''A HALÁL ÚTJA
Az őszi erdő szép volt, színei már sok festőt ihlettek meg. De ez
pillanatnyilag senkit sem érdekelt. A négy férfi egyikét sem. Sem a kis
zsidót, a foszlott ruhásat, aki egy csaknem akkora ásót cipelt a vállán,
mint önmaga, sem a két halálfejes sapkát viselő katonát, sem a hosszút, aki
a kezein bilincsekkel, egykedvűn lépdelt a két katona között.
A katonák egymás között röhögcséltek valamin, amit a kis ember nem
értett. Lengyel volt, Lengyelországban született, kicsit sem vallásos
családban. De azért hordania kellett a sárga csillagot. Nem értette a két
nácit, akik időnként oldalba bökték a hosszút a Schmeisser-géppisztolyukkal,
amit az fel sem vett.
Nem botlott meg, nem gyorsított, nem lassított, de a legkevésbé mutatott
alázatot az uralkodó faj e két képviselője előtt. Mellesleg azok sem voltak
a kimondott germán óriások, mindketten vagy fél fejjel lehettek
alacsonyabbak a megbilincseltnél, ráadásul az egyik kifejezetten fekete, a
másik pedig inkább barna, mint szőke.
Zbyszek tudta, hová tartanak és csak abban reménykedett, hogy a
visszautat legalább hárman fogják megtenni. Mert, hogy négyen nem, az
bizonyos. Ez a Halál Útja és igen nagy szerencse kell ahhoz, hogy visszafelé
is végig mehessen valaki rajta. Neki pedig egyszer már sikerült... A hely,
ami felé ballagtak, elegye volt a kínpadnak, ahol a hóhérok végeznek
áldozataikkal és a temetőnek, ahol elföldelik azokat.
Csak abban bízott, hogy ez esetben ő, csak mint sírásó lesz szereplője az
eseményeknek. Tizenkilenc éves volt, négy éve rab és átkozottul szeretett
volna még élni egy kicsit. Legalább addig, hogy egy nővel... De erre
egyenlőre még esélye sem volt. A táborban szigorúan elkülönítették a férfi
és a női barakkokat, a "tenyésztési kísérletekbe" meg valahogy senki sem
akart bekerülni. Tudták mi vár rövid, körülményeikhez képest, paradicsomi
élet után a kísérletben résztvevőkre. Lehet, pár hétig ehetnek, amennyit
akarnak és ölelkezhetnek, amennyit csak tudnak, de aztán a füst elfed
mindent...
Ő pedig óvatos fickó volt.
- Meghúzódni, kibekkelni - szajkózta az apja, akivel együtt volt, még az
első néhány hétben. De neki nem sikerült.
Zbyszeknek eddig igen. Túlélt mindent és mindenkit. A csak éhenhaláshoz
elég ételt, a veréseket, a robotot. Neki volt a barakkban a legalacsonyabb
száma. De a környező barakkokban, az ismerősei sem tudtak olyanról akinek
kisebb száma lett volna, mint az övé. Néha elnézegette karján a kék számot
és valami furcsa büszkeséget érzett. De most félt.
A németek egy kulacsot adogattak egymásnak, a szaga után ítélve vodka
lehetett benne.
- Csak ne rúgjanak be, csak annyira ne rúgjanak be, - imádkozott magában
- hogy engem is...
Ezúttal óvatlan volt. Pont ott sertepertélt, amikor kerestek valakit, aki
elbír egy ásót. Óvatlan volt, pedig tudta, milyen kicsin múlik a táborban
egy élet. Mindig meghúzta magát, kicsiny termetével eltűnt a tömegben,
szürkén, hogy ne akadjon meg senki szeme rajta. Mert akit észrevesznek, az
halott. Halott, csak azért, mert észrevették, hogy él.
- Meglapulni, tűrni - ebben reménykedett.
A hosszú nem. Az valahogy semmibe vette a két katonát, a gyilkosait.
