''KI NYERTE MEG A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚT?
(Forrás: Magyar Nemzet, 1992 január 22.)
A Don-kanyar sodrásában
Ötvenhat egyik legnyomasztóbb élménye számomra ahhoz a beszélgetéshez
kapcsolódik, amelyre akkor korült sor, amikor november negyedike után a
lövöldözés megszűnt és az egyetemen néhányan találkoztunk kedves
tanárunkkal, Szabó Árpáddal. A zseniális ókortudós szellemi iránymutatóink
közé tartozott. Természetesen a történtekről, a forradalomról, a szovjet
invázióról beszéltünk. Tanárunk maga elé nézett, kerülte tekintetünket és
sokára azt mondta: azért mégis jó, hogy nem a németek nyerték meg a második
világháborút...
Évtizedekig fel sem merülhetett gondolkodásunkban, hogy a történteknél
jobb lehetett volna, ha a háborút a németek nyerik meg. Ma ez a gondolat
felmerül. Tápot ad neki például a január 11-i megemlékezés a Don-kanyar
elesettjeiről a Hadtörténeti Múzeumban. Az egyértelmű elismerés az elesettek
helytállása iránt azokat az indulatokat és véleményeket erősíti, amelyek a
második világháború átértékelésében gondolkodnak, és ennek keretében
átértékelik Magyarországnak a háborúban való részvételét is. Úgy vélik, hogy
Magyarország nem a rossz oldalra sodródott nehéz geopolitikai kényszerek
következtében, hanem a jó oldalon küzdött: a hitleri Németország egy jobb,
szebb világért harcolt. Ha győz, ez megvalósul: a Szovjetunió nélküli világ.
Lehet ennél szebbet, jobbat elképzelni? Nem fakadt fél évszázada minden
bajunk a Szovjetunió létezéséből?
Nem a hazáért harcoltak...
A revíziós indulat figyelmen kívül hagyja az egykori helyzet bonyolult
körülményeit. Az akkori magyar kormányzat nem tekinthetett el attól, hogy
Magyarország visszakapott Trianonban elcsatolt területeket a versailles-i
békerend felszámolásában szintén érdekelt Németország kezéből. Ez
meghatározta azoknak a köröknek Németországhoz való viszonyát is, amelyek
erősen féltették az ország függetlenségét a németektől. A nyugati
demokráciák messze voltak, a térségben egyoldalúan Németország akarata
érvényesült. A magyar vezető körökben félelmet keltett az is, hogy az
1939-es szovjet-német paktum folyományaként a Szovjetunió aktívabb szerepet
kezdett játszani a térségben a korábbinál: visszaszerezte a balti államokat,
megkísérelte fegyverrel visszafoglalni Finnországot, és Magyarország
közvetlen közelében is megjelent, amikor Besszarábiát visszafoglalta. Ez
félelmet keltett, hogy esetleg a Szovjetunió kísérletet tehet Magyarország
megszállására. Erre az esetre pedig a magyar vezetőréteg németellenes része
is inkább a német, mint a szovjet megszállást választotta. Ilyen feltételek
mellett került sor az ország hadba lépésére és az ünnepelt magyar hadsereg
frontra küldésére.
Vajon így élték-e ezt meg az ünnepelt érintettek, a Don-kanyar halottai
katonakorukban? Bizonnyal nem. Honvédeknek hívták őket; valóban abban
gondolkodtak, hogy katonaként feladatuk az ország határainak,
függetlenségének, területi épségének védelme. Az orosz hómezőkön nyilván nem
ezt védték: nem volt kétséges számukra, hogy a német háborúban vesznek
részt. Nagyon kevés volt közöttük az a politikailag tudatos ember, aki úgy
fogta fel a háborús részvételt, hogy ez ellenszolgáltatás a németeknek a két
bécsi döntésért; és sajátos módon kihelyezett harctéren, idegen ellenfél
ellen folytatott közvetett magyar-román háború Észak-Erdély megtartásáért.
Ha a románok nagyobb buzgalmat és áldozatkészséget tanúsítanak a magyaroknál
a németek háborújában, akkor német győzelem esetén jobban fognak állni a
németeknél, és ez Észak-Erdély birtoklásába kerülhet. Míg ha mi háborús
elszántságban lekörözzük a románokat, ez még Dél-Erdély visszaszerzését is
meghozhatja.
Ezek a komplikált politikai megfontolások azonban csak a tisztek körében
voltak jelen, a sokezres "legénység" nem ebben érzett és gondolkodott. Az
orosz beavatkozás 1849-ben leverte a magyar szabadságharcot, és az első
világháború idején a két nép szemben állott egymással, de ez a magyar nép
tudatában tartós ellenséges indulatot nem alakított ki. A magyar nép elemi
érzelmeiben közömbös volt az oroszokkal szemben. A németek viszont a
magyarság egyik hagyományos, történelmi ellenségei voltak. Ahogy a területi
revízióval kapcsolatos komplikált politikai gondolatok nem hatoltak be a
fegyverre kényszerítettek százezreinek nézetei közé, azt annál inkább
sejtették, hogy ebben a háborúban a magyarság mindenképpen vesztes. Ha a
németek megnyerik, talán még nagyobb mértékben, mintha elvesztik. Mert a
halálra szánt kisember az urainál jobban tudta, hogy német győzelem esetén
magyar nemzeti függetlenség nem lesz. Nem a hazáért, annak érdekeiért
harcolt, hanem egy történelmi kényszerhelyzet áldozataként.
Mindezek átértékelésének veszélye fennáll. A Donnál elesetteket panteonba
emelő pátosza számára ez már nem a követendő hagyomány: követendő eszerint a
teljes elkötelezettséggel való háborús részvétel helyeslése. Eszerint nem a
kiugrásos ravaszkodók, a felemásak, a reménytelenül Nyugatra kacsintgatók
adják a példát a mának a helytállásra, a nemzeti összefogásra; nem Kállay és
Bethlen, akiknek ha sikerül is esetleg kiugrani, vereség esetén semmit sem
értek volna el vele, az ország a szovjet tömb ugyanolyan tagja lett volna,
mint a többi.
Magyarország második világháborús részvételének átértékelése hatályon
kívül helyezi azt a véleményt, amely ebben a kérdésben eddig érvényben volt.
Az ellenállási és kiugrási tábor abban gondolkodott, hogy a németek melletti
háborús részvétel súlyos magyar nemzeti érdekeket sért. Ez a háborús
részvétel hazaáruló és nemzetvesztő politika. Hogy a kollaboráns politika
hazaáruló volt, az nem szorul sok bizonygatásra. Nehéz elképzelni, hogy
német győzelem esetén a térség kis népeinek nagyobb mértékű állami
szuverenitás és nemzeti függetlenség lett volna a részük, mint ami a szovjet
uralom idején volt:
Ennél is súlyosabb probléma azonban, amit a patetikus-érzelmes
nemzetvesztés kifejezés takar. Nem egyszerűen a háborús részvétel során
történt Mohács-méretű emberveszteségről van szó, hanem arról, hogy a német
győzelem esetén Magyarországot nemzeti létében fenyegette volna veszély, sőt
még azt sem tartom kizártnak, hogy fizikai létében