''A HALÁL ANGYALA
Timesohn utálta ilyenkor a munkáját. Különben nem szokta bánni, hogy
rendőrnek ment, még kevésbé, hogy a gyilkossági csoporthoz került, de voltak
olyan helyszínek, amik még az ő edzett gyomrát is megfeküdték.
A bűncselekményt este tizenegy és éjjel egy között követhették el, az
orvos szerint.
- Pontosabbat majd a boncolás után - mondta, de Timesohn tudta, hogy
pontosabb információra úgysem számíthatnak.
A doki mindig optimista volt és mindig reménykedett, hogy olyan
információhoz jut, amivel az átlagosnál jobb közelítéssel határozhatja meg a
gyilkosság, gyilkosságok időpontját, de sosem jött be neki. Valószínűleg
sohasem fogja megírni azt a cikket valamelyik orvosi szaklapba, amelyik
híressé teszi, nem csak a rendőrségi berkeken belül, hanem a tudományban is.
Hiába kísérletezett mind újabb s újabb módszerekkel, mégsem jutott közelebb
céljához, a halál beálltának percre pontos meghatározásához.
- Oké - intett Timesohn a távozó doki után, aztán a helyszínelők
vezetőjéhez fordult.
Az őrmester meglehetősen zöld képpel támasztotta a falat.
- Találtatok valamit? - kérdezte tőle.
- Hat halottat - vonta meg a vállát az őrmester miközben nagyon
igyekezett, hogy kemény fickónak látszódjon. Mint ahogy minden új ember
ebben a szakmában, még ő sem tudta, vagy csak nem hitte el, hogy vannak
dolgok, amiket nem lehet megszokni.
- Hat halottat - mondta még egyszer. - Négy gyerek és a két szülő. A
legkisebb gyerek hét éves, a legidősebb tizenöt... Csak legyek ott, amikor
elkapjuk ezt az állatot - tört ki belőle a düh. - Szétrúgom a fejét!
- Nem - rázta a fejét Timesohn. - Megérdemelné, de nem.
- Láttad őket, nem? Mindegyik valósággal szétszabdalta. Mint egy mocskos
mészáros... Csak tudnám a kicsi, hogy úszta meg - intett fejével a tornác
felé, ahol egy rendőrnő felügyelete mellett öt évesnek látszó, szőke
kékszemű, angyalarcú kisfiú üldögélt csendesen. - Szegény semmit, sem ért az
egészből! És addig jó neki, amíg semmit sem ért...
- Szerencséje volt - mondta Timesohn. - A gyilkos feltehetően nem tudta,
hogy öt gyerekük van... Volt. Mert akkor őt sem hagyta volna ki. csak
tudnám, a gyerek hogy úszta meg. A többieket mind elkábította. A kissrácot
miért nem?
- Talán nem kapott vacsorát büntetésből, vagy egyszerűen csak nem volt a
fogára való a menü - mondta az őrmester.
- Ha ugyan az ételben adta be nekik...
- Miben másban?
A fiatal férfi válasz helyett levette a sapkáját és zsebkendőjével a
homlokát törölgette.
- Arra gondoltam - mondta - nem kéne kikérdezni a kisfiút? Hátha látott,
vagy hallott valamit...
- Egy ötéves gyerek, mint tanú, - húzta el a száját Timesohn - a
személyleírás alapján kereshetjük majd a hétfejű sárkányt, meg a vasorrú
bábát...
De azért visszaballagott a kertkapuból a veranda felé.
A rendőrnő szemráhányóan nézett rá, mikor megszólította a gyereket.
- Hogy hívnak?
A kissrác felnézett rá, ártatlan, kerek, kék szemeivel.
- Tommy - mondta komolyan.
Timesohnnak, maga sem tudta, miért, végigfutott a hátán a hideg. A gyerek
úgy mondta a nevet, mintha az nem az övé lenne, hanem a kérdezőé, amit épp
most olvasott ki annak gondolatiból.
