Dimenzió #27

Hó hull sóhajomra (Don-kanyar - Elveszve a végtelenben)

(történelem)

                                  ''FAGYHALÁL

       (Részlet Bártfai Szabó László: Az utolsó emberig c. könyvéből)

   (...)  A  rettenetes  fagyhalált  döbbenetesen  írta  le  Giulio Bedesehi
milánói orvosprofesszor visszaemlékezésében.

   Az  olasz  szerző könyvének alábbi kis részlete drámai módon tárja el mit
is   jelentett   a   tél  a  megvert,  visszavonuló  csapatok  számára  1943
januárjában:

   "Ember  formájú  kísérteteknek  látták  egymást  a szétszórtan menetelő -
oszlopok,  olaszok,  magyarok,  németek  és  románok, akiket csak a kétségbe
akarat  hajtott  előre: meggörnyedve, sántikálva, bicegve, láztól és tetűtől
gyötörve,   ólomszínű,  hullaszerű  arccal,  fuldokló  lélegzettel,  mint  a
kiéhezett, kóborló farkasok...

   ...Iszonyú  volt, amikor az egészséges emberek oda jutottak, hogy érezték
fizikai  erejük összeomlását, miközben lélekben tovább akartak jutni. Mentek
valamennyien, szemben a széllel, aggodalmasan beosztva végső erejüket. Aztán
egyik  térdük  a hó felé hajolt, majd a másik is, meggörnyedt a hátuk, kezük
belemerült  a  hóba,  fejüket előrehajtották, szemük kimeredt, kétségbeesett
erőfeszítéssel előrehajoltak, mint a láncukat feszítő kutyák. Nem beszéltek,
zavaros   szemekkel  nézték  az  előrehaladó  bajtársakat,  a  könyörtelenül
menetelő  oszlopot.  Aztán  mégis  erőre kaptak, egyik térdüket előrelökték,
egyik kezüket is, aztán a másik térdet, így jutottak előre hosszabb darabon.
Mereven  nézték  a menetelők lábát, hogy így négykézláb, vajon észrevehetően
előbbre  jutnak-e, mert akkor még lenne reményük. De volt, aki már nem bírta
erővel  ezt a legörnyedt, állati testtartást, karjai nem mozdultak, lebukott
és  lihegve  fekve  maradt  a hóban. Próbált egy kis erőt gyűjteni, hogy még
előbbre  vonszolja  magát.  Igyekezett  előre, mint egy csúszómászó, már nem
emberi  mozgással.  Amikor  ereje végleg elhagyta, mozdulatlan maradt, aztán
kinyújtotta   egyik  karját,  felemelte  a  hóról,  ujjait  az  oszlop  felé
nyújtotta, mintha meg akarna kapaszkodni benne, hogy az magával vonszolja őt
tovább.

   - Testvérek...  -  lihegte  gyenge  hangon  -  testvérek...  én is  ember
vagyok... ne hagyjatok itt... - zokogta.

   Az oszlop ment tovább, hagyta, hadd nyögjön a hómezőn, mert már senki nem
bírt el több fájdalmat a sajátjánál.

   - Keresztény vagyok, mint ti... ne hagyjatok el... az Isten szerelmére...
- hörögte az.

   Aztán  elcsendesedett, mert az arca is belemerült a mély hóba. Ott maradt
a  fehérségben  elnyúlva,  kinyújtott  karral a többiek felé. A fagy lassan-
lassan  megdermesztette  ezt  a mozdulatot és úgy maradt. Az ember tragikus,
mozdulatlan  alakká  vált.  Amikor  majd  a  fagy felenged, kinyújtott karja
lehanyatlik.

   Az  oszlop  körül  fütyült a hóvihar. Az oszlop ment tovább nyugat felé."
(...)
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.