Láthatólag nem félt tőlük, annyit sem törődött velük, mint egy-egy
falevéllel, ami a szeme láttára hullt le az ágról. Zbyszek az ő nyelvét sem
beszélte. Azt tudta nem angol, az tanulta még gyerekkorában és nem német,
mert azzal már negyedik éve küszködött. Kérdezte tőle honnan való, de az
idegen röfögésszerű hangokat hallatva válaszolt. A csattogásokból,
röffenésekből csak annyit tudott leszűrni, hogy Hitler valami igen távoli
országgal is összeakaszthatta azt a csökött bajszát. Valószínűleg nem is
európai, mert az európai nyelveket már hangzás után felismerte, volt alkalma
itt a táborban, hogy megtanulja. De ilyen nyelvről még csak nem is hallott.
Egyre nehezebb lett az ásó, ahogy közeledtek ahhoz a helyhez. Egyszer már
járt itt. Akkor ugyanígy rettegett, pedig akkor sokan voltak és a
teherautókon meszet hoztak utánuk. Egy tömegsírt kellett betemetniük. Sok
halott a sír mellett, szétszóródva hevert, némelyik dorongot, követ
szorongatott a kezében.
Szögletes sapkájukon a lengyel sas.
Zbyszek sírt a temetés után. Maga sem tudta, miért. Talán, mert
megpróbálták, megpróbálták, ha eleve kudarcra ítéltettek is. És elestek...
Kiértek az erdőből.
A mezőn, mert túl nagy volt ahhoz, hogy tisztásnak nevezhessék, egyet
jelentettek az alacsony, alig észrevehető domborulatok. Zbyszek tudta mi van
alattuk. És ha nem vigyáz...
A két német megint röhögött valamin.
Ezúttal nem is hallotta min. Ha nem is mindent szót, de már sokat
megértett a vartyogásukból. Muszáj volt megtanulnia, az élete múlhatott
rajta...
A hosszú viszont - láthatóan - ezúttal először mutatott érdeklődést.
Végigmérte a két katonát és elvigyorodott. Nem mosoly volt, könyörgő,
barátságos, hanem meglehetősen kegyetlen vigyor. Zbyszek csak lopva mert
ránézni.
- Ez kihívja maga ellen a sorsot... Pedig élhetne még... Néhány percig -
józanodott ki. Az idegen ráröfögött a két katonára. Másnak a legjobb
indulattal sem lehetett beszédét nevezni.
Azok összenéztek.
- Rüf-rüf schwein - mókázott a fekete, orrát disznó módjára összehúzva.
Ezen megint röhögtek.
Az idegen pedig velük nevetett. Aztán, mintha elvágták volna
elkomorodott. Felemelte megbilincselt kezét a melle magasságáig. Furcsa,
zöld fény izzott fel a csuklói körül, a nácik legalább olyan elképedve
bámulták, mint Zbyszek. Egyszerűen nem hittek a szemüknek, nem hihettek,
mert a bilincs, mint zsír a tűz felett, egyszerűen leolvadt a két nem túl
vastag csuklóról s furcsán fénylő, zöld cseppek hullott a föld felé.
Az SS-ek pillanatnyi meglepetésén úrrá lett a beléjük vert reflex.
Egyszerre emelték Schmeisserüket, de akármilyen gyorsan is tudtak
cselekedni, lassított felvételként hatottak az idegen mellett. Kinyújtott
karral pattant feléjük és karommá görbült ujjak záródtak össze védtelen
gégéken. Két, csaknem egy időben történő rántás, két szétszakított torok és
egy, az ég felé elporzó sorozat.
Aztán csönd lett.
És már csak két élőlény állt a mező szélén.
Az idegen Zbyszekre nézett. Ő idegesen lépett hátra egyet. Senki sem
fogja elhinni, hogy nem vett részt a két náci legyilkolásában.... Ezért
pedig halál jár... Hacsak... Hacsak, nem ez a fickó öli meg... De az nem is
lépett közel hozzá. Csak intett, intett a mező végén némán aláereszkedő
zöldes színű, csészealj formájú repülő szerkezet felé.
Aztán meg sem várva, Zbyszek hogy dönt, elindult arra.