''HARANGSZÓ
(Forrás: Népszabadság, 55. évfolyam, 168. szám, 1997. július 21.)
Zúgtak a harangok. Tegnap délben tíz perccel megtoldották a déli
harangszót. Elmélkedhettünk azon, kiknek és kikért szólt a harang. A
harangok persze azért szóltak, mert végre fölavatták a Donnál elesett magyar
honvédek emlékművét. Jócskán több mint fél évszázad múltán kaptak ezzel
erkölcsi elégtételt az egykori áldozatok. Az emlékmű ma, s főképp az, hogy
ennyi idő elteltével emelték, elsősorban arra kell emlékeztessen, hogy végre
lehet, szabad emlékezni. De ez egyben kötelezővé is teszi az emlékezést.
Mégpedig a reális emlékezést, a valóság lehetőleg hűséges fölidézését. Hogy
azokat, akikre emlékezünk, annak lássuk, amik voltak, illetve amivé
halálukban lettek. Se hősöknek, se agresszoroknak, hanem csak áldozatoknak.
Akiknek életébe került a történelem.
Amíg éltek, sokfélék lehettek. Sokféle meggyőződéssel indulhattak a
harcba, akik végül a Donnál vesztek. Lehetett köztük olyan, aki hitt benne,
hogy valamilyen szent, nemes ügyet szolgál, és sokan voltak, akiket
kényszerrel vittek, vagy akik számára egyenesen büntetés volt a
frontszolgálat. De ma már csak halottak, csak áldozatok. Az igazi
agresszorok vagy oda se mentek, vagy hazajöttek.
S ha így tekintünk azokra, akikért most megszólaltak a harangok, akkor
arról sem feledkezhettünk meg, hogy úgyanígy nézzük azoknak a katonáknak a
sírjait, emlékjeleit, akik nálunk haltak meg. Angolok, amerikaiak, bolgárok,
románok és más nemzetiségű katonák temetői vannak hazánkban. Rájuk is
ugyanígy kell gondolnunk. És a szovjetekre is. Amíg kötelező volt hős
felszabadítóként ünnepelni és siratni a Magyarországon elesett szovjet
harcosokat, és nyilvánosan, hangosan nemigen lehetett siratni az ott elesett
magyarokat, addig jogos lehetett az, ha sokan a hódítás, a magszállás
diadalmi jeleinek látták az ő emlékműveiket, addig érthető lehetett
mindenféle ellenérzés a szovjet obeliszkekkel kapcsolatban.
De ha áll és látogatható a Donnál elesett magyar katonák emlékműve, ha
elvárjuk, hogy az ottaniak tiszteletben tartsák a hozzá fűződő érzelmeinket,
akkor mi sem tekinthetnünk másként a nálunk még meglévő emlékjelekre. A
halottakat ne gondoljuk se hódítóknak, se hősöknek, csak halottaknak, akiket
megillet a tisztelet, csak áldozatoknak, akiknek kijár a gyász.
A történelmet persze meg kell idézni, vallatóra kell fogni, mérlegelni
kell szereplőinek igazságát és tévedéseit. Tanulnunk kell belőle. Legalábbis
kellene. A halottak, az áldozatok sorsából mindenek előtt az élet
tiszteletét kellene megtanulnunk. De ha már ez nem megy, legalább a
halottakét. Hogy legalább őket, a mindenkori áldozatokat ne vessük prédául
többé napi politikai érdekeinknek, politikától áthatott érzelmeinknek.
A harangszó, mint mindig, most is nekünk szól, értünk szól.
Zappe László