''GÓLYÁK
Amikor beléptem az előadóba, már ott ültek. Nem lehettek sokan, talán
tizennyolc-húszan. A kurzus résztvevői, egyetemi polgárok, nálam alig néhány
évvel fiatalabbak, diákok. Végigmentem az egyenletesen süllyedő padsorok
között, le, egyenesen a terem legalacsonyabb pontjára, a katedrához.
Letettem holmimat az asztalra - nem volt sok, csak egy notesz és egy
dosszié, benne a rektor által látatlanban jóváhagyott tantervvel - és
megfordultam. A rektor járt az eszemben, az első két évben sokat kötözködött
a tanterveim miatt - többnyire egyetlen papírlapból álltak, rajtuk pár soros
emlékeztetővel -, de az eredményeim meggyőzték. Talán kicsit félt is tőlem,
tudva, akkor léphetek a helyére amikor csak akarok. Azt nem sejtette, hogy
semmire sem vágyom kevésbé, mint valaminek, legyen az kocsi vagy egyetem, a
vezetésére. Nem árultam el neki, hogy nem kell tartania tőlem, meghagytam
kényelmetlen helyzetében, a bizonytalanságban, élvezve az ebből származó
összes előnyt. Ártani nem árthatott nekem - mert nem tudott - tehát teljes
mellszélességgel támogatott, amire viszont nekem volt nagy szükségem. Ha
csak lehetett, igyekeztem nem kihasználni előnyös adottságaimat.
Végignéztem a diákokon. Egy évig fogjuk nyűni egymás idegeit.
Némelyikükkel tovább, ha az én tanszékemen kívánja folytatni a tanulmányait.
És ez gyakran elő szokott fordulni. Az enyém a leglátogatottabb tanszék az
egyetemen, még akkor is, ha nem erről híres az iskola. De ezt ők nem
tudhatták. Gólyák voltak, a jövendő fizikusai, a tudományba vetett
rendíthetetlen hittel, mélységes önbizalommal, mert aki bejut az ország
legjobb egyetemére, az legalábbis nem akárki. Vagy nagyon sok a pénze, vagy
nagyon magas az IQ-ja. Vagy nagyon jó sportoló...
Némelyiküknek bizonyára előszerződése is van különféle cégekkel, olyan
kezdő fizetéssel, amilyenről egy átlag ember legfeljebb ábrándozhat...
Az első sorokat szokás szerint üresen hagyták. A java a negyedik-ötödik
sorba húzódott, kis csoportokra oszolva. Hátrébb csak egy-két izompacsirta
ült - bizonyára az egyetemi csapat díszei - álmosan pislogva, és a persze
azok, akik különösen nagy ostobaságnak tartották a kurzust. Ide senki sem
jött önként. Minden évben szinte kötéllel kellett összefogdosni az első
évfolyamos hallgatókat, hogy meg legyen az induláshoz szükséges létszám.
Később persze ez megváltozott. Akkor már alig lehetett elhajtani a
jelentkezőket.
Bemutatkoztam és elárultam nekik, amit már úgyis tudtak: ezen a szakon
én leszek az előadójuk.
- Ez nem szak, ez marhaság - hallatszott valahonnan hátulról.
- Ilyesmiben ma már az óvodások sem hisznek - mondta egy szemüveges,
nagyon szeplős és nagyon alternatív lány. Csak úgy sütött belőle a
szuperintelligencia és a felsőbbrendűségébe vetett hit. - Minek kell
idejárnunk?
Többen helyeseltek neki.
Megvontam a vállam, mint akit nem érdekel a dolog, pedig érdekelt. De ez
így megy mindig, az első alkalommal. Leszoktam már arról, hogy győzködjem
őket, hogy vitatkozzak. Az efféle próbálkozásaim többnyire hangzavarba
fulladtak és csak annyit értem el, hogy kicsengetéskor diadalittasan hagyták
el az előadót, letorkolhatták a tanárukat.
- Akár akarják, akár nem, akárminek is tartják, de részt kell venniük
ezen az egy éves kurzuson - mondtam - és az év végén vizsgát kell tenniük a
tanultakból. Ha valaki sikertelenül vizsgázik, nem folytathatja a
tanulmányait, legalábbis ezen az egyetemen nem.
Ez persze nem volt egészen igaz, de miért ne ijesszek rájuk egy kicsit?
- Én csak azt csodálom - állt fel egy zakós nyakkendős fiú - hogy a
húszadik század végén ilyesmi előfordulhat! Egy országos, sőt világhírű
egyetemen!
Válasz helyett széttártam a karom. Egyetértettem vele, bár nem egészen
úgy, ahogy ő gondolta. Én a diákokon csodálkoztam. Csakugyan furcsa, hogy
még ma is, az ennyire fiatal emberekben is milyen mélyen élnek a régi
előítéletek. Az elődeim jutottak eszembe. Bizony nem volt könnyű életük és
némelyiküknek egészen ronda halála volt, mégis kissé irigyeltem őket. Sok
bajuk volt, de nem kellett egy sereg zseniális, rakoncátlan diákkal
vesződniük.
Eluntam a dolgot. Elegem lett a közbeszólásokból, megjegyzésekből,
becsmérlésekből, provokációkból. Még a sportolók voltak a legrendesebbek.
Nekik mindegy volt, hol unatkoznak.
Döntöttem: rajtam a sor.
- Mielőtt folytatnánk ezt a kis vitát - mondtam - engedjék meg, hogy
bemutassam a tanársegédemet...
Értetlenül néztek rám, ahogy kinyújtottam a kezem, tenyérrel egymás felé,
karomként begörbített ujjakkal, mintha egy különösen vastag nyakú egyént
próbálnék megfojtani. Koncentráltam és lassan elkezdtem széthúzni a
kezeimet. Bár le volt hunyva a szemem, mégis, tudtam miért halkul, majd
szűnik meg teljesen a zsivajgás.
A két tenyerem között cikázó kisülések látványa hallgatatta el őket.
Nem az első alkalommal csináltam ezt az apró kis trükköt. Még erőlködnöm
sem kellett s máris éreztem az agyamban azt a jól ismert bizsergést, a
kiáradó, majd materializálódó energiát. Nyúlt, nyúlt a mágikus köldökzsinór,
aztán elpattant. Bevégeztetett.
- Jehuda Lőw ben Becálel úr. Lőw rabbi szelleme elvállalta, hogy a
tanársegédem lesz, segít okítani önöket. Talán tudják, hogy korának
leghíresebb varázslója volt, ő alkotta meg a Gólemet... Sokat tanulhatnak
tőle.
A terem dermedt csendjét Lőw rabbi törte meg.
- OK, boss. Ezekkel a madarakkal is menni fog - mutatott mosolyogva a
tátott szájú, bamba társaságra.
Hiába, a jó öreg az évszázadok során hozzászokott a pongyola
fogalmazáshoz és a szlenghez.
- Tehát - kezdtem - az ez évi kurzus tárgya: a mágia alapjai...