''TECHNIKAI PROBLÉMÁK
A 2. hadsereg katasztrófájának vizsgálatakor nem hagyhatjuk figyelmen
kívül, hogy a folyamat kezdete Magyarország belépése a Szovjetunió elleni
háborúba. A háborúba lépés a hitleri hatalmi rendszerrel nyíltan szellemi
rokonságot vállaló magyar vezető körök egész politikájának, az ország
történelmileg kialakult gazdasági kapcsolatainak, hagyományos nemzetközi
orientációjának következménye volt. A végzetes következményekkel járó
döntésben meghatározó szerepe volt annak, hogy a magyar vezetés a trianoni
béke revíziója miatt ki volt szolgáltatva Hitlernek. Ráadásul könnyű
győzelemben bíztak, túlbecsülték a hitleri Németország erejét, tévesen
ítélték meg a szovjet állam szilárdságát.
A magyar vezető körök alapvető osztályérdekeiktől vezérelve léptek be a
háborúba, tekintet nélkül az ország teherbíró képességére, a hadsereg
állapotára: kiképzettségére és harceszközeinek mennyiségére, minőségére.
Lebecsülték a Szovjetunió erejét és lehetőségeit. Rövid háborúra és gyors
győzelemre számítottak, amelyből mindenképp részesülni akartak, és
kedvezőnek vélték érdemszerzésre a hitleri szövetségben nyert területek
megtartásához, esetleg gyarapításához riválisaikkal szemben. 1941 végén
fölismerték ugyan, hogy a "villámháború" kudarcot vallott a Szovjetunió
ellen, de továbbra is érdekeltek voltak és bíztak a győzelemben, ehhez
szánták végső hozzájárulásnak a 2. hadsereget.
A Moszkva alatt elszenvedett vereség után Hitler valamennyi
szövetségesétől és csatlósától nagyobb mérvű részvételt követelt a
"bolsevizmus elleni keresztes hadjáratban". Különösen állt ez
Magyarországra, amely eleddig viszonylag kis katonai kontingenssel
képviseltette magát az arcvonalon. Az evégett 1942 elején Budapesten járt
német külügyminiszter elutazásakor Hitlernek írott levelében Horthy nem is
hagyott kétséget a magyar csapatok további részvételét illetően.
"Kétségtelen, hogy ma az egész világnak legfontosabb érdeke a bolsevizmus
leverése - írta a kormányzó -, mert kizárt dolog, hogy az emberiség nyugodt,
békés élethez jusson, amíg ez a pestis nyugtalanítja a világot. Természetes,
hogy lelkesedéssel kívánunk részt venni a döntő harcban, nem csupán
hagyományos, hűséges fegyvertársi mivoltunk és sorsközösségünk folytán,
hanem már csak önzésből is" - biztosította Hitlert. Levele végén pedig ismét
kinyilvánította: "Mint mondottam, hűségesen és megbízhatóan állunk a Német
Birodalom mellett, amellyel évszázadok óta a hű barátság és ragaszkodás
eltéphetetlen szálai kötnek össze, és lelkesedéssel veszünk részt a tavaszi
offenzívában, amennyire csak a felfegyverkezés, a mezőgazdaság és a
bennünket körülvevő ellenség ezt lehetővé teszi."
A részvétel mértékéről Keitel vezértábornagy, a Wehrmacht-főparancsnokság
főnöke folytatott német megítélés szerint "nem egészen simán lezajlott
tárgyalásokat" a magyar katonai vezetőkkel, akik a kiküldendő csapatok
felszerelését állították a megbeszélések középpontjába. Első ízben a
háborúba lépés óta tehát fölmerült a fegyverzet korszerűtlensége és hiányos
volta, mint a további magyar részvétel mértékét és értékét befolyásoló
tényező. De nem sokáig.
