelé ember emlékezet óta nem keresett
senki lir-kristályt, legfeljebb talált. De akkor sem örült neki
különösebben, mert a lir-kristály szerencsétlenséget hoz arra, aki csak
rápillant és talán még ennél is rosszabbat arra, aki megérinti. Ezt minden
felvilágosult, babonás helybéli tudja s talán csak azért nem vándorolnak ki
a bolygóról, mert a lir-kristály igen ritka szerzet, nehéz ráakadni, főleg,
ha nem is keresi az ember.
Úgy éreztem magam, mint egy aranyásó, a tizenkilencedik századi
Alaszkában érezhette magát, mikor nekivágott, hogy a hómezőkön megcsinálja a
szerencséjét. Némiképp zavarta ugyan az illúziót a negyven fok feletti hőség
és tűző nap, de a végtelennek tetsző homokhullámok színe emlékeztetett a
hóéra. És én nem a szerencsém után indultam.
A kocsmában, jobb szívű helybeliek megkíséreltek lebeszélni a szerintük
esztelen vállalkozásról. Nem bocsátkoztam vitába velük. Végül is, tényleg
meglehetősen nagy ostobaságnak tűnik, hogy valaki a bajt keresse magának, de
nekem ez a munkám. Ezért fizetnek, még pedig elég rendesen és rólam ne
mondja senki, hogy nem dolgozom meg a pénzemért! Akkor se, ha tényleg nem
dolgozom meg érte.
Szerencsejátékos vagyok. És nyerek, amióta csak az eszemet tudom. No nem
mindig, de összesítésben folyton pozitív a mérlegem. Játszottam én már talán
a galaxis összes kaszinójában, a leglehetetlenebb automatákkal és kártyával
és kockával és rulettel, de mindig valamicskével gazdagabban állhattam
odébb, ha valakinek szemet szúrt, hogy milyen jól megy a játék. Pedig nem
szoktam csalni. Legfeljebb néha, ha valaki különösen esküdözik, hogy őt nem
lehet becsapni, tőle nem lehet kicsalni egy árva petákot sem. Ilyenkor
különös késztetést érzek, hogy csak azért is átejtsem az illetőt.
Szerénytelenség nélkül állíthatom, még sosem kaptak rajta.
Ez minden, amihez értek. De elég jól megélek belőle és nem hinném, hogy
öregkoromra gondom lesz a napi betevővel. Nem is a pénzért vállaltam ezt az
utat.
Megbízóm, tudta mit tesz, mikor megkeresett, hogy hozzak neki némi anyagi
javadalmazásért egy, vagy ha tudok, több lir-kristályt. Fogalmam sincs, hogy
akadt rám, mert nem szoktam a tömegkommunikációs csatornákon reklámozni
magamat, mint szerencsejátékost, ellenkezőleg, mindig arra törekedtem, hogy
ne tűnjek fel senkinek. Az ismert játékosokat jobban szemmel tartják, mint a
szürke kisegeret, akinek biztos csak véletlenül van olyan átkozott
szerencséje.
Vagy háromszáz fényévnyire a Lirtől, az Ivrozán történt.
Nem játszani mentem oda, bár akadtak játéktermek és kaszinók szép
számmal, mint minden turistaparadicsomban, csak kipihenni a több hónapos
utazgatást, a sorozatos partikat.
Kopogtattak a szállodai szobám ajtaján. Azt hittem a szobapincér az -
elegáns hely volt, nem robotok szolgáltak fel -, hozza a négyórai
koktélomat. De nem a szobapincér volt és aznap nem ittam négykor egy kortyot
sem. Kicsi, ódivatúan öltözött ember lépett be a szobámba a felszólításom
után, nyomában egy akkora gorillával, hogy az alig fért be az ajtón. A
fickó, míg a gazdájával beszélgettem folyton a szobában vizslatott, körbe-
körbe, hogy rá is kérdeztem:
- Talán attól tart, hogy a virágváza ráveti magát a főnökére, vagy hogy
az asztal fojtogatni kezdi?
Nem felelt, csak nézett rám, szúrós, enyhén világító szemeivel.
Én megértem ezeket a badis srácokat, mindent megtesznek, hogy még jobbak
legyenek, de bennem nincs semmi, ami mesterséges. Olyan tisztán húsból és
vérből állok, mint amikor megszülettem. Nem mintha nem futná ilyen-olyan
implantokra, de sosem éreztem szükségét, hogy bármilyen irányba is
felpörgessem magam.
A kis ember sem volt turbósítva, vagy ha mégis, akkor nagyon profik
csinálhatták, mert semmilyen külső jel nem látszott rajta. Bár valószínűbb,
egyszerűen csak annyi pénze volt, hogy másokat fizessen meg, ha különleges
dolgok kellettek neki. Mint például engem.
