''A 2. MAGYAR HADSEREG FELÁLLÍTÁSÁNAK ELŐZMÉNYEI
(...) Alig néhány héttel azután, hogy Magyarország belépett a németek
oldalán a Szovjetunió elleni háborúba, a "villámháború" csődje kezdett
nyilvánvalóvá válni. Ez magyar vonatkozásban elsősorban azt jelentette, hogy
füstbe ment a Bárdossy-kormány azon reményei, hogy viszonylag kis erők
bevetésével megválthatják a németek jóindulatát és nagyjából megőrizhetik a
magyar hadsereg épségét. Akárhogy is értékeljük Hitler 1941. június 22-e
előtti véleményét és szándékait a magyar hadseregről, a kora őszi hónapoktól
a német-magyar kapcsolatok legjellemzőbb vonásává vált az, hogy a német
hadvezetés mind nagyobb erők bevetését követelte - a homályos ígérgetéseket
a drasztikus fenyegetésekkel tarkítva - Magyarországtól is a szovjet
fronton. Ez különösen a németek Moszkva alatti veresége után erősödött fel.
1942. január 1-én Hitler levelet írt Horthynak, amelyben Magyarország
fokozottabb részvételét kérte a Szovjetunió elleni háborúban. Január 6-án
pedig Ribbentrop, a német külügyminiszter jött Budapestre, hogy érvényt
szerezzen Hitler kívánságának. Horthyval és Bárdossyval folytatott
tárgyalásain azt hangsúlyozta, hogy a bolsevizmust csak úgy tudják
megsemmisíteni az 1942-es évben, ha Németország szövetségesei is nagyobb
áldozatokat hoznak. Ez Magyarország vonatkozásában azt jelenti, hogy az
egész magyar haderőt be kell vetni a szovjet fronton.
Ilyen mérvű követelésre a magyar kormány nem számított, s ezért Bárdossy
igyekezett a legkülönbözőbb érvekkel rávenni a német külügyminisztert, hogy
mérsékelje kívánságait. Hivatkozott Magyarország nehéz helyzetére a
bizonytalan balkáni viszonyok között, hiszen elképzelhető mondta -, hogy az
angolszász erők partra szállnak és ideiglenesen felülkerekednek ebben a
térségben. Ha ez az eset bekövetkeznék, az összes balkáni állam - még azok
is, amelyek ma a tengelyhatalmak oldalán vannak - egy csapásra a
szövetségesek oldalára állna. A déli támadás veszélyét a magyar kormánynak
ezért számításba kell vennie a rendelkezésre bocsátható haderő
megállapításánál. Részletezte továbbá az egyre élesedő román-magyar
ellentéteket és a magyar hadsereg rossz felszerelését.
Mivel - mint ahogy a megbeszélésekről készített német jelentés írja -
magyar részről minden lehetséges érvvel előhozakodtak a német kívánságokkal
szemben, Ribbentrop erélyes fellépésre határozta el magát. Utalt Románia
azon ígéretére, hogy százszázalékos mozgósítást hajt végre, ha Magyarország
ugyanígy cselekszik. Ha azonban Magyarország most visszautasítja a német
kívánságokat, akkor a román kormány azt gondolhatja, hogy a magvarok azért
tartják vissza csapataikat, mert nagy támadást akarnak indítani Dél-Erdély
megszerzéséért. Ez pedig a német kormánynak tett ígéretek visszavonását
jelentené, amiért a felelősséget Magyarországnak kellene viselnie.
Ugyanakkor, hogy valamit ígérjen is, utalt arra, hogy a még fennálló
területi igények kielégítését - például a Bánát visszacsatolását -
nagymértékben befolyásolhatja a magyar kormány válasza a német kívánságokra.
Amennyiben azonban a válasz nem lesz kielégítő, nem lehet tudni, hogy a
magyar kormány elhatározása milyen hatással lehet Hitlerre, akinek
"méltányos; de szenvedélyes természetét" a magyarok nem ismerik.
"Megtörténhetik - folytatta -, hogy a Führer ilyen körülmények között
egyáltalán nem fog számot tartani a magyar segítségre... Nem hallgathatja
el, hogy egy ilyen elhatározás, - nevezetesen a magyarság teljes kimaradása
a Szovjet elleni háborúból - milyen hatást idézne fel az egész német
közvéleményben; a pártban és a birodalmi kormányban." Ezért is a magyar
kormánynak kellene viselni a felelősséget.
A fenyegetések és ígérgetések nem tévesztettek célt. A tárgyalások utolsó
napján, miután a kormány Horthy részvételével többször is tanácskozott,
Bárdossy közölte a német külügyminiszterrel: Magyarország nem tudja
hadseregét százszázalékosan a keleti frontra küldeni, de kész a lehetőségek
végső határáig, vagyis sokkal nagyobb mértékben mint eddig a hadjáratban
részt venni. Ribbentropot ez a válasz kielégítette, hiszen amúgy is csak
azért kérte az egész haderőt, hogy a lehető legtöbbet megkaphassa.
Részletes megállapodás ez alkalommal nem jött létre, csak annyit
szögeztek le, hogy azokat Keitel küszöbönálló látogatása alkalmával
tisztázzák. Ribbentrop mindenesetre közölte a budapesti német követtel, hogy
a magyar kormány ígéretét a haderő kétharmadaként értelmezi. Január 10-én
Horthy megírta a válaszát Hitlernek, amelyben a tárgyalásokon elhangzott
összes érvet felsorakoztatta, Bárdossy indokaihoz hozzátéve, hogy "a
románok, horvátok és szlovákok szövetségének és együttműködésének alakjában
második kisantantot látunk magunk körül kialakulni, amely nem is igyekszik
titkolni ellenséges szándékait". Ez nemcsak Magyarországot, de a német
érdekeket is veszélyezteti folytatta -, ezért az erők egy részét készen kell
tartani, hiszen az országot sok oldalról és nehezen védhető határokon érheti
támadás. A levél így fejeződött be: "Mint mondtam. hűségesen és megbízhatóan
állunk a Német Birodalom mellett, amellyel évszázadok óta a hű barátság és
ragaszkodás eltéphetetlen kapcsai fűznek össze, és lelkesedéssel vesz részt
a tavaszi offenzívában, amennyiben csak a felfegyverzés, a mezőgazdaság és a
bennünket körülvevő ellenség ezt lehetővé teszi. A részleteket a katonai
vezetők fogják megbeszélni. Keitel tehát már egy kormányszintű megállapodás
alapján kezdte tárgyalásait Budapesten január 20-án, s hosszú viták után
végül is elérte, hogy a magyar katonai vezetés 9 gyalogos- és egy
páncéloshadosztály, valamint öt megszálló hadosztály bevetését ígérte meg.
Keitel viszont arra tett ígéretet, hogy a páncéloshadosztály teljes
felszerelését a németek fogják szállítani. A tárgyalások eredményeit Horthy
és Bárdossy jóváhagyta, a német kormány pedig kielégítőnek találta a
megállapodásokat.
A 2. magyar hadsereg mozgósítása - amely a területi elvre épült -
felszerelése 1942 márciusában megkezdődött. Frontra szállítása tavasszal és
nyáron három lépcsőben megtörtént. A magyar csapatok tényleges bevetése,
felhasználása a német katonai vezetés kezében volt. A hadsereg élelmezése a
német normák szerint központi készletekből történt, amihez a magyar
hadvezetés a magyaros igényeknek megfelelő kiegészítést adott. A hadsereg
kötelékébe kb. 50.000 munkaszolgálatos tartozott. (...)
Juhász Gyula