Keitel megígérte, hogy a magyar csapatok a hadműveleti területen
lehetőleg olyan felszerelést fognak kapni, mint a németek. Ez a "lehetőleg"
máris elegendő lett a megállapodás megkötéséhez, melynek lényegét a német
követ Ribbentropnak küldött jelentésében így foglalta össze: "Magyar részről
hozzájárultak, hogy ez év tavaszán három hadtestet, egy erős gyorsköteléket
és később még egy könnyű hadosztályt vetnek be. Ezen túlmenően öt (5) dandár
marad biztosító kötelékként megszállt területen. Tekintettel a harci
kötelékek felszerelési nehézségeire és annak szükségességére, hogy a
hiányokat német anyaggal kell pótolni, az OKW (véderő-főparancsnokság)
főnöke az engedélyezett kötelékeket elegendőnek tartja és nem kívánja azok
tisztán számszerű növelését" - jelentette von Jagow. Így került sor a 2.
hadsereg fölállítására a megállapított kontingensből: 186.000 ember, 68.000
ló. A létszám a későbbiekben természetesen változott, általában meghaladta a
200.000 főt.
Eredendő antikommunizmusa és területi revíziós politikája az
ellenforradalmi rendszert kényszerpályára állította, amelyen haladva
csapdahelyzetek sorát hozta létre önmaga számára. Az uralkodó körök némely
csoportjai hiába ismerték föl 1941 végén, hogy a teljes elkötelezettség
Németország mellett saját osztályérdekeiket is veszélyezteti, igazi
ellenségüknek továbbra is a Szovjetuniót tekintették. Részesei akartak lenni
a remélt győzelemnek, ez a fő oka a 2. hadsereg frontra küldésének s
pusztulásának. Emellett másodrendű szerepet játszanak a katonai és
hadművészeti szférába tartozó okok. Vizsgáljuk meg ezeket közelebbről.
A 2. hadsereg hadrendje a szombathelyi III., a pécsi IV., és a miskolci
VII. hadtest által mozgósított 9 könnyű hadosztálynak nevezett
gyalogdandárból, páncéloshadosztályból és egy repülődandárból tevődött
össze. Egy könnyű hadosztályba két gyalogezred és egy tábori tüzérezred
tartozott, a közvetlen alakulatokkal együtt. Szervezetszerű létszáma 12.500
fő volt, de 14.000 fővel indult el a hadműveleti területre. Fegyverzetét 112
géppuska, 250 golyószóró, 38 nehézpuska, 36 gránátvető, 40 páncéltörő ágyú,
6 légvédelmi gépágyú, 32 tábori ágyú és 40 aknavető képezte. A
páncéloshadosztálynak 147 harckocsija, 18 páncélvadásza és 14
páncélgépkocsija volt. A repülődandárba mintegy 100 különböző típusú és
rendeltetésű repülőgép tartozott.
Ezek az adatok azt jelzik, hogy frontra induláskor a 2. hadsereg csapatai
el voltak látva a hadrendjükbe szervezetszerűen előírt valamennyi
fegyverfajtával és harceszközzel, némelyekből pedig az előírtnál többel
rendelkeztek. Arra akkor természetesen nem adtak és önmagukban nem is
adhattak választ, elegendő lesz-e a várható feladatok ellátására az adott
mennyiség. Ilyen kérdésre kizárólag a konkrét helyzet ismeretében lehet
felelni, márpedig arról, hogy a hadsereg pontosan milyen feladatokat fog
kapni az arcvonalon, 1942 tavaszán még vajmi keveset tudtak a magyar katonai
vezetők. Mi azonban a dokumentumokból tudjuk, hogy a németekkel
egyetértésben nem tartották képesnek erős ellenállásra a Szovjet Hadsereget,
s ebből indultak ki a 2. hadsereg mozgósításakor. Éppen ezért annak
induláskori állapotát nem helyes az áttöréskori helyzetből
visszakövetkeztetve megítélni. Nem mondhatjuk azt, hogy a 2. hadsereg eleve
kevés harci technikával vonult el a hadműveleti területre. A valóság az,
hogy az adott harci technika a később kialakult (és nem várt) helyzetben
bizonyult kevésnek, s nem az induláskor. A reális képhez hozzátartozik az
is, hogy induláskor a két gyalogezredes könnyű hadosztályok létszámfölényben
voltak a teljes feltöltöttség esetén is csupán 9.000-10.000 fős szovjet
lövészhadosztályokkal szemben. És nem mutatható ki ekkor még lényeges
különbség a harcrend alapját képező századok tűzerejében sem. A magyar
gyalogszázadnak 150 puskája és 12 golyószórója, a szovjet lövészszázadnak
pedig 103 puskája, 12 géppisztolya és 18 golyószórója volt.