Elég szép összeget ajánlott, bár csak a pénz nem hatott volna meg.
Valahonnan ismerhetett, vagy engem, vagy a fajtámat, mert nagyon jól tudta,
mivel foghat meg. A játékszenvedélyemre alapozott, arra, hogy szeretek
kockáztatni. Külön kihangsúlyozta, hogy a lir-kristályok szerencsétlenséget
hoznak mindenkire, de neki ennek ellenére szüksége van egyre. Vagy
akármennyire, amennyit csak tudok szerezni, darabonként fizet értük és
minden költségemet állja. Már ha merem vállalni a küldetést és nem félek
attól, hogy olyan leszek, mint az örök pechszériás megszállottak a
játéktermekben, akik már a legvacakabb gépekbe dobálnak be összekoldult
érméket és inkább nem esznek, de hajszolják tovább a főnyereményt.
Nem szeretnék idáig süllyedni, de vállaltam a megbízatást, bízva a
szerencsémben és abban, hogy ha ezek a kristályok tényleg pechessé teszik az
embert, akkor nálam a legrosszabb esetben is csak kiegyenlítődik a dolog.
Elhagy a bazi nagy szerencsém, olyan leszek, mint mindenki más. Mehetnék női
alsóneműt árulni valami szolid céghez. Erről már úgyis sokat álmodoztam...
Rövid úton megegyeztem az emberkével, izmos kis előleget utalt át az
egyik bankszámlámra. Én meg idejöttem a Lirre. És most itt vagyok a
sivatagban.
Az egyetlen hasznos információ, amit a kristályokról ki tudtam csikarni a
helybeliektől, hogy a várostól körülbelül ötven mérföldnyire, déli irányban
van egy bányatelep. Régebben ott bányászták a lir-kristályokat. Hogy miért
és kinek kellettek arról nem beszéltek, azt sem említették, mikor maradt
abba a kristályok utáni kutatás. Csak azt hajtogatták, amit már úgyis
tudtam, szerencsétlenséget hoznak, átkot arra, aki hozzájuk ér és jobb, ha
szépen visszamegyek oda, ahonnan jöttem.
Ehelyett nekivágtam a sivatagnak.
Az út nem volt valami eseménydús, a sivatag nem szolgált semmiféle
látnivalóval. Legfeljebb az egyhangúsága mehetett volna szenzációszámba. Egy
dologban biztos lehettem, minden dűne mögött lesz még egy másik is...
A városban vásárolt homokfutó - senki sem akart bérbe adni nekem
járművet, miután elterjedt, hová és miért indulok, egy kisvárosban így megy
ez - rozzant külseje ellenére, szerencsére jól bírta a terepet, elég gyorsan
haladhattam.
Az elhagyott telepre viszont nem könnyen találtam rá. Ugyan elmagyarázták
merre van és viszonylag pontos tájékozódási pontokat is megadtak, de én nem
a Liren születtem, nekem egyik homokdomb pont olyan volt, mint a másik. Így,
bár azt állították, alig két óra az út, s én kora reggel indultam, hogy
elkerüljem a déli hőséget, nem kerültem el. Sőt. Késő este lett, vagy inkább
már éjszaka, mikor rátaláltam a bányákra.
Bevallom, még csak trividen láttam bányatelepet, valami olyasmire
számítottam itt is, csak lepusztultabbra, de természetesen tévedtem. Sehol
tornyok, meg mindenféle gépezetek, csak pár rozzant bádogbarakk és nem
messze tőlük, egy talán pár száz lábnyi kerületű területen, ahol a sivatagi
fehéres homok nem kevésbé fehér, simára csiszolt szikláknak adta át a
helyét, a kőbe vájt nyílások, a bányák. A homokfutó reflektorainak fényében
nem számoltam meg azokat, de nem lehetett több tíz lyuknál. Mikor még egy
valamirevaló hologolf pálya is tizennyolc lyukú! Persze nem golfozni
jöttem...
Az igazi meglepetést nem is telep kicsinysége nyújtotta, hanem az, hogy
ezen az állítólag elhagyatott, mindenki által széles ívben elkerült helyen
az egyik barakkból fényt láttam kiszűrődni.
Odahajtottam, hogy üdvözöljem jövendőbeli kollégámat, mert nyilvánvalónak
tartottam, hogy aki itt van, az csak azért jöhetett, amiért én. És ha már
egy darabig a földet fogom túrni itt - ami nem igazán lelkesített,
ellenkezőleg, ez volt a feladat leginkább nem szeretem része -, legalább a
szomszédsággal legyek jóban.
