''HORTHY LEVELE HITLERNEK
(1942. január 10.)
(Forrás: 'Horthy Miklós' titkos iratai, 313-318. p.)
A SZOVJETUNIÓ TERÜLETÉN LÉVŐ MAGYAR PÁNCÉLOS HADTEST
VISSZAVONÁSÁRÓL, MAGYARORSZÁG SZÖVETSÉGESI HŰSÉGÉRŐL
ÉS A TAVASZI HADJÁRATBAN VALÓ RÉSZVÉTELRŐL
Excellenciás Uram!
Szívből köszönöm barátságos, érdekes levelét. (*) Természetesen én is
sziklaszilárdan meg vagyok győződve arról, hogy ennek az óriási küzdelemnek
jó kimenetele lesz, és talán meghozza az emberiség számára az évszázadok óta
óhajtott világbékét.
----------------------------------------------------------------------------
(*) 'Hitler' itt említett levele nem ismert.
----------------------------------------------------------------------------
Kétségtelen, hogy ma az egész világnak legfontosabb érdeke a bolsevizmus
leverése, mert kizárt dolog, hogy az emberiség nyugodt, békés élethez
jusson, amíg ez a pestis nyugtalanítja a világot. Természetes, hogy
lelkesedéssel kívánunk részt venni a döntő harcban, nem csupán hagyományos,
hűséges fegyvertársi mivoltunk és sorsközösségünk folytán, hanem már csak
önzésből is. Hogy páncélos hadtestünket most haza akartuk hozni, annak az az
oka, hogy csak ez az egyetlen páncélos hadtestünk van, és ezt is nagy
megerőltetéssel, az adócsavar szinte megengedhetetlen mértékű
megszorításával hoztuk létre; a hadtest meglehetősen szét van verve, tehát a
tél folyamán kell újból harcképes állapotba hozni. Ennek ellenére,
természetesen, mint már említettem, szilárd elhatározásunk, hogy részt
veszünk a további harcban.
Ki kell azonban jelentenem, hogy a rendelkezésre bocsátható erők
méretezésében a következő szempontokra kell tekintettel lennem.
Tőlünk délre a Balkán, melyen a német Wehrmacht győzelmes csapatai talán
túl gyorsan haladtak át, ma is tele van bizonytalansággal és forrongással.
Görögországban az élelmezési és egyéb nehézségekkel küszködő lakosság
rendkívül elégedetlen.
Szerbiában még mindig fegyveres katonai erők állnak az angolszász-
bolsevista szövetség szolgálatában, és ezeket a katonai erőket az egész
fanatizált lakosság segíti, beleértve a nőket és gyerekeket is. A harcok
nemrégiben a Bánátból magyar területre is átnyúltak, és véres áldozatokat
követeltek.
Horvátország lakosságának túlnyomó része idegenül, sőt ellenségesen áll
szemben a gyökértelen Usztasa-uralommal, és csak az alkalomra vár, hogy
lerázhassa ezt a rendszert. A bolsevik ideológia nemcsak a horvátországi
szerbek között, akiknek minden okuk megvan arra, hogy gyűlöljék a jelenlegi
horvát uralmat, hanem a horvát lakosság köreiben is szélesebben és mélyebben
terjedt el, mint ahogyan azt általában feltételezik. Nem szabad elfelejteni,
hogy a pánszláv gondolat már a múlt század elején erős visszhangra talált
Horvátországban, és hogy a horvátok jelentős része azóta is ebben az
ideológiában él, és a szovjetek győzelmében reménykedik, illetve a szlávság
s ezen belül a horvátság megfelelő helyzetét egy angolszász-szovjet
győzelemtől reméli.
Ami Romániát illeti, ismeretes, hogy ez az állam az 1914-es háború
kitörése előtt a Német Birodalommal és az Osztrák-Magyar Monarchiával
katonai szövetségben volt, és ennek értelmében kötelessége lett volna, hogy
a központi hatalmak oldalára álljon. Ehelyett Románia, szerződéses
kötelezettségét megszegve, a monarchia és a Német Birodalom ellen fordult,
és jutalmul 1918-ban olyan területeket kapott, melyek megszerzéséről a
románok még csak nem is álmodhattak. Az ily módon rendkívüli mértékben
megnövekedett Románia húsz éven keresztül az antanthatalmak minden
támogatását élvezte, ami nemcsak anyagi segítségben, hanem a román hadsereg
felszerelésében is megnyilvánult.
Mindezek ismert dolgok, s csak azért hivatkozom itt rájuk, mert
pszichológiailag teljesen érthetővé teszik, hogy Románia közéletének
úgyszólván valamennyi tényezője, az 1918-ban érdemtelenül szerzett terület
és a húsz év alatt élvezett előnyös politikai helyzet emlékének hatására ma
is az angolszász oldalon áll, és annak győzelmét várja és reméli.
Lehetséges, hogy vannak kivételek, akik józan megfontolásból vagy
opportunizmusból ma másként gondolkodnak. Ez azonban mit sem változtat azon
a tényen, hogy a román vezető rétegek és a középosztály túlnyomó része
képtelen megérteni, hogy Európa sorsa ma a német fegyverek győzelmétől függ.