Hasonló a helyzet a korszerűtlenség kérdésében. Némi leegyszerűsítéssel
elmondható, hogy egy hadsereg korszerűsége vagy korszerűtlensége szinte
puszta ránézéssel is megállapítható, s ez áll a 2. hadseregre is. De más
megítélés alá esik ez a megállapítás mint általános jellemző és megint más,
ha egy adott helyzethez és konkrét feladathoz képest fogalmazódik meg.
Kétségtelen, hogy a 2. hadsereg fegyverei és harceszközei között alig akadt
olyan, amelyik minden tekintetben korszerűnek lett volna minősíthető.
Induláskor azonban ez a dokumentumok tanúbizonysága szerint csupán a
páncéltörő ágyúk és némely lövegtípus tekintetében váltott ki bizonyos
aggályokat, melyek azonban rögtön megszűntek Keitel már hivatkozott
"lehetőleges" ígéretére. És ismételten utalni kell arra is, hogy sem a
német, sem a magyar katonai vezetés 1942 tavaszán nem számolt jelentős
szovjet ellenállás, még kevésbé erőteljes visszacsapás lehetőségével. S a
nyár eleji események igazolni látszottak ezeket a számításokat. Kovács
vezérőrnagy, a 2. hadsereg vezérkari főnöke még 1943. január 7-én is így
vélekedett: "Az ellenség legvalószínűbb szándéka az, hogy keleti arcvonal
jobbszárnyán érő sikereket minden erővel és 100%-osan kihasználja, azaz a
már áttört olasz. arcvonaltól kezdődőleg dél felé végleg leszakítani a
keleti arcvonal jobbszárnyát, és a leszakított erőket a maguk izoláltságában
megsemmisíteni: E nagy helyzetmegítélés keretében most már nem tartom
valószínűnek, hogy az ellenség a hadműveletek ezen szakaszában a magyar
hadsereg ellen nagyobb hatású támadást indítson... Ami minket fog érni, az
csak része, kiegészítője lesz a Rosztov felé irányuló fő hadműveleteknek...
mi a közeljövőben Uriv és Szvoboda, valamint attól délkeletre levő területen
erős, helyi jellegű támadással számolunk. Benyomásom, hogy ezekkel saját
erőből is elbánunk" - olvasható a hadsereg naplójában.
Hogy a 2. hadsereg szervezetének korszerűsége, fegyverzetének és
felszerelésének elavultsága, elégtelensége milyen súllyal esett latba a
csapatok frontra indulásakor, arra jó példa az, hogy nem tudunk egyetlen
olyan hivatásos tisztről sem, aki erre hivatkozva kérte volna fölmentését
beosztásából. Minden bizonnyal akadtak olyanok, akiket a csapatnál
mozgósításkor tapasztaltak nem elégítettek ki, esetleg szóvá is tették
észrevételeiket. De valamennyien vállalták beosztásukat, akár
fegyelmezettségből, akár azért, mert egyetértettek a háborúban való
részvétellel, vagy pedig hitték, hogy a rájuk bízott csapat képes lesz
helytállni a meglevő eszközeivel is, és esetleg bíztak a későbbi pótlás
lehetőségében.
