''A 2. MAGYAR HADSEREG KRÓNIKÁJA
(Forrás: Magyar Nemzet, 1993. január 11.)
Csak füst és dübörgés az urivi határon
"Számolni kell azzal. hogy az ellenség a Sztálingrád körüli támadó
hadműveleteivel kapcsolatban más arcvonalrészeken is támadásokat fog
megindítani" - a 2. hadsereg-parancsnokság ezen benyomásai 1942. november
26-i keltezésűek. Ettől az időponttól számoltak azzal, hogy a magyar
arcvonal békés helyzete már csak időleges lehet, s e cérnavékony vonal
hamarosan egy bizonytalan kimenetelű erőpróbára kényszerül.
A hadsereg kiszolgáltatott és a kezdeti harcokban leromlott állapota
ellenére a hadsereg-parancsnokság - bízva valamifajta megerősítésben,
segítségben - szinte a bekövetkezett összeomlás pillanatáig nem gondolt a
teljes kudarcra. A szomszédos olasz 8. hadseregnél történt december 17-i
áttörés után azonban egyre határozottabban sürgette felettes
parancsnokságánál, hogy az általa kért fegyverzet és német csapaterősítés
idejében, a várt szovjet támadás előtt érkezzen ki arcvonalára.
A magyar segélykérésekre is reagálva, a német hadvezetés 1943. január
2-án Cramer vezérőrnagy parancsnoksága alatt egy hadtestnyi köteléket
alakított ki a 2. hadsereg védelmi vonala mögött. Feladatát abban határozták
meg, hogy úgy csoportosuljon, hogy a hadi helyzet kifejlődése után az áttört
erőkkel szemben támadni tudjon. A hadtest alakulatai 50-100 km-rel a Don
mögött helyezkedtek el, ennélfogva az arcvonal áttörését követő azonnali
beavatkozásuk szóba sem jöhetett. A 2. hadsereg-parancsnokságon ekkor még
nem tudhatták, hogy a felettes német hadseregcsoport légvonalban körülbelül
700 km-es szakaszán ez az egyetlen - ki nem nevezett - tartalék erő. De azt
sejthették, hogy ezen, a 2. hadsereg hadműveleti területére került
hadtesttel a hadsereg legválságosabb helyzetében sem Jány vezérezredes, sem
közvetlen elöljárója, von Weichs vezérezredes sem rendelkezett szabadon.
A számottevő páncélelhárító fegyverekkel és harckocsikkal nem rendelkező,
s vontatóeszköz hiányában mozgásképtelen tüzérségű 2. hadsereg nem tudott
sokáig ellenállni a támadás súlypontjain túlerőt képező szovjet csapatok
offenzívájának.
A magyar arcvonal első áttörése 1943. január 12-én, az urivi dombháton
következett be. A 7. könnyű hadosztály arcvonalán 6-10 km-es előrenyomulást
eredményezett a támadóknak. A 2. hadsereg-parancsnokság, de legfőképpen
német felettes parancsnoksága ekkor még nem tartotta kritikusnak és
visszafordíthatatlannak a helyzetet.
Egyenlőtlen harc
Január 13-án - az ellentámadás kudarca és a szovjet főtámadás
kibontakozása következtében - válságosra fordult a kezdeti harcok által
érintett magyar csapatok sorsa. A 7. könnyű hadosztály csapatai többszöri
bekerítettségükből kitörve vonultak vissza nyugati irányba. A fokozatosan
mélyülő és kiszélesedő szovjet áttörés miatt a szomszédos 20. könnyű
hadosztály déli szárnya teljesen nyitottá vált. A hadosztály 14.
gyalogezrede ugyan még tartotta Sztorozsevojét, de 23. gyalogezredét a
községtől délre teljesen körülzárták. A balassagyarmati 23/d. zászlóalj csak
a tizenharmadik szovjet tömegtámadás után vágta ki magát a bekerítésből. Az
átkarolás veszélye fenyegette a 7. könnyű hadosztály jobb szomszédját, a 13.
