''HALOTT KATONÁK OSZLOPA A DONNÁLď0
(Elhangzott 1997. július 20-án az oroszországi Bordirovkán.)
(Forrás: Magyarok Világszövetsége, 1997/7. szám)
''Tisztelt Orosz Polgárok! Don-mellettiek! Bordirovka lakói!
Élők és holtak követeiként jöttünk Magyarországról az Önök hazájába. Több
mint ötven esztendeje indultunk el erre a fájdalommal és gyásszal
kikövezett, nagy útra: a Don-melletti katonatemetők elárvult, földalatti
birodalmához, de a történelem és a politika megkerülhetetlen terep-akadályai
miatt csak most érkezhettünk ide.
Köszönjük, hogy a Megbékélés Kapuját kinyitották előttünk.
Tudjuk és megértjük, hogy döntésük nehéz volt, sőt nehéz még most is,
ezekben a fegyelmezett és szertartásos órákban, hisz Önöknek nemcsak saját
nevükben, de minden elesett katonájuk és polgártársuk helyett is dönteniük
kellett a magyar emlékmű fölállításáról.
E háborús század az emlékezés és megbocsátás drámáját hagyta ránk, ma
élőkre, Európa minden talpalatnyi helyén, ahol a gyűlölet, az öldöklés, a
fesztelen barbárság dicsőséges vagy dicstelen nagy jelenetei lejátszódtak.
A Don-kanyar a mi számunkra, magyarok számára, a bukás és a végzet
jelentésével azonos. Ezerszáz éves történelmünkben négyszer ért minket
hasonló csapás. Először 1241-ben, amikor Batu-kán vezérletével tatár seregek
dúlták föl s pusztították el országunkat, másodszor 1526-ban, amikor az
Európa meghódítására készülő török birodalom tiport el minket, útban
állókat; harmadszor 1849-ben, amikor szabadságharcunkat a Habsburg-ház
csakis az oroszok segítségével tudta leverni; s negyedszer itt a Don-
kanyarban, amikor a II. magyar hadsereg, idegen érdekek nyilvánvaló
áldozataként, fölmorzsolódott s elpusztult.
János Jelenései a Bibliában figyelmeztető, profétikus látomások. Egy
eljövendő, költői apokalipszis bomlik ki bennük az erkölcs és a képzelet
hatalma által. Az az apokalipszis viszont, amelyet az orosz frontra
kirendelt magyar katonák éltek át s amelybe százezrével belehaltak, nem a
profétikus képzelet műve volt, hanem a nagyhatalmú valóságé. A tankoké, az
ágyúké, a hóé, a fagyhalálé, amely mint lidérces fegyvernem a hazájukat védő
orosz katonákat és népet segítette. Beszéltem olyan túlélőkkel, akik a
csonttá keményedett, halott katonáink százait talpukra állítva szúrták bele
a hóba, hogy ne halottnak, hanem elevennek láthassák őket a visszavonulásban
s erőt és bíztatást kaphassanak tőlük. Ember-szobrok a hóban? Ember-szobrok
a huszadik század történelmének dermesztő múzeumában? Igen! De a sorfaluk
előtt haladók nem díszmenetben, hanem halálmenetben vonultak. Aki a
látványtól megőrült és eszelősen ordított a hóviharban Istenének,
szerelmesének, távoli kisfiának, a bajtársai, közös megegyezéssel,
kegyelemből lelőtték. Mert az őrületből semmilyen út se vezetett vissza az
életbe, a tomboló, orosz tél hófúvásain át.
Mi, akik most eljöttünk ide, hogy százötvenezer, hazáját hűséggel és
hősiesen szolgáló, elpusztult magyar katonának és munkaszolgálatosnak
megadjuk a halottakat mindig megillető végtisztességet, főhajtásunkkal nem a
történelmet akarjuk utólagosan átigazítani. A megesett bűn - mégha elnyerte
is büntetését - karakteres bűn marad az emlékezetben.
Az marad a mi második világháborús részvételünk is. Mentséget nem,
legföljebb magyarázatot találunk rá.
Épp az oroszok egyik legnagyobb írója: Dosztojevszkij tárta föl azt a
meghökkentő folyamatot, melyben a kitaszított, a szerencsétlenül járt
áldozat szinte törvényszerűen bűnözővé válhat.
Sajnos, ez a folyamat nemcsak egyéneket ragadhat el, de nemzeteket is, és
rossz döntésekbe sodorhatja őket. Téves csataterekre.
Ez történt velünk is.
Az első világháborút követő békeszerződéseknek nem csupán az lett a
következményük, hogy a vesztes Osztrák-Magyar Monarchia, ez a fojtogató
kényszer- és érdekházasság fölbomlott, hanem az is, hogy mi, magyarok,
elveszítettük országunk területének és lakosságának kétharmadát, mint akinek
két lábát s egyik kezét egyszerre vágják le.