A korszerűtlenségnek és a fegyverzet elégtelenségének kérdését a
parancsnokok szakszerű tárgyilagossággal vagy szenvedélyesen fogalmazott
részletes jelentésekben nem a frontra indulás erőit fejtették ki, hanem
utána a tapasztalatok hatása alatt és később már magyarázatként a
katasztrófa tényére és nem utolsósorban önmaguk igazolására. Kivétel ez alól
csupán a hadsereg vezérkari főnökének 1942. augusztus 9-én készített
előadása és 17-én kelt jelentése, amelyben a hídfőharcok tapasztalatai
alapján rámutat a csapatok kiképzési, fegyverzeti, felszerelési és vezetési
hiányosságaira, valamint olyan erkölcsi tényezőkre, amelyek negatívan
befolyásolták a harckészséget. Ezzel együtt is vitathatatlan tény azonban,
hogy a kiképzés alacsony színvonala, a fegyverzet elavultsága és
elégtelensége, de még a vezetés hibái, tehetetlensége is nem a vereség
bekövetkeztében, hanem döntő módon annak megsemmisítő mértékében játszottak
meghatározó szerepet.
Márpedig ez egyáltalán nem mindegy. Nem elhanyagolható tény ugyanis a
mérlegeléskor, hogy 1943 elején a szovjet-német arcvonalon nem csupán a 2.
magyar s a hozzá hasonló felszereltségű 3., 4. román és . a 8. olasz
hadsereget érte megsemmisítő csapás. Katasztrofális vereséget szenvedett a
legkorszerűbben és állig felszerelt elit hadosztályokból szervezett német 6.
és 2. hadsereg és 4. páncéloshadsereg is.
Sorsát tehát a 2. magyar hadsereg korszerűbb és több harcitechnikával
való ellátottság és jobb vezetés esetén sem kerülhette. volna el semmiképp.
Nem, mert ott volt és akkor volt ott az arcvonalon, amikor döntő csapásokat
mért az ellenségre az addig lebecsült Szovjet Hadsereg. Pusztán "katonai"
szempontból természetesen helytálló az a vélemény, hogy jobb ellátottság és
vezetés esetén az egyébként elkerülhetetlen vereség során keletkezett
veszteség mértéke csökkenthető lehetett volna, s a magyar vezetést
felelősség terheli azért, hogy milyen állapotban küldte a frontra a 2.
hadsereget. De azt is látni kell, hogy nem ez az igazi oka a pusztulásának.
Az igazi ok a háborúba lépés, amely a hozzáfűzött reményekkel ellentétben
eleve eldöntötte nemcsak a 2. hadsereg, hanem az egész magyar haderő sorsát
is, minőségének megítélésétől teljesen függetlenül. Ez a magyar vezető körök
főbűne, s nem az, hogy 1942 tavaszán-nyarán nem erősebb és jobban felszerelt
hadsereget küldtek a Donhoz.
S mindehhez még egy gondolat. Bár 1942 tavaszán a magyar vezető körök még
a közeli győzelem reményével küldték a frontra a 2. hadsereget, őszre már
tovatűnt ez a remény, és a kormányzatban megerősödött az uralkodó osztály
azon csoportjainak a befolyása, amelyek már korábban kételkedtek Németország
győzelmének lehetőségében. E csoportok befolyása érvényesült abban a
kormányzati döntésben, amely szerint a fronton harcoló csapatokat lényegében
nem utánpótolják, csupán bizonyos mennyiségű váltásról gondoskodnak.
Megerősödött az a már korábban formálódó elhatározás, hogy a rendelkezésre
álló erőforrásokat egy ütőképes hazai haderő létrehozására fordítják, amely
a háború végén meghatározó tényező lehet a Duna-medencében. Ez a koncepció
ugyan légvárnak bizonyult, de előbb a győzni küldött 2. hadsereg sorsára
hagyásához és a pusztulásába való belenyugváshoz vezetett.
A dokumentumok elháríthatatlan és végzetes következményekkel járó
tényként tárgyalják a 2. hadsereg arcvonalának nagy kiterjedését és
állásainak gyengeségét. Ezt hangsúlyozzák a visszaemlékezők, s a könyv
szerzője is többször említi. Mit mondanak ezekről a kérdésekről a legújabb
kutatások?
A 2. hadsereg arcvonala a Voronyezstől délnyugatra levő Gremjacsétől a
Don uralgó jobb partja mentén Pavlovszkig húzódott kb. 196 km-es szakaszon.