könnyű hadosztályt is, mivel a főtámadást végrehajtó szovjet csapatok
leginkább déli irányba kanyarodtak el. A magyar hadsereg parancsnokság ekkor
már sürgette a Cramer hadtest bevetését. A sürgetés január 13-án délután
részleges eredményre vezetett. A németek 168. gyaloghadosztályát a magyar
hadsereg-parancsnokság rendelkezésére bocsátották, s a szovjet
bekanyarodással szemben, Osztrogozsszkhoz kellett felvonulnia.
A 2. hadsereg arcvonala az Uriv térségében végrehajtott szovjet támadás
és nagy kiterjedése folytán 1943. január 14-én végérvényesen kettészakadt.
Az urivi térségtől északra védekező III. hadtestbeli alakulatokkal egyre
inkább megszűnt a kapcsolattartás. Ekkor egy újabb, erős szovjet támadás
érte az urivi Don-kanyartól délre fekvő arcvonalrészt.
A szovjet csapatok megindították offenzívájukat Scsucsje körzetében is, s
ugyanez bekövetkezett a Don menti megmaradt olasz arcvonalon. A Scsucsjénál
védekező 12. könnyű hadosztály védelme még január 14-én kora délután
összeomlott, estére pedig már a jobb szomszéd 19. könnyű hadosztály szabadon
maradt oldalát is veszélyeztették a harckocsikkal támogatott szovjet erők.
Az ellenség két sikeres áttörése és az azt követő átkaroló hadmozdulatai
következtében az említett urivi és sesucsjei betörés közé eső doni
arcvonalrész, a 10. és 13. könnyű hadosztály vonalának védelme kritikussá
vált.
1943. január 14-én késő délután a hadsereg-parancsnokság ígéretet kapott,
hogy a Cramer hadtest be nem vetett alakulataival támadni fog az egyre
súlyosbodó helyzet javítása érdekében. A január 16-ára tervezett ellenlökés
ugyan megindult, de csekély eredményt ért el.
Jányt cserbenhagyták
A IV. hadtest 13. és 10. könnyű hadosztályai Osztrogozsszkba vonultak
vissza, hogy ott a német 168. gyaloghadosztállyal a hadsereg-parancsnokság
intézkedése szerint védelmi állást foglaljanak el. A fentnevezett városban
kitartó magyar és német csapatok január 16-tól négy napon át vívták
egyenlőtlen harcukat a szovjet erők fojtogató körülzárásában.
Január 16-án a szovjet harackocsihadtestek jelentős sikereket értek el a
2. hadseregtől délre Rosszos városának szovjet kézre kerülése átkarolással
fenyegette a Don menti állásaiban még kitartó olasz Alpini hadtestet és a
tőle északra elhelyezkedő magyar VII. hadtest 23. és 19. könnyű
hadosztályát.
Jány Gusztáv vezérezredes, hadseregparancsnok előbb kéréssel, majd
ultimátummal fordult Sodenstern gyalogsági tábornokhoz, a B hadseregcsoport
vezérkari főnökéhez, hogy próbálja meg kieszközölni Hitlernél az engedélyt a
két, VII. hadtestbeli alakulat visszavonására: Január l6-án este is az volt
a válasz, hogy "A 23. és 19. könnyű hadosztály állásait a Führer döntése
szerint minden körülmények között az utolsó emberig tartani kell." Witzleben
vezérőrnagy, a 2. hadsereg-parancsnoksághoz beosztott német összekötő törzs
parancsnoka, s még páran az elérhető német tábornokok közül azt javasolták,
hogy a felsőbb parancsot mindig a helyzetnek megfelelően kell kezelni. Ezek
után Jány január 17-én hajnalban elrendelte a VII. hadtest visszavonását a
Dontól.