Míg a felső és középrétegek még ma is Anglia és Amerika felé tekintenek,
addig az alsó társadalmi rétegek, a munkásság, a proletariátus, sőt még a
mezőgazdasági lakosság egy része is a bolsevik szellemtől van megfertőzve.
Mindez talán pillanatnyilag nem jut ilyen világosan kifejezésre. Ezért
excellenciád talán azt fogja válaszolni, hogy az a kép, amelyet a fentiekben
vázoltam, túlságosan sötét. Mindazonáltal meg vagyok győződve arról, hogy
nem tévedek. Mi, akik évszázadok óta élünk együtt a balkáni népekkel, jobban
ismerjük e népek lelkivilágát, és azokat az erőket, amelyek mozgatják őket.
Akkoriban is, amikor Göring birodalmi marsall ismételten Belgrádba utazott,
hogy a szerbeket megnyerje egy európai együttműködés gondolata számára,
újból és újból megmondottam, hogy ez a szándék, az átmenetileg kedvező
előjelek ellenére, nem fog sikerrel járni, és a szerbek végül mégis felfedik
majd igazi arcukat. Az elmúlt március eseményei igazolták e feltevés
helyességét.
A népem sorsáért viselt felelősség súlya alatt mindig tekintettel kell
lennem a legrosszabb eshetőségekre is, még akkor is, ha bízom abban, hogy
ezek az eshetőségek nem következnek be. Minthogy azonban a rám bízott nép
sorsa forog kockán, nem tehetem, hogy ne számoljak azzal az esettel is, hogy
az angolszász erőknek sikerülhetne esetleg a Balkánon vagy Törökországon át
olyan helyzetet teremteni a maguk számára, amely egy csapásra
felszabadíthatná a balkáni népekben szunnyadó gyűlöletérzéseket és
reménységeket, és ezeket a népeket - görögöket, szerbeket, románokat és
horvátokat egyaránt - egy csapásra ismét nyíltan az angolszász-bolsevista
szövetség oldalára állítaná.
Bulgáriával a legjobb baráti kapcsolatban állunk. Kormányában feltétel
nélkül megbízunk. Mégis úgy vélem, hogy amennyiben az angolszász-bolsevista
erők időleges fölénye bekövetkezne, még a bolgár nép sem maradna azon a
vonalon, amelyet kormánya eddig követett, hanem a hagyományosan oroszbarát
és részben kommunista érzületű népből féltörő erők elsöpörnék a királyt és a
kormányt, és olyan rendszert hoznának létre, amely bizonyára csatlakozna a
többi balkáni ország mozgalmához. Nem szabad elfelejteni, hogy az egész
Balkán óhitű, túlnyomórészt szláv óhitű, s mint ilyen, nemzeti ideáljainak
megvalósítását mindig az oroszoktól várta, és hite szerint, a múltban is az
oroszoktól kapta meg.
Egészen nyíltan megmondom, hogy meggyőződésem szerint még Szlovákia sem
vonná ki magát egy délszláv felkelés hatása és következményei alól.
Szlovákia mai kormánya megérti a jelenlegi helyzetet, és úgy látszik,
tudatában van annak a felelősségnek, melyet viselnie kell. De a szlovákság
nagy része még ma is ott keresi és reméli üdvösségét, amit "benesi
ideológiának" lehet nevezni. Szlovákiában is (hiszen a pánszláv mozgalom Ján
Kollár irodalmi tevékenysége következtében itt jött létre, és ez a mozgalom
innen terjedt szét) sokan vannak, akik ma legfeljebb titkolják a szlávság
(ami jelenleg majdnem azonos a bolsevizmussal) iránti mély rokonszenvüket.
Az angolszász-bolsevik erők időleges sikere a Balkánon, tehát Szlovákiában
is bizonyára erős visszhangra találna.
Mi, magyarok, úgyszólván nyitott kapuval élünk a Balkán felé, olyan
népekkel körülvéve, amelyeknek gyűlölete elsősorban ellenünk irányul. Ez a
gyűlölet ma is nyíltan kifejezésre jut. Ennek oka főképpen az, hogy nem
szívesen nélkülözik Magyarország értékes területeit, amelyeket Párizsban
nekik ajándékoztak. A románok, horvátok és szlovákok szövetségének és
együttműködésének alakjában második kisantantot látunk magunk körül
kialakulni, amely nem is igyekszik titkolni ellenséges szándékait. A fő
súlyt azonban nem is annyira erre az ellenünk irányuló ellenségességre
helyezem, mert a valódi veszély, melynek lehetűségét sajnos nem zárhatjuk ki
teljesen, a délszlávok és a velük húsz év alatt érdekeikben és érzelmeikben
összehangolt románok nyílt állásfoglalása, amely a Németország által
tervezett új rend, vagyis maga a Német Birodalom ellen irányulna.