Tudós történészek szerint hasonló, zord békeszerződés még nem született a
történelemben. Utólag a tények is ezt igazolják. Hiszen, ha az Antant
hatalmak által diktált béke valamennyire is igazságos béke lett volna, húsz
év múlva nem esik szét és nem robban ki egy újabb, az előzőnél iszonyúbb és
mértéktelenebb háború.
Mit kellett a század emberének, a történések nyomán, meghasonlottan
tapasztalnia? Valami olyan egyetemes abszurditást, hogy azok, akik képesek
megnyerni a háborút, csak ritkán teremtenek igazi békét, akik pedig az
idegsejtjeikben és a szívükben érzik, milyen a jó béke, nem szoktak győzni a
háborúkban.
Tisztelt Vendéglátóink! Tisztelt Emlékezők! Sokáig tűnődtem, hogy néhány
történelmi ok és érv fölvillantása után bevallhatjuk-e az áldozatból lett
bűnös legmélyebben rejtező igazságát és fájdalmát? Végül úgy döntöttem, hogy
igen, hiszen a Don-kanyart benépesítő temetők csöndje és az irodalmukban
megismert orosz lélek természete is a teljes föltárulkozásra bíztat.
Önök, föltehetően, nem tudják, hogy a magyar nemzet megroppanása nem az
első s nem a második világháborúval kezdődött, hanem az 1848-49-es,
Habsburg-ellenes szabadságharcunkkal. Ezt a sok százados keserűségtől
kirobbanó függetlenségi háborút másképp fejezzük be, ha I. Miklós, a nagy
oroszok cárja nem nyújt segítséget a megroppanás előtt álló Habsburg-háznak.
Ferenc József maga utazik el a Varsóban tartózkodó cárhoz, hogy 200.000
főnyi hadsereg beavatkozását könyörögje ki tőle. A végzetes kérést teljesíti
a cár. Úgy küldi ránk csapatait, hogy előtte egyetlen elítélő vagy haragos
szót sem ejtettünk egymásról. Szabadságharcunk a megnövekedett túlerőtől
elbukik. Egyik legnagyobb költőnk: Petőfi Sándor, ki a világirodalomban
ikertársa Puskinnak, orosz dzsidások fegyverétől esik el a harcmezőn. A
szabadságharc tizenhárom, több nemzetből származó tábornokát, mint
közönséges bűnözőt fölakasztják vagy agyonlövik az osztrákok. Európa hatalmi
egyensúlya - ha agonizálva is - az első világháborúig fönnmarad, de a cár
általi meghosszabbítása, különféle áttételeken át, a mi végzetünket
jelentette. Nem hallgathatom el, hogy a cár tisztjei milyen morális
megdöbbenéssel számoltak be a szabadságharc leveréséről. Mihail
Dorimedontovics Lihutyin vezérkari tiszt ezt írja: "Mi az osztrákoknak
jöttünk segíteni és segítettünk is nekik, de rokonszenvünk láthatóan
egyszerre azok felé fordult, akik ellen felléptünk."
Ha mindez nem történik meg, az európai történelem egyik válságos és
önkényes pillanatában, mi most nem egy sokat szenvedett kis nép
képviselőiként állunk egy sokat szenvedett, nagy nép képviselőivel együtt
halottaink csontjai fölött, hanem más ügyben, a rokonszenv és a
nagyrabecsülés légkörében, egyenrangúan s bűntudat nélkül.
De ami megtörtént - megváltozhatatlan. Jóvátenni a múltat egyikünk se
tudja, csak bevallani esendőségünket és bocsánatot kérni azoktól, akiket
nyomorúságukban megbántottunk. Férfiaktól és asszonyoktól, özvegyektől és
árváktól, attól a tömérdek fiataltól, akinek virágjában veszett el az élete,
ahogyan a mi katonafiainké is.
A század emberének kétféle megoldás kínálkozik, hogy a szörnyűségek után
lezárhassa múltját. Az egyik így hangzik: mi, akik élünk, semmit se
felejtünk és semmit se bocsátunk meg. A másik így: mi semmit se felejtünk,
de mindent, amit meg lehet, megbocsátunk.
Szeretném, ha a világ sok temetőjében orosz, magyar és másféle nép
halottaira gondolva, mi az utóbbi választ fogadnánk el.
Ez a fölavatásra váró emlékmű tehát, ne csak az Oroszországban elesett
katonáink fejfája legyen, de legyen emlékeztető oszlopa a Megbocsátásnak s
annak az időnek is, melyben végleg elszakadunk a háborúk korától.
Csoóri Sándor