''EZ MARADT...
(Forrás: Soproni Műhely, 4. szám)
"Mert ez maradt. Zsugorian még számba veheted
A Mikó utca gesztenyefáit, mind a hetet."
(Márai Sándor: Halotti beszéd; Posillipo, 1950)
Délelőtt jókora zápor esett. A napkeltével együtt érkezett, s amikor a
narancssárga korong fénye átütött a kerti fák lombján, már hullottak is az
első cseppek. Néhány perc múlva átölelte a falut, és nagyvonalúan leverte a
port mindenről amit a nyári szárazság terített a házakra, levelekre és a
szemet összerántó hangulatra. Már vagy két hete volt, hogy az utolsó esőcske
futtában megáztatta a vidéket, és bár a faluban tudtak öntözni, augusztus
végén odakünn a földeken sokat segített a víz a kukoricának, hogy
szemesedjen, a krumplinak, hogy a szelíd vonalú halmok barázdáinak mélyén
megnövelje gumóit.
Így a reggeli és déli órák a Néninél rendrakással, takarítással és az
állatok ellátásával teltek. Ha esik az eső a legkézenfekvobb ruhát mosni;
majd összesöpörni és felmosni a házat . Délben másodjára is vizet,
takarmányt vinni a tyúkoknak, megnézni a megkötött kutya vizét, aki most is
mint mindig felugrott rá, megnyalta a kezét, összekuszpitolta a kötényét.
Ezért kicsit zsörtölodött, de már megszokta, hogy Gömböc állandóan így
hízeleg, és csak akkor nyúlik el lustán a buxusbokor árnyékában, ha megkapta
az esti vacsoraporcióját.
Már három óra volt, amikor bevégezte az ebédet, elmosogatott. Ezután a
pajtából előhúzta a kiskocsit amire az előző este - érezve az esőt - némi
kerti földet rakott, és persze a szerszámokat. Majd a gémeskút mellől egy
kis földgomolyos kúszófenyőt tett az egyik sarokba.
Négy óra lehetett mire kiért a temetőbe. Odahúzta a kiskocsit nagyapóék
szinte lapos sírhantjához, majd nyugodtan körbejárta a krisztustövisekkel
körülültetett homokdombocskát. Megnézte, kinek az elszármazottai járhattak a
faluban, megtisztelve a boldogult emlékét egy csokor virággal, egy
tobozkoszorúval... A fába faragott, kőbe vésett nevek mögött feltűntek az
arcok, sorsok; egy küszködő világ halódó akaratának portréi.
Nem volt kedve tovább emlékezni, visszament nagyapáék sírjához, hogy
megtegyen egy utolsó dolgot.
Nagyapa, azaz Hegytelky Horváth Ádám rangos gazda volt a faluban; abban
az időben rendhagyónak tűnt, hogy a legkisebb unoka és nagypapa között egy
mély barátság is szövődött.
Sokszor hallotta őt beszélni a családban vagy más "nagyok" között amikor
a munkáról vagy a falu, ország dolgairól beszéltek, és nagyapa szemén
keresztül ráeszmélve a világra tizenéves korában már más volt mint
kortársai.
Nagyon-nagyon fájt amikor Ádám papa elment. Előző este még vacsorázni
voltak náluk. Reggelre már nagyon rosszul volt, hiába hívták az orvost,
kilenc órára meghalt. Őket gyerekeket nem engedték be hozzá, a temetésen is
csak a koporsót látták. Azóta sokan elmentek még; a szülők, a két idős báty
a háborúban pusztult, a vőlegénye is a Donnál maradt. Legkisebb bátyjával
maradtak ketten, de kilenc éve ő is meghalt. A sírok pedig a rokonságból is
gyarapodtak. A szülők, nagyszülők és a báty sírjának gondozása az ő feladata
lett. Érezte, még van hátra néhány éve, de mi lesz azután? Nem tudta, ki
veszi át a sírokat tőle, ha egyáltalán valaki is átveszi. Nem akarta, hogy a
gondjaira maradt hantokat is gaztenger borítsa "azután", mint annyi sok
ismert-ismeretlen elmosódott halmot az ótemetőben.
Így határozta el, kúszófenyőt ültet a sírokra, ami halálakor már megnő,
szétterül, beborítja a halmot, és nem enged semmiféle dudvának.
Nem sietett. Gyakorlott mozdulatokkal rakta a homokos föld helyébe a jó
otthoni kertit, öntözte be a gödröt, ültette bele a fenyőt, és végül
megöntözte a pünkösdi rózsákat is; amelyek virágai minden tavaszon a
nagyszülők mosolygós arcát idézték.
Esteledni kezdett. Összeszedte a szerszámokat, belefektette mindet a
kiskocsiba, elindult hazafele. A Nap bíborvörös korongként látszott az égen,
úgy tűnt belegabalyodott néhány bárányfelhőbe, amelyek le akarnák rántani az
Egres Pagony fái közé.
Elmerengve, ferde fejjel nézte a közelgő alkonyt. Mindig csodálta a
naplementét, de bele is borzongott, mert úgy tűnt, mintha a fajta végét is
mutatná.
- Én elrendezem az utolsó dolgaimat, annyi időm még van. De az én síromra
kerül-e majd valami? - gondolta. Aztán maga elé meredt: - Rosseb egye! Én
elrendeztem. A többit meg az ég tudja...