''INVADERS
Az új állásom nem volt valami fényes. Egy Coconuts névre hallgató
gazfickó alkalmazott, mint hálózat-felügyelőt. Cége nem volt valami nagy,
talán, ha tíz kollégával, ha összefutottam az irdatlan nagy, külvárosi
raktártárban, ahol a székhelye volt. A lerobbant, hangárszerű épület belseje
éppen úgy festett, ahogy az egész kívülről kinézett. Coconuts nem sokat
adott a látszatra, de az alkalmazottai kényelmére sem. A raktárban
ládahalmok választották el az "irodákat", amelyek berendezését szerintem egy
ócskatelep végkiárusításáról szerezte be.
De a számítógépekre egy szót sem szólhattam. A legújabb, leggyorsabb
típusú gépeket dobálta össze valaki, csekély hozzáértéssel, de igen nagy
lelkesedéssel és rengeteg kábellel, lokális hálózattá. Ráment vagy két
napom, míg úgy, ahogy rendet sikerült tennem a nekivadult óriáskígyóként
tekergőző kábelkötegek között, míg rájöttem, milyen srófra járt elődöm esze.
Leginkább azon igyekezett, hogy Coconuts ne tudja követni, mit csinál
valójában. Ehhez a szép hagyományhoz én is tartottam magam, mert nem volt
túl bizalomgerjesztő sem a hely, sem a főnök.
Szemmel láthatóan éjjel-nappal zajlott a munka, hozták és vitték a
ládákat, amiknek a tartalmáról a gépeken semmilyen információ nem szerepelt,
csak a darabszámuk és értelmetlen betűsorozatokból álló kódok.
Akkora volt a forgalom, mint egy jól menő export-import cégnél, de nem
hiszem, hogy létezne olyan tisztességes, profitot termelő cég, amelyik egy
hasonló helyen rendezkedne be. Coconuts is inkább nézett ki gengszternek,
semmint ügyvezető igazgatónak, ahogy szólíttatta magát.
Meg aztán, törvényes helyen a legritkább esetben veszik igénybe a
magamfajták szolgáltatásait, inkább vizsgázott, diplomás behatolás-
detektálókhoz fordulnak, vagy a Globális Háló rendszerfelügyeletétől
bérelnek fel egy hálózat-felügyelőt.
A másik fura dolog az volt, hogy Coconuts nem gondoskodott számomra
váltótársról, márpedig a huszonnégy órás készenlétet már csak biológiai
okokból sem bírja túl sokáig az ember. Amikor ezt felvettettem neki,
megnyugtatott, kapcsolódjak csak ki akármikor, ha fáradtnak érzem magam,
pihenjek, aludjak, a cég kontójára hozathatok akármit, de ne mozduljak ki a
raktárból, és ne igyam le magam túlságosan.
A feltételek nem voltak elfogadhatatlanok. Néhány összetolt ládából, egy
szivacslapból, meg egy hálózsákból egész kellemes helyet alakítottam ki
magamnak. Különben sem vagyok az a mászkálós típus, ráadásul, ha ilyen príma
cuccokkal dolgozhatok kedvemre - Coconuts nem kérte, hogy valóban figyeljem
a Hálót, csak azt, hogy legyek minél többet becsatlakozva - akkor különösen
nincs kedvem kimozdulni.
Egy igen csinos és igen hallgatag leányzó bármikor elugrott nekem a
közeli kínai étkezdébe egy kis falnivalóért meg sörért. Nem igazán szeretem
a sanghaji konyhát, de a lány nem volt hajlandó messzebb menni a két
saroknyira lévő étkezdénél.
Ezt néhány tőmondattal közölte velem és azt is, hogy a főnök arra
utasította, hogy ne hozzon nekem whiskyt. Kedves volt, mosolygott, de
csendes volt és határozott. Ahogy elnéztem, az ő ereiben is csordogált némi
keleti vér, mint manapság a legtöbbünkében. Rajtam, a szőke hajammal, kék
szememmel nem látszik, elmennék tősgyökeres svédnek, de az egyik nagyanyám
még a Felkelő Nap Országában látta meg először a felkelő napot.
Tehát nincs valami előnyös külsőm. Részint ennek tudtam be a lány feltűnő
tartózkodását, részint annak, hogy amennyire én figyeltem és láttam, ő volt
Coconuts jobb keze. A többiek mind hallgattak rájuk. A nagydarab,
felturbózott szállító munkások épp úgy ugrottak egy szemvillanására, mint az
két üzletkötő-féle, akik folyton a titkosított kommunikációs vonalakon
csüngtek.