Általában jó lehetőséget biztosított a túlsó part megfigyelésére és tűz
alatt tartására; a 150-350 m széles folyó leküzdése nem tűnt könnyű
feladatnak; a partközeli települések megfelelő rejtőzési lehetőséget
nyújtottak a magyar csapatok számára. A terepadottságok tehát nem
tekinthetők eleve kedvezőtleneknek. Ez alól csupán az árterületek és a
hídfők minősülnek kivételnek, mert ezeken a szakaszokon a Don víztükre nem
volt betekinthető. Különösen az uriv-sztorozsevojei hídfő közepén elterülő
otticsihai erdő okozott gondot e tekintetben.
A nem egészen 200 km széles arcvonalat a 2. hadsereg 9 könnyű
hadosztályának 54 gyalogzászlóalja és az alárendeltségébe utalt 429. német
gyalogezred 3 zászlóalja, összesen 57 alegység szállta meg. A hadsereg
tartalékát az 1. magyar páncéloshadosztály, a Cramer-hadtest két
gyaloghadosztálya, egy páncéloscsoportja és egy rohamlövegosztálya képezte.
Az akkor érvényben volt Harcászati Szabályzat szerint a hadsereg védelme
főellenállási övre és hátsó védőállásra tagozódott. A főellenállási övet a
gyalogság fegyvereinek tűzrendszeréből, valamint szélességben és mélységben
rendszertelenül tagozott fészkek és támpontok rendszeréből kellett hézagosan
kialakítani védőkörletek formájában, a hézagokat pedig műszaki eszközökkel
és kereszttűzzel lezárni. A hátsó védőállás kijelölésénél fő szempont volt,
hogy a főellenállási vonal mögött olyan távolságra legyen, amely az
ellenfelet tüzérségének átcsoportosítására kényszeríti. A csapatok a
főellenállási övet szállták meg; a tartalékot szintén a főellenállási övben
és mögötte kellett csoportosítani, rejtett és az ellenség tűzhatása elől
fedett helyen. A szabályzat Védelem című fejezete kimondja: "Zászlóaljnak
általában ne adjunk 3 km-nél nagyobb kiterjedést", a Védelem folyó mentén
című alfejezet szerint azonban ebben az esetben: "A védőkörletek ereje
kisebb, kiterjedése nagyobb lehet a rendesnél." A Harcászati Szabályzat a
parancsnokok fontos feladatává tette a tartalékképzést. A gyakorlatban ez
zászlóalj esetében azt jelentette, hogy két század látott el harcfeladatot,
egy pedig mögötte lépcsőzve tartalékban volt. Ezrednél egy zászlóalj
jelentette a tartalékot. Ha tehát teljesen sematikusan 3 km-es zászlóalj-
védőkörletekkel és ezredenként zászlóaljerejű tartalékkal számolunk, akkor a
fővédőövben 39 zászlóaljra 117 km védősáv jut, hézag pedig kb. 80 km. Ez
esetben 18 zászlóalj képezi a tartalékot, nem véve figyelembe a
gyalogságként alkalmazott közvetlen huszár- és kerékpáros alegységeket.
Lehet vitatkozni azon, hogy a kb. 80 km hézag lezárása tűzzel és műszaki
eszközökkel 39 zászlóalj között mennyire nehéz feladat. Azt azonban a
mérlegeléshez tudni kell, hogy a 2. magyar hadsereg szárnyain tevékenykedő
olasz, és német csapatok sűrűsége sem volt nagyobb, az uriv-sztorozsevojei
hídfőben elhelyezkedett szovjet lövészszázadok pedig 2-3 km-es szakaszokat
védtek, melyek között a hézagok az 500 m-t is elérték. Emellett az előbbi
sematikus számítás az erők és eszközök egyenletes elosztását tételezi föl az
arcvonalon, tekintet nélkül arra, hogy fő- vagy mellékirányról van-e szó.
Márpedig az erők egyenlő elosztásának elve soha nem érvényesülhet a harcrend
fölépítésekor; azt mindig a feladat jellege, a terep adottságai és a szükség
határozza meg föl- és lefelé egyaránt eltérően a megadott normáktól. Ez
azonban a 2. hadsereg esetében alig érvényesült, ami vezetési hibának
tekinthető.
Tóth Sándor