''HÓ HULL SÓHAJOMRAď0
(novella)
... Irtózatos idők járnak most
mifelénk. Szinte mindenre lőnek
a muszkák, ami megmozdul ideát.
Nekünk meg alig van töltényünk,
az ellátmány olyan gyér, hogy
csak az időt húzzuk, komoly el-
lenállást nem tudunk tanusítani.
Valós híreket már régóta nem
kapunk, csak találgatjuk, mi
lehet a többi frontvonalon. A
tisztek már régóta cserben hagy-
tak bennünket, most néhány tize-
des pattog, mintha ők volnának a
hadsereg parancsnoka. Ráadásul
egyre kevesebbszer kapunk engedélyt a
lövésre. Puskáink teljesen befagynak.
Reggelente olyan hideg van, hogy a
leheletünk a bajuszunkra fagy. Édes
otthon, miért is kell oly távol len-
nünk tőled. Talán már soha sem válta-
nak fel bennünket!...
... Tegnap megindultak az oroszok,
a sztálinorgonák ontották a meleget,
tizesével szedtük ki utána a magyaro-
kat a lövészárkokból. A "Döghordók"
mindet hátrahordták, olyan kemény a
föld, hogy még temetni sem tudunk.
Kerestem az ismerősöket a holtak kö-
zött, de alig lehetett megkülönböztet-
ni az egyik bajtársat a másiktól. A
repeszek szétzúztak mindenkit. Éjjel
meg az árokban lévő őrök közül fagytak meg ketten. Nem igazság ez. Mit
keresünk mi itt? Nincs nekem bajom egy muszkával sem...
... "Kitartani a végsőkig!" - könnyű ezt
mondani a meleg szobában. A tisztek
kilométerekre vannak innen, nekik könnyű,
ők mindennap tiszta alsót húznak, mi meg
itt rohadunk meg. A cipőnk talpa már
papírvékonyságú, már lehetne levelet írni
rajta. Három napja nem kaptunk
élelemadagot. Mit képzelnek ezek ott hátul?
Ők bezzeg megtömik a bendőjüket. Akivel nem
az orosz végez, azzal a hideg és az éhség
fog. Már a rádió is befagyott...
... Jány végre visszahív bennünket! Már
pár hete kellett volna, akkor nem
döglődnénk itt. Az oroszok gyűrűt vontak
körénk, most meg fussunk visszafelé? A tisztek már
jó messze járnak, minket meg cserbenhagytak. A
németek bezzeg teherautón menekülnek. Az útjukban
lévő magyarokat letapossák. Beléjük kellett volna
lőnünk, de lőszer az nincs, akkor meg minek a puska?
Akik fegyver nélkül menekülnek, azokkal meg a
katonacsendőrök végeznek...
... Már vagy két hete gyalogolunk a hidegben, a
halottakat meg kifosztjuk útközben, mert a
konzervje, vagy a kabátja jó lesz valakinek. A
dombokról meg néha belénklőnek az oroszok. Nagyon
fázok, és már a puskám sincs meg, azt sem tudom hol
veszett el. Éjszaka el kellett mennünk egy falu
mellett, mert a németek kizavartak bennünket a házak
közül. Reggel láttam egy ismerőst a szomszéd
faluból, az már nem megy haza, kicsit leült pihenni,
aztán meg orra bukott...
... Fáradt vagyok... már nem bírom soká... Édes
Mariskám, csak te lennél itt, majd
felmelegítenél... Jancsikám még nem is öleltelek
magamhoz, csak párszor. A lábaimat nem érzem,
mindenki csak vánszorog körülöttem. A térdig érő
hó nagyon húz magához... Álmos vagyok, pihenni
kéne...
... Haza szerettem volna jutni, nem itt a havat
nyalni. Lesz-e valaki, aki megmondja, nem akartunk
mi itt hősök lenni, mindent megtettünk, amit
parancsoltak az urak... de azok a hősök, akik
emlékünkkel kell, hogy tovább éljenek. Hallom az
orosz tankok zúgását, de a fejem nem bírom a hóból
felemelni... Újra esik a hó? A szemem
lecsukódik... már nem is fázom... Édes Mariskám,
de örülök, hogy látlak... Jancsika, ne igyál
hideget, ki vagy melegedve... menj, játssz a
többiekkel... Mi az, mit matatsz... még nem döglöttem meg, inkább segíts
felállnom... hova mész, az anyád úristenit?... A hó meg csak esik... esik...
mikor lesz már vége?...