A barakk mellett az enyémhez hasonlóan ócska homokfutó állt.
melléparkoltam az enyémet, kiszálltam és a sivatagi szelek hordta homoktól
fényesre csiszolódott ajtóhoz mentem.
Bekopogtattam.
Nem felelt senki. Kopogtattam még egyszer, vártam kicsit, aztán
benyitottam.
A berendezés egyébként sem lett volna valami fényes - néhány láda, két
tábori szék, egy billegő tábori asztal és két összecsukható ágy, egy
csendben zümmögő generátor, ami már jó ideje megszakítás nélkül járhatott -
de nagyban rontotta az összképet az egyik ágyon heverő múmia. Sajnálattal
kellett megállapítanom, hogy ezzel a szomszéddal sem fogok nagyokat
beszélgetni, miközben a száraz levegőn mumifikálódott tetemet néztem. Elődöm
csontjaira ráaszott a hús, elnyűtt, megfakult kezeslábasa lötyögött a ruha
méreteiből ítélve, valamikor izmos testén. Nem igazán volt szép látvány.
Annál érdekesebbnek tűnt azonban, ami az asztalon hevert. Pár, megfagyott
tejre emlékeztető kődarab. Nem különösebben szépek és a legkevésbé sem
veszedelmes külsejűek. A lir-kristályok. Pontosan így néztek ki azon a
hologramon is, amit megbízóm mutatott róluk. Még kevésbé értettem, hogy
retteghet tőlük egy sereg ember. Azt se nagyon, mire kellhetnek valakinek,
hacsak nem megszállott ásványgyűjtő az illető, aki minden pénzt megad a
ritkaságokért.
Úgy látszik engem sosem hagy el a szerencse! Megúsztam a földmunkát.
Mellettük papírlap feküdt az asztal lapján.
Felemeltem. Ez állt rajta:
"Lir-kristályok. Ezt a tizenegy darabot hét hetes munkával kapartam ki a
B2-es bányából. De elvinni már nem tudom őket. Hirtelen jött ez a betegség
és tudom, hamarosan végez velem. Akárki vagy is, aki megtalálod ezt a
levelet, hagyd itt a kristályokat, hagyj itt mindent, úgy ahogy van és tűnj
innét mielőbb, ha jót akarsz!"
Visszatettem a levelet az asztalra. A tetemre néztem és reméltem, nem
fertőző kórban hunyt el a néhai, mert akkor magamra se fogadnék szívesen.
Engedelmeskedtem a halott felszólításának és sürgősen távoztam. Persze azért
nem mindenben engedelmeskedtem, mert a kristályokat magammal vittem. Nem
azért tettem meg olyan hosszú utat értük, hogy aztán csak úgy otthagyjam
őket feküdni egy düledező kalyibában.
Nem volt kedvem a sivatagban éjszakázni, ahhoz meg még kevésbé, hogy
valamelyik szomszédos barakkban töltsem az éjszakát ezért inkább
visszaindultam a városba.
Visszafelé könnyebb utam volt, mert a város messzire világító fényei
útbaigazítottak.
A motelben, ahol aznap reggel mondtam le a szobát, a tulajdonos még ébren
volt. Természetesen nem árultam el neki, hogy mi van nálam, és honnan
jöttem, mert akkor nem kaphattam volna vissza a szobámat. Úgy hiszem, máshol
sem, az egész városban, sem a másik motelben, sem magánházaknál, mert ha túl
sokat nem is tudtam az itt lakókról, egyet igen, roppant gyorsan terjednek
közöttük a hírek.
Nem tévedtem, tényleg gyorsan terjednek közöttük a hírek. Másnap reggel,
mikor lementem a motel szinte egész földszintjét elfoglaló ivóba - vagy az
ivó felett volt négy szoba, amiket a tulajdonos kiadogatott a nagy ritkán
erre vetődő idegeneknek? - a helység már tele volt. Ennyi helybelit még nem
láttam együtt. Nem túl sűrűn lakott hely a Lir és ez a várost sem lakhatták
ötezer lakosnál többen.
Mikor beléptem, minden szem felém fordult. Kicsit feszélyezett ez a
túlzott figyelem, nem szoktam hozzá. És minden tekintetben egyetlen kérdés
bujkált.
- Nem találtam meg a bányákat - legyintettem lemondóan. - Eltévedtem a
sivatagban.
Aztán a pulthoz mentem, leültem, kértem két szendvicset és egy üdítőt.
Nem szeretek reggelire sört inni, elbágyaszt, meg nem is akartam kockáztatni
a kristályokkal kapcsolatban.
- Ma újra megpróbálja? - kérdezte a motelos.
- Nem - ráztam a fejem. - Sajnos már lassan lejár a szabadságom.
Itt úgy tudták, hogy amatőr ásványgyűjtő vagyok, aki a rendes évi
szabadsága alatt vadászik a nagy fogásra.
- Nehezen jutottam el idáig - magyaráztam. - Azt persze tudtam, hogy
ilyen kristályokat csak a Liren lehet találni, de hogy hol pontosan, azt
nem. Ezen a bolygón sehol, senki nem akart velem a kristályokról beszélni -
ez igaz is volt - így hosszú időbe tellett, amíg eljutottam magukhoz, ennek
a bányának a közelébe. A tegnapi kísérletem volt az utolsó, ma már indulnom
kell haza, sajnos.
Az első szótól az utolsóig elhitték, amit mondtam. Talán, mert nagyon
becsületes képem van, talán mert nagyon őszintén tudom előadni a legnagyobb
képtelenségeket is.
Fel sem merült bennük, hogy nem mondok igazat, hogy a kristályok fent
lapulnak a szobában. Talán, ha sejtik, meglincselnek. Így viszont azonnal
akadt vevő a homokfutóra és jelentkező is, aki vállalta, hogy még a délután
folyamán elfuvaroz az közeli űrkikötőbe. Oda már rendes út vezetett, alig
hosszabb hatvan mérföldnél, s bár a Liren nem ismerték a tömegközlekedést és
taxik sem voltak, mindig akadt egy vállalkozó szellemű ráérő, aki a haszon
reményében vállalta a fuvart.
Pár percig, talán negyedóráig még beszélgettem a helybeliekkel, aztán
kezdtek lassan elszállingózni. Megszűntem szenzáció lenni, végre
megreggelizhettem.
A délelőtt további része eseménytelenül telt el. Üldögéltem az ivóban,
néztem a helyi adón sugárzott reménytelenül régi filmeket és vártam, hogy
eljöjjön a megbeszélt időpont, mikor jön értem a felfogadott sofőr.
Egyre biztosabb voltam benne, hogy csak ostoba babona, legenda a lir-
kristályok átka. Mióta rájuk akadtam, nem történt velem semmi rendkívüli,
minden ment a maga útján, a megszokott rendben. Szerencse istenasszonynak
esze ágában sem volt faképnél hagyni engem, pedig tudtam, hogy mint minden
nő, szeszélyes. De engem, ki tudja miért, a szívébe zárt.
A sofőr időben érkezett és gond nélkül juttatott el az űrkikötőbe. A
hajómmal sem történt semmi, amíg távol voltam és a vámosok sem foglalkoztak
túl sokáig velem. Simán bevették ők is a mesémet, pórul járt ásványkutató
enyhén nevetséges sztoriját.
Elhagytam a Lirt.
Az utolsó bolygót, aminek valaha is a talajára tehettem a lábam. Mert
azóta valahányszor csak megpróbálok belépni egy csillagrendszerbe, annak
napja szupernóvaként robban szét, pedig már régen megszabadultam a lir-
kristályoktól, az űrbe szórtam őket. Az átok azonban továbbra is sújt. Nem
szabadulhatok meg tőle. Bár okos emberek azt állítják, hogy szó sincs
átokról, egyszerűen egy eddig nem ismert természeti jelenséget testesítek
meg, tudom, hogy tévednek.
Más talán keseregne, hogy örök vándorlásra ítéltetett, hogy a csillagok
Bolygó Hollandija lett belőle. De engem nem hagyott el mégsem Szerencse
istenasszony, hiába tettek meg cél érdekében mindent azok a fagyott tejre
emlékeztető kristályok. Pillanatnyilag az Azrehoni Szövetség űrflottájának
dísze és leghatékonyabb fegyvere vagyok, akivel sakkban tarthatják az egész
galaxist, mert nincs az a páncél, az az erőtér, ami ellenem védene.
A Szövetségtől mindent megkapok, amit csak akarok, enyém a az univerzum
leggyorsabb és legnagyobb hajója. ha valamire vágynék, csak kérnem kell és,
a fénysebességnél gyorsabban, már hozzák is nekem, ki a csillagközi űrbe,
ahol élek, ahol élnem kell. Igyekeznek mindenben a kedvemben járni, mert
pontosan tudják, hogy nem hazafiúi önérzetből szolgálok a flottájukban - az
nem teng túl bennem - és sok a jelentkező, aki busásan hálálná meg a
szolgálataimat.
Még azt is elnézték, hogy egyszer, egyetlen egyszer a saját céljaimra
használtam ki az adottságomat. Ellátogattam a Lir rendszerbe.
Talán nem volt túl erkölcsös szétrobbantani ezért egy csillagot, de én
utálom a konkurenciának még a lehetőségét is...