Az első véráldozat
A végsőkig való kitartást két parancs, illetve utasítás is előírta Jány
vezérezredes számára: Hitler parancsa az 1942/43. év téli védelmének
végrehajtására, valamint a Honvéd Vezérkar főnökének utasítása, melyet 1942.
december 27-én kaptak kézhez a 2. hadsereg-parancsnokságon. Ezek eleve
megszabták tevékenységének határait. Sem Horthy kormányzótól, sem
Szombathelyi Ferenc vezérezredestől, a Honvéd Vezérkar főnökétől nem kapott
eligazítást, mely a bekövetkezett helyzetben egyfajta támpontot jelenthetett
volna számára, nevezetesen mi számít a német hadműveleti alárendeltség végső
határának, melyen túl, mint a magyar hadsereg parancsnokának önállóan kell
döntenie. Nem kapott kellő biztosítékot arra nézve, hogy a hátország,
ítéleteiben megbízva feltétlenül támogatja. Egyszerűen cserbenhagyták. Egy,
a felettesei parancsainak feltétel nélkül engedelmeskedő katonától, mint
amilyen Jány vezérezredes volt, nem várhatta el senki, hogy "politikus" is
legyen.
A későn elrendelt visszavonulási parancsnak az lett a következménye, hogy
a hátrairányított alakulatokat több ízben érte támadás. Az 1. páncélos
hadosztály és a német 26. gyaloghadosztály sikeres elhárító harcai azonban
lehetővé tették, hogy a részben rendezetlenül visszavonuló csapatok
hátrajussanak nyugati irányba.
1943. január 24-én a 2. hadsereg maradványai kiváltak az arcvonalból, a
január 15-én elszakított, és a német 2. hadsereg alárendeltségébe került
III. hadtestre azonban még súlyos harcok vártak. Stomm Marcel vezérőrnagy
hadtestének 17/III. zászlóalja január 27-én hajnalban hagyta ott doni
állásait. A magyar hadsereg-parancsnokság január végén már nem számolt a
hadtest megmenekülésével. Tíz-tizenegyezer fős csoportjának - a Sztarij
Oszkol felé áttörő német seregtesteket követve - azonban sikerült kijutnia a
szovjet csapatok gyűrűjéből.
A 2. hadseregnek az 1943. januári védelmi és utóvédharcokban betöltött
szerepéről - még fennállása alatt - általában csak negatív értékelések
születtek. Mind német részről, mind a magyar hadsereg-parancsnokság részéről
a csapatok szervezetlen hátraözönlését és az ellenállás hiányát emelték ki.
A 2. hadsereg parancsnoksága úgy értékelt, hogy már 1943. január 15-e után
nem volt összképe az arcvonal két szovjet áttörése következtében több részre
szigetelődött seregtestjeiről.
Úgy érzem, indokolatlanul érte bírálat a magyar csapatok helytállását. A
2. hadsereg vagy 200 ezer katonája doni állásaiban, a dermesztő, mínusz
30-35 fokos hidegben napokig vívta katonailag elképesztően egyenlőtlen
küzdelmét. Mikor védőállásaikból kivetették - védtelenül, tüzérségétől
megfosztva - , még két hétig, folytatta súlyos utóvédharcát.
Egyes helységek, támpontok nem várt tartása, s a Cramer-hadtest részeinek
- leginkább a magyar 1. páncéloshadosztálynak - harcai megakadályozták a
szovjet csapatokat abban; hogy stratégiai elképzelésüket teljes mértékben
megvalósítsák.
A 2. hadsereg egyéves keleti hadszíntéri tevékenységének tragédiába
torkollása, hozzávetőleg százhúszezer honvédjének és munkaszolgálatosának
elvesztése súlyos csapást jelentett a nemzetnek. A háborúba kényszerült
országot, az első komolyabb véráldozat érte.
Szabó Péter
hadtörténész