''id. Kéri János emlékének
(1916. március 10., Dunapentele --- 1943, Don-kanyar)
egyre kevesebbszer kapunk engedélyt a lövésre. Puskáink teljesen befagynak. Reggelente olyan hideg van, hogy a leheletünk a bajuszunkra fagy. Édes otthon, miért is kell oly távol len- nünk tőled. Talán már soha sem válta- nak fel bennünket!... ... Tegnap megindultak az oroszok, a sztálinorgonák ontották a meleget, tizesével szedtük ki utána a magyaro- kat a lövészárkokból. A "Döghordók" mindet hátrahordták, olyan kemény a föld, hogy még temetni sem tudunk. Kerestem az ismerősöket a holtak kö- zött, de alig lehetett megkülönböztet- ni az egyik bajtársat a másiktól. A repeszek szétzúztak mindenkit. Éjjel meg az árokban lévő őrök közül fagytak meg ketten. Nem igazság ez. Mit keresünk mi itt? Nincs nekem bajom egy muszkával sem...
... "Kitartani a végsőkig!" - könnyű ezt mondani a meleg szobában. A tisztek kilométerekre vannak innen, nekik könnyű, ők mindennap tiszta alsót húznak, mi meg itt rohadunk meg. A cipőnk talpa már papírvékonyságú, már lehetne levelet írni rajta. Három napja nem kaptunk élelemadagot. Mit képzelnek ezek ott hátul? Ők bezzeg megtömik a bendőjüket. Akivel nem az orosz végez, azzal a hideg és az éhség fog. Már a rádió is befagyott... ... Jány végre visszahív bennünket! Már pár hete kellett volna, akkor nem döglődnénk itt. Az oroszok gyűrűt vontak
körénk, most meg fussunk visszafelé? A tisztek már jó messze járnak, minket meg cserbenhagytak. A németek bezzeg teherautón menekülnek. Az útjukban lévő magyarokat letapossák. Beléjük kellett volna lőnünk, de lőszer az nincs, akkor meg minek a puska? Akik fegyver nélkül menekülnek, azokkal meg a katonacsendőrök végeznek... ... Már vagy két hete gyalogolunk a hidegben, a halottakat meg kifosztjuk útközben, mert a konzervje, vagy a kabátja jó lesz valakinek. A dombokról meg néha belénklőnek az oroszok. Nagyon fázok, és már a puskám sincs meg, azt sem tudom hol veszett el. Éjszaka el kellett mennünk egy falu mellett, mert a németek kizavartak bennünket a házak közül. Reggel láttam egy ismerőst a szomszéd faluból, az már nem megy haza, kicsit leült pihenni, aztán meg orra bukott...
... Fáradt vagyok... már nem bírom soká... Édes Mariskám, csak te lennél itt, majd felmelegítenél... Jancsikám még nem is öleltelek magamhoz, csak párszor. A lábaimat nem érzem, mindenki csak vánszorog körülöttem. A térdig érő hó nagyon húz magához... Álmos vagyok, pihenni kéne... ... Haza szerettem volna jutni, nem itt a havat nyalni. Lesz-e valaki, aki megmondja, nem akartunk mi itt hősök lenni, mindent megtettünk, amit parancsoltak az urak... de azok a hősök, akik emlékünkkel kell, hogy tovább éljenek. Hallom az orosz tankok zúgását, de a fejem nem bírom a hóból felemelni... Újra esik a hó? A szemem lecsukódik... már nem is fázom... Édes Mariskám, de örülök, hogy látlak... Jancsika, ne igyál hideget, ki vagy melegedve... menj, játssz a többiekkel... Mi az, mit matatsz... még nem döglöttem meg, inkább segíts felállnom... hova mész, az anyád úristenit?... A hó meg csak esik... esik... mikor lesz már vége?... ''id. Kéri János emlékének (1916. március 10., Dunapentele --- 1943, Don-kanyar)