''ELVESZETT ÉVEK
... A támadás után rendeztük a sorainkat. Az általunk elkészített, földbe
vájt bunkerek voltak a szálláshelyeink. Befedtük napraforgószárral, havas
földdel. Ha a napraforgószárral befűtöttünk, mert nem volt más, nyakunkba
hullott az olvadt hó leve.
Alattunk a deres föld, mert még szalmát sem találtunk. Pokrócba és
köpenybe takaróztunk, vártuk a másik ellenséget, a fagyhalált. Tudtuk, hogy
a raktárak tele voltak szalonnával és egyéb élelemmel, mégis a vonalban
bennünket az éhhalál fenyegetett. A földbe fagyott cukorrépát, bajonettel
ástam ki, és azt ettem, mert élni akartam!
Nem tudom az okát, hogy a végelgyengülésben szenvedő bajtársakat miért
nem vitték hátra a kórházba. Miért hagyták őket egy kolhoz istállójában? Nem
tudtak velünk jönni. Ma sem tudom, hogy mi történt később velük. A
körülményekből ítélve lehet, hogy fogságba kerültek, vagy agyonlőtték a
szerencsétleneket. Később tudtam meg, hogy a tél elmúltával az elesetteket
egy közös sírba temették.
Egy főtiszt bejött a vonalba, látta a reménytelen helyzetünket,
intézkedett, hogy az élelmezésünk, úgy mennyiségileg, mint minőségileg
javuljon. Sajnos ezek a "csodálatos napok" csupán két hétig tartottak. 1942
karácsonyától 1943. január 13-ig, ismét kegyetlen napok következtek.
Elszabadult a pokol. Az oroszok rettenetes támadása, az ismételt éhezés, és
a 42 Cº-os hideg megtizedelt bennünket. A rettenetes túlerővel szemben
helyzetünknél fogva már nem tehettünk semmit. Huri, huri kiáltással olyan
embertömeg jött, hogy szinte beborította előttünk a havas tájat. A
felforrósodott géppuskacsöve hiába ontotta a tüzet, nem volt annyi lőszer,
amennyi ember jött. Soha nem felejtem el, hogy akkor is mit éreztem.
Elképesztő lelkiállapotban voltam. A lövészárokban menekülő honvédek közé
csapódott be az akna. Pánikszerű menekülés, ordítozás, haláltusa jelentette
számunkra azt a néhány percet, mely akkor óráknak tűnt.
Miután láttam, hogy a lövészárkunkat lövik, kiugrottam és a térdig érő
porhóban futottam a síkságon. A 40 Cº-os hidegben izzadtam, miközben a sisak
alól kilógó hajamon, jégcsapok csüngtek. Sztálinorgonákkal (Katyusákkal)
lőttek bennünket, melynek inkább a hangja volt a félelmetes, mintsem a
tűzereje. Ha csak nem esett a honvéd mellé, vagy nem találta telibe.
Ezek után kisebb megszakításokkal, vonultunk visszafelé Osztrogorszk és
Nyikolajevkán keresztül. A visszavonulás első napján, a vonaltól mintegy 6
km-re volt Mihajlovszkája falu, ahol 100 orosz hadifogoly őrzését a németek
a magyarokra bízták.
A visszavonulás alatt feje tetejére állt a világ, nagy volt a
fejetlenség. A katonák a házak között össze-vissza futkostak. A foglyok
csoportokban próbáltak menekülni. Egy magyar tizedes nyolc szerencsétlen
foglyot a hóra fektetett, és puskával közvetlen közelről fejbe lőtt.
Szegények szinte csúsztak a havon. Ezt követően még egy zsidót is hátba
lőtt. Azóta sem tudom megbocsátani magamnak, hogy miért nem lőttem agyon.
Reméltem, hogy egyszer bíróság előtt fog felelni a tetteiért.
Eszembe jutott, hogy amikor az orosz csapatok a kivégzés helyszínére
értek, vajon milyen bosszúvágyra késztette őket? Ezért hány szerencsétlen
magyar katonát mészároltak le azok közül, akik már nem tudtak visszavonulni,
mert az éhezéstől le voltak gyengülve, vagy sebesültek voltak?
Közben a hideg orosz télben vonultunk visszafelé. Reszkettünk, amikor
egy-egy német menekülő harckocsi elkerült bennünket, és a felvert havat az
arcunkba szórta. Amerre mentünk, 2-3 km-enként, egy-egy ló elhullott teteme
feküdt.
A patái és a csontjai voltak, mert a húsát az éhező honvédek lefaragták.
Az út mellett találtuk a németek által elhurcolt és megfagyott orosz
zsidókat is. Egyik reggel, amikor bementem egy-egy orosz ház istállójában,
hogy az ott megkötött tehenet megfejjem, hogy legalább tejet igyak. Sajnos
teje nem volt, mert nem tudtak szegény állatnak enni adni. Ő is éhezett mint
mi. Ezt követően bementem a lakásba, ahol láttam egy remegő férfit az ágyban
betakarva. A biztonságom érdekében számukra nehezen érthető módon
magyaráztam, hogy a takarót vegyék le a férfiről. Szerencsére fegyver nem
volt nála, viszont láttam, hogy súlyosan sérült volt. Megtudtam, hogy kint
járt az udvaron, amikor az oda becsapódó akna megsebesítette.
Ekkor láttam a falon egy szögre akasztott balalajkát. Eszembe jutott,
hogy már jártam másutt is házaknál, ahol pengetős hangszer, vagy harmonika
volt. Gondolom, hogy béke időben szerettek mulatni a hangszerek hangjaira.
Nekem otthon volt egy mandolin, melyen kedvtelésből játszottam.
Természetesen előfordult az is, hogy egy balalajkát ki is próbáltam,
miközben dúdoltam egy magyar dalt.
Boldogan mondta egy 12 éves korban levő gyerek: krászíve magyarcki
muzsika. Emlékeim felidézése után kértem enni, majd az ott tartózkodó idős
asszonytól kaptam négy szelet főtt cukorrépát. Úgy éreztem, hogy az
éhségérzetemet sikerült csillapítanom, megmenekültem, mert mintegy 30 km
gyalogmenet volt előttem.
Tovább kellett mennem, fagyott lábbal alig vonszoltam magam. Egy német
harckocsi személyzete gondolom, hogy megsajnált, mert megállt, és a
drótkötélen vontatott bádogcsónakba ültettek, majd egy pokrócot is adtak,
hogy betakarjam magam. 28 km-t 40 Cº-os hidegben, a bádogcsónakban utaztam.
Nyikolajevszkába érkeztünk. A fagyott lábammal a kórházba vittek
kezelésre, amikor ismét megrázó látvány tárult elém. A kórház zsúfolt volt a
megfagyott lábú olasz katonákkal. A folyosón feküdtek szalmán. Teljesen le
volt fagyva a lábfejük. Már a hús alól kilátszottak a csontok. Rettenetes
szenvedés és bűz, ami ott volt.
1943. márciusában, javuló egészségi állapotom után, az alakulatomból (még
élő) bajtársaimmal mielőtt még tovább mentünk volna, egészségügyi
megfigyelésre, kb. három hétre Medriborzs mezővárosban szállásoltak el.
Szondi József