''A DONI FRONT POKLÁBAN
(Forrás: Heves Megyei Hírlap, 1998. január 10.)
Az Egri 14. Honvéd Gyalogezred katonájának visszaemlékezései
A gyalogezred II. zászlóaljának 4. lövészszázadában teljesítettem
szolgálatot, szakaszparancsnok voltam, tartalékos zászlós. Századunk részt
vett az 1942-es nyári, őszi és téli harcokban. Emberveszteségeink nagyok
voltak, leváltásra nem számíthattunk. A folytonos harcok, a védővonal
kiépítése, általában a bunkerélet kimerítette az embereket, pihenni
úgyszólván sohasem lehetett. A harcok szünetében, főleg a késő őszi
napokban, de még novemberben, decemberben is lövész- és összekötő árkokat
kellett kiépíteni.
Beástuk magunkat
Azt már tudtuk, hogy nem lesz hazamenetel. A magasabb parancsnokságoktól
olyan értesítéseket kaptunk, hogy az ellenség is védőárkok elkészítésén
dolgozik, és nincs szándékukban általános támadás. Ez persze nem volt igaz.
Bennünket akartak ezzel nyugtatni. Azonban rádiósainktól tudtuk, hogy
Sztálingrádnál a szovjet csapatok döntő csapást mértek Paulus német tábornok
katonáira.
Az olasz és a román csapatok harcvonalait áttörték, s azok menekülés-
szerűen visszavonultak. Ezek után a magyar vonalnak is ellenséges támadásra
kellett felkészülnie. A velünk szemben álló szovjet csapatok már téli
felszerelésben voltak. Nálunk ez még a háttér raktáraiban hevert, ráadásul a
védelmi vonalak korszerűbb kiépítésére és a védelmi alakulatoknak megfelelő
képzésére sem volt már lehetőség. Fegyverzetünk és felszerelésünk bizony
kívánnivalókat hagyott maga után. Katonáink mindezek dacára, sokszor sanyarú
körülmények között is helytálltak.
Támadás Uryvnál
A szovjetek Uryv és Storcsevóje térségében jól megerősített
hídfőállásokat alakítottak ki, s ezeket keményen védték. 1943. január 11-én
óriási ágyúdörgés reszkettette meg a levegőt. Folyamatosan lőttek, ez már
támadás volt. A szovjet katonai vezetés felderítette védelmi vonalaink
leggyöngébb pontját: ez Uryv volt. Ide összpontosították támadásukat, amely
aztán kiterjedt az egész Don-kanyar területére. Attörtek az igencsak gyenge
lövészárkokon, s a hátunk mögé kanyarodva fölényes helyzetbe kerültek.
Sajnos, második védelmi vonalunk már nem volt.
A január 11-ről 12-re virradó hajnalon megtámadtak bennünket. Potyogtak a
füstgránátok, fedezetükből támadtak a géppisztolyos rohamcsapatok. Perceken
belül gránáteső és aknavető tűz zúdult ránk, s megindultak tankjaik is. De a
mi tüzérségünk is megszólalt. Lőni, lőni, mert ez most már életkérdés.
Fegyvereink szinte átforrósodtak a folytonos tüzeléstől. Az első rohamot
sikerült megállítanunk, de a támadások újra és újra megismétlődtek.
A mi oldalunkon is olyan erejű volt a fegyverropogás, hogy csak ordítva
tudtunk szót érteni egymással. Január 12-én kilenc támadást vertünk vissza.
Sok volt előttünk a sebesült, a halott, de a mi vonalunkban is nagy volt a
veszteség. November vagy december elején 50 fegyencet kaptunk pótlásként.
Politikaiak, de köztörvényesek is voltak közöttük. Becsületükre legyen
mondva, ők is helytálltak.
Ezt a támadást visszavertük, de éreztük, még egy ilyenre már nem lennénk
képesek.
Január 13-án azonban már nem volt ilyen kemény csata. Uryvnál nyitva volt
a kapu, amelyen a szovjet katonaáradat gond nélkül mögénk kerülhetett.
Elindult a század
A zászlóalj- és az ezredparancsnoksággal nem tudtam kapcsolatot
létesíteni, így 13-án éjjel - fedezésünkre egy géppuskás rajt hátrahagyva -
a század töredékével megindultunk nyugat felé. Már csak azért is mennünk
kellett, mert már nem kaphattunk se lőszert, se élelmet. Ráadásul irtózatos
volt a hideg: a hőmérő mínusz 39-40 fokot mutatott.
A kimerültségtől már szinte támolyogtunk: leülni nem lehetett, mert aki
leült, az megfagyott. Egymást támogattuk.
Előreküldtem egy sítalpas járőrt, hogy nézzenek szét, s ha visszavonuló
magyarokat látnak, jelezzék, mert fel akartuk venni velük a kapcsolatot. Ám
mire odaértünk, rajvonalba fejlődött szovjet katonákkal találkoztunk. Ők is
hóköpenyt viseltek, mint mi.
Felszólítottak megadásra. Mit csináljunk?
Ha most harcba keveredünk, az a biztos halál. Ha megadjuk magunkat, akkor
talán életben maradunk. Katonáimmal az utóbbit választottuk.
A felmorzsolódott csapat
Január 12-től a magyar katonák harca hátvédharc volt. A fokozatosan
visszavonuló német egységeknek voltunk a hátvédei. Dr. Szabó Péter, a
Hadtörténeti Intézet kandidátusa a Doni harcok magyar hősei című írásában az
ezredparancsnok jelentései alapján írta 1943. január 12-ről:
"Magyar hadsereg a hazától távol még olyan nehéz és mostoha körülmények
között, mint a második magyar hadsereg a doni téli csatákban, még soha nem
harcolt."
Az ezredparancsnokok jelentése szerint: az egri és a losonci gyalogezred
katonái megmagyarázhatatlan, végsőkig való elszántsággal állták és verték
vissza a szovjet csapatok mindent pusztító, újra és újra megismétlődő
rohamait. A hátvédharcokban az ezred második zászlóalja felmorzsolódott.
Az ezred 2. zászlóaljának katonái főként jászsági földművesek voltak.
Tisztességtudó, becsületes, fegyelmezett, kemény emberek. Ha még élnek
közülük, őket is köszöntöm, mint volt bajtársaimat. Nyolcvan éven túl is
szeretettel gondolok egykori bajtársaimra.
Id. Kiss Lajos ny. tanár,
tartalékos honvéd százados