- Engem is Tommynak hívnak - mosolygott rá a kisfiúra.
- Jó név - mondta az. - Én szeretem.
- Kérdezni szeretnék tőled pár dolgot.
- Akkor te is rendőr vagy. - Nem kérdezte, leszögezte a dolgot.
Timesohn meglepődött.
- Miből gondolod?
- Apu azt mondta, hogy a rendőrök mindig kérdezősködnek. Te is rendőr
vagy, még ha nincs is ilyen ruhád, mint neki - intett az egyenruhás rendőrnő
felé.
- Okos vagy, hogy kitaláltad - dicsérte meg Timesohn.
- Anya is mindig azt mondta, hogy okos vagyok. Hogy túl okos vagyok a
koromhoz képest - mosolygott fel a gyerek a férfira.
- Tényleg nem úgy beszél, ahogy a kiskölykök szoktak - állapította meg
magában Timesohn. - Persze a fene tudja, hogy szoktak azok beszélni...
Nem volt családja, gyereke. Tapasztalata sem, hogyan kellene kihallgatnia
egy ekkora gyereket.
Segítségkérőn nézett a rendőrnőre. Az tüntetőleg elfordította a fejét.
Láthatóan nem tetszett neki a dolog.
- Mit szólnál hozzá, ha máshol beszélgetnénk? A nénit biztosan zavarjuk a
pihenésben - Timesohn nem tudta megállni, hogy ne szúrjon egyet oda, a
harminc körüli, kövérkés, ellenszenves arcú nőnek.
- Azt lehet. Úgyis el akartam már menni a bunkeromba, de nem engedett -
mondta a gyerek a nőt nézve.
- Tudod mit? Menjünk el együtt oda. legalább nekem is megmutatod -
próbált a gyerekre hangolódni a férfi. Amennyire emlékezett, kölyökkorában
neki is volt titkos búvóhelye. Amit persze megosztott a haverjaival. De ez a
kis krampusz még túl kicsi ahhoz, hogy haverjai legyenek...
- Jó. Gyere - nyúlt fel a gyerek, és mintha a világ legtermészetesebb
dolga volna, kezét Timesohn kezébe öltötte. - Mutatom az utat.
A ház mögé, a pincelejáróhoz vezette a férfit.
- Erre kell menni - mutatott az ajtóra.
- Ki tudod nyitni? - kérdezte a férfi.
- Persze - nyomta le a gyerek a kilincset - sosincs zárva.
- Tessék - mutatta az utat az idősebbnek, udvariasan.
Timesohn csodálkozott, hogy milyen jólnevelt kiskölyök és bár nem szokott
hozzá, elsőnek lépett be a pinceajtón. Tett néhány lépést lefelé a lépcsőn,
amit azonnal meg is bánt.
A félhomályban nem láthatta, hogy a deszkából készült fokok közül csak az
első négyet tartja a biztos vasbetongerenda, a többit nem.
Zuhanása rövid volt és fájdalmas.
A leérkezés különösen.
A pince padozatába rögzített kihegyezett karók közül tán tíz is átdöfte a
testét. Sikoltani szeretett volna a fájdalomtól, de nem tudott. A nyakába
fúródott acélnyárs elmetszette a gégéjét, a hangszálait. Érezte, amint a
feltépett verőérből lüktetve freccsent ki a vére, az arcára, a betonpadlóra.
És a beleit szaggató iszonyatos fájdalom...
Puha huppanással érkezett mellé a kisfiú. Ő ugrott. Leugrott a legalább
három méter magasan lévő küszöbről.
- Ezt szeretem nézni - mondta - szeretem nézni, mikor meghaltok.
Timesohn arcára függesztette szemét.
- Tudod - mondta súgva - hazudtam neked, Tommy. Engem nem Tommynak
hívnak, hanem Angelnek.