Meggyőződésem szerint vétkes könnyelműség lenne, ha ezzel a veszéllyel
nem számolnánk, bármilyen távoli és csekély is legyen a lehetősége, és nem
készülnénk fel rá. Magyarország az első ország, amelynek ezzel a veszéllyel
szemben helyt kell állnia. Saját érdekünkben és Németország érdekében fel
kell készülnünk erre a veszélyre, és erőink egy részét készen kell
tartanunk, hogy a veszély első pillanatától helyt állhassunk. Olyan sok
oldalról és olyan nehezen védhető határokon át érhet támadás bennünket, hogy
helyzetünk, ha ez az eset bekövetkezne, amúgy is rendkívül nehéz lenne. Ha
tehát nem készülnénk fel előre erre az eshetőségre és nem tartanánk
készenlétben erőink egy részét, akkor - ismerve a balkáni népek vérszomjas
kegyetlenségét - olyan végzetes szerencsétlenség érhetné a magyar népet,
amelyet később a helyzet semmilyen megváltoztatása nem tehetne meg nem
történtté.
E veszély lehetőségére nemcsak azért kell felkészülnünk, mert
bekövetkezése nem zárható ki, hanem azért is, mert e veszély tudata mélyen
él a magyar nép és különösen a határmenti lakosság lelkében. Érthető, hogy
ez így van, ha figyelembe vesszük, hogy a tiszta magyar lakosságú
Székelyföldet - amely egyelőre még csak közvetlen vasúti vonallal sincs
összekötve az ország többi területével - három oldalról, keleten, délen és
nyugaton Románia veszi körül, és a határon túlról szinte nap mint nap
fenyegető üzenetek hangzanak át, fogadkozások, hogy az első alkalommal
bosszút állnak a magyarságon. Ezek a fenyegetések természetszerűen
nyugtalanítják a magyar közvéleményt, amelyben csak akkor tarthatjuk fenn a
szükséges bizalmat, ha népünk tudja, hogy minden alattomos támadás veszélyét
előre elhárítjuk, és a lakosságot megvédjük az ilyen támadások ellen.
Egy létéért aggódó lakosság körében könnyen lehet nyugtalanságot
létrehozni, és ilyen hangulatban semmiképpen nem várható a lakosságtól, hogy
munkáját az egyének erejének végső megfeszítésével a termelés szolgálatába
állítsa. Ez a szempont is lényeges, hiszen a közös ügynek termelésünk
jelentős részének átadásával is segítségére vagyunk. Minthogy nincsenek
hadifoglyaink vagy idegen munkásaink, s Németországnak és Olaszországnak is
érdeke, hogy földjeink meg legyenek művelve és a termést károsodás nélkül
betakarítsuk, nem küldhetünk mindenkit a frontra, csak annyit, amennyit
lehetséges.
Az a meggyőződés vezet bennünket, hogy mi itt ezen a helyen,
Magyarországon teljesíthetjük a legnagyobb szolgálatot Németországnak.
Amikor 1919-ben az egész világ, Ausztriát is beleértve, Németország ellen
lépett fel, és nem volt konjunktúrája, mint ma, a németbarátságnak,
Magyarország volt az egyetlen ország, amely nyíltan és hangosan a régi hű
bajtársiassággal állt Németország oldalára. Semmi sem áll tőlem távolabb,
mint az, hogy mindezt azért említeném, mintha hálát vagy támogatást
remélhetnék érte, csak alá kívántam húzni, hogy ez a mi valódi, megbízható
beállítottságunk Németország mellett; mert ha a Balkán nyíltan a bolsevizmus
mellé állna, megint egyedül Magyarország maradna meg, mint a rend tényezője.
Bocsásson meg, excellenciás uram, hogy ez egyszer ilyen hosszasan és
bizalmasan öntöttem ki szívemet ön előtt, de mindez talán könnyebben
mondható el írásban. Silány és szűkös felszerelésű csapatok természetesen
hátrányban vannak egy korszerűen és masszívan felszerelt ellenséggel
szemben; ezen a jó harci szellem sem tud változtatni. Elengedhetetlenül
szükséges tehát, hogy a csapatokat ellássuk a szükséges fegyverekkel,
mégpedig azonnal, ha a felvonulást még a hóolvadás előtt be kell fejezni.
Mint mondottam, hűségesen és megbízhatóan állunk a Német Birodalom
mellett, amellyel évszázadok óta a hű barátság és ragaszkodás eltéphetetlen
kapcsai fűznek össze, és lelkesedéssel veszünk részt a tavaszi offenzívában,
amennyire csak a felfegyverkezés, a mezőgazdaság és a bennünket körülvevő
ellenség ezt lehetővé teszi. A részleteket a katonai vezetők fogják
megbeszélni.
Nagyon örültem a birodalmi külügyminiszter (*) látogatásának, aki első
ízben volt Magyarországon. (**) Remélem, hogy jól érezte magát, és hogy jót
tett neki a néhány napos idegkikapcsolódás lehetősége, annyi megerőltető
munka után. Remélem azt is, hogy azt a benyomást vitte magával haza, hogy
magyar földön mindenütt a hagyományos meleg barátság légköre vette körül.
----------------------------------------------------------------------------
(*) Joachim von Ribbentrop
(**) Látogatásra 1942. január 6 és 10 között került sor.
----------------------------------------------------------------------------