''FAGYHALÁL
(Részlet Bártfai Szabó László: Az utolsó emberig c. könyvéből)
(...) A rettenetes fagyhalált döbbenetesen írta le Giulio Bedesehi
milánói orvosprofesszor visszaemlékezésében.
Az olasz szerző könyvének alábbi kis részlete drámai módon tárja el mit
is jelentett a tél a megvert, visszavonuló csapatok számára 1943
januárjában:
"Ember formájú kísérteteknek látták egymást a szétszórtan menetelő -
oszlopok, olaszok, magyarok, németek és románok, akiket csak a kétségbe
akarat hajtott előre: meggörnyedve, sántikálva, bicegve, láztól és tetűtől
gyötörve, ólomszínű, hullaszerű arccal, fuldokló lélegzettel, mint a
kiéhezett, kóborló farkasok...
...Iszonyú volt, amikor az egészséges emberek oda jutottak, hogy érezték
fizikai erejük összeomlását, miközben lélekben tovább akartak jutni. Mentek
valamennyien, szemben a széllel, aggodalmasan beosztva végső erejüket. Aztán
egyik térdük a hó felé hajolt, majd a másik is, meggörnyedt a hátuk, kezük
belemerült a hóba, fejüket előrehajtották, szemük kimeredt, kétségbeesett
erőfeszítéssel előrehajoltak, mint a láncukat feszítő kutyák. Nem beszéltek,
zavaros szemekkel nézték az előrehaladó bajtársakat, a könyörtelenül
menetelő oszlopot. Aztán mégis erőre kaptak, egyik térdüket előrelökték,
egyik kezüket is, aztán a másik térdet, így jutottak előre hosszabb darabon.
Mereven nézték a menetelők lábát, hogy így négykézláb, vajon észrevehetően
előbbre jutnak-e, mert akkor még lenne reményük. De volt, aki már nem bírta
erővel ezt a legörnyedt, állati testtartást, karjai nem mozdultak, lebukott
és lihegve fekve maradt a hóban. Próbált egy kis erőt gyűjteni, hogy még
előbbre vonszolja magát. Igyekezett előre, mint egy csúszómászó, már nem
emberi mozgással. Amikor ereje végleg elhagyta, mozdulatlan maradt, aztán
kinyújtotta egyik karját, felemelte a hóról, ujjait az oszlop felé
nyújtotta, mintha meg akarna kapaszkodni benne, hogy az magával vonszolja őt
tovább.
- Testvérek... - lihegte gyenge hangon - testvérek... én is ember
vagyok... ne hagyjatok itt... - zokogta.
Az oszlop ment tovább, hagyta, hadd nyögjön a hómezőn, mert már senki nem
bírt el több fájdalmat a sajátjánál.
- Keresztény vagyok, mint ti... ne hagyjatok el... az Isten szerelmére...
- hörögte az.
Aztán elcsendesedett, mert az arca is belemerült a mély hóba. Ott maradt
a fehérségben elnyúlva, kinyújtott karral a többiek felé. A fagy lassan-
lassan megdermesztette ezt a mozdulatot és úgy maradt. Az ember tragikus,
mozdulatlan alakká vált. Amikor majd a fagy felenged, kinyújtott karja
lehanyatlik.
Az oszlop körül fütyült a hóvihar. Az oszlop ment tovább nyugat felé."
(...)