Megpróbáltam, csak úgy, kutyafuttában, belelesni, hogy kivel és miről
cserélnek eszmét, mert nem árt, ha egy alkalmazott jól tájékozott a főnöke
ügyeit illetően, de nem sikerült. Elég spéci kóddal dolgoztak, amit nem
lehetett szőrmentén, feltűnés nélkül feltörni, én meg nem akartam felhívni
magamra a figyelmet, azzal, hogy olyasmibe piszkálok bele, amihez semmi
közöm.
Ettem a sanghaji kosztot, ittam a söröm, szundikáltam a ládákon, a nap
többi részében meg a Hálózaton szörföztem, csak úgy, mulatságból. Egészen
úgy éreztem magam, mintha egy nem túl elegáns helyen nyaralnék, ingyen, nem
is ingyen, fizetésért. Már kezdtem megszokni a szolid jólétet - csak egy
csinos és készséges hölgy hiányzott, aki megosztotta volna velem magányos
éjszakáimat a ládáimon - amikor beütött a krach.
Először nem tűnt fel semmi. Egy idő után kezdtem csak arra felfigyelni,
hogy nem hoznak újabb csomagokat, csak a régieket szállítják el,
rohamtempóban. Néhány óra alatt kiürítették az egész raktárt, nem maradt
benne más, mint a berendezés, az alkalmazottak, Coconuts, a lány, meg egy
csicsásra festett mikrokopter, olyasféle, amilyennel a gazdagabb családok
csemetéi szoktak röpködni szombat esténként, jobb környékeken, a klubok
körül.
Sosem voltam valami jó megfigyelő, ha becsatlakoztam, ezért nem tudom
mikor és mivel kezdődött a dolog. A figyelmemet valójában csak az keltette
fel, amikor az ágyként használt ládáimat is elvitték.
Nem kérdeztem a szállítóktól, hova, mert ők is abba hallgatag fajtába
tartoztak, mint a lány.
Biztos, ami biztos, kicsatlakoztam, mert ha zűr készül, nem szerettem
volna, ha nem reagálhatok elég gyorsan. Na ne gondoljon itt senki holmi
gyorstüzelős vagánykodásra, az olyasmit jobb szeretem meghagyni azoknak,
akiknek az a szakmájuk. Részemről inkább pucolok, ha forró a talaj a lábam
alatt. Őszintén szólva, már akkor is, ha melegedni érzem.
És ezúttal igen csak éreztem azt a bizonyos langyosságot, ami mindig
felettébb gyors mozgásra serkent. De nem mertem mozdulni. Túlságosan szem
előtt voltam és a badis gyerekek, akiknek implantjai láttán eddig is nehéz
volt elhinni, hogy kikötői munkások igen komoly szerszámokat szedtek elő.
Amennyire én értek a haditechnikához, ezek legalább olyan csúcsminőségű
termékek voltak, mint a kütyük, amikkel én dolgoztam.
Kezdtem azon töprengeni, hogy léphetnék mégis csak, feltűnés nélkül
olajra, amikor odajött hozzám Coconuts. Tényleg olyan gömbölyded és szőrös
volt, mint a gyümölcs, aminek a nevét viselte. Azzal a különbséggel, hogy a
kókuszt szeretem, őt viszont kezdtem egyre kevésbé kedvelni, mert nagyon úgy
látszott, hogy belerángatott valami nemszeretem dologba.
- És most jössz te - mondta nekem. Egy csillogó kockát húzott elő a műbőr
dzsekije zsebéből. - Ezen címek vannak. Nem kevés. Nem csinálsz mást, mint
amilyen gyorsan csak tudod, egyszerre postázod, érted egyszerre -
hangsúlyozta ki erőteljesen -, az üzenetet, ami szintén rajta van a
memocube-on. csak azt és semmi mást.
- Oké - bólogattam. - Világos.
Mertem volna mást mondani? Úgy nézett rám, ahogy az ember egy különösen
visszataszító rovarra, vagy ilyesmire szokott.
- Köszönd a jószerencsédnek, hogy itt lehetsz és te megúszod. Legalábbis
egyenlőre. Mert ha megjönnek a mieink, nem garantálok semmit...
- Kösz, ezzel feldobtál - gondoltam magamban, de hangosan nem mondtam
semmit. Talán már említettem, nem születtem hősnek.
Alighanem ezért is rázott ki annyira a hideg attól, amit a következő
percben láttam.
Coconuts az övéhez nyúlt és a rajta függő kis fekete dobozon megnyomott
egy gombot. Azt láttam már, amikor felfogadott, hogy álcázókészüléket visel,
de nem gondoltam volna, hogy állandóan használja is. Azt hittem, hogy csak
azért van rajta, hogy ha a raktáron ütnek a zsaruk, könnyebben megléphessen.
De tévedtem.
Rögtön megértettem, miért. Coconuts nem volt ember. Ronda, gyíkpofájú
szerzet állt előttem egyenruhának látszó holmiban, mikor megszűnt az
álcázás. Abból gondoltam, hogy egyenruha, mert a többiek, a szállítók és a
lány is, mind kikapcsolták az álcázójukat. Egyformán voltak öltözve, még a
nőstény is egyenruhát viselt. Most már értettem, miért szerelte le olyan
gyorsan a közeledési kísérletemet. Ha ő is olyan rondának látott engem, mint
én most őt, alighanem igencsak foroghatott a gyomra, mikor kedveskedni
próbáltam.
Kicsit kapkodtam a levegő után, de igyekeztem továbbra is magabiztosnak
látszani.
- Mi ez? - csúszott ki a számon.
- A fajtád vége, az Armageddon - villantotta elő villásnyelvét Coconuts,
aki ha lehet, rusnyaságban felülmúlta a többieket. - Már mindenhol ott
vannak a partraszálló egységeink... Te fogod megadni a jelet, hogy mikor
kezdhetik az akcióikat, a zűrzavar keltését, a kommunikációs csatornák
megsemmisítését, a Globális Hálótok szétszaggatását. És aztán, ha teljes a
fejetlenség, ha menet közben már nem fedezhetik fel őket, vagy ha
felfedezik, akkor sem tehetnek ellenük semmit, megindulnak a hajóink. Két
nap múlva itt lesznek a Naprendszeren kívülről és megtisztítjuk a Földet
tőletek. Élettérre van szükségünk!
- Élettérre van szükségünk - visszhangozták mögötte a többiek.
Az egész valami gyenge, hollywoodi fércműre emlékeztetett. De sajnos
komoly volt.
Villámgyorsan zakatolt az agyam, ahogy a leültem a billentyűzethez. Nem
vagyok különösebben filantróp, de mégsem hagyhatom... De mit lehet itt
tenni?
Belöktem a memocube-ot a tárolóba. A csatlakozót a halántékomon lévő
aljzatba dugtam és elmerültem a Hálózatban, ahol már nem láthattam a
mellettem álló, minden mozdulatomat figyelő szörnyet. És ahol ő sem
láthatta, mit csinálok.
Kiadtam az utasításokat, a parancsainak megfelelően. Egyetlen apró
módosítást eszközöltem csak: az üzenetek postázási dátumát nem azonnalra
állítottam, ahogy kérte, hanem egy két évvel későbbi, véletlen dátumot adtam
meg. Aztán az egész adatbázist átpumpáltam a város rendőr-főkapitányságának
szerverére, sürgős bejelentés jelzéssel, akkora prioritással, hogy,
szerintem, egy másodpercen belül meg kellett jelennie a kapitányság
valamennyi monitorán.
Nem vagyok tégla, de mindennek van határa. Az rendben van, hogy többnyire
törvénytelen üzletekben veszek részt - nem véletlenül ismerem olyan jól a
kapitányság szerverét - de nem szeretném, ha a Földet holmi gyíkpofájú
idegen szállnák meg. Az emberiségért talán nem lenne kár, ha kiirtanák, de a
gyerekeket sajnálnám. És persze a saját bőrömet is féltem. Mert nem hiszem,
hogy ezek után még sokáig szükségük lenne rám, hogy életben hagynának...
Egy kattanás. Kihúzták a csatlakozót a halántékomból.
A feleségem állt előttem.
- Kész a vacsora. Egész nap azokat a nyomorult komputereket bűvölöd és
még itthon is a virtuális valóságban kóborolsz... Ha nem lennék, szerintem
éhen halnál, annyit játszol.
Mentem vacsorázni. Már megint a legjobb résznél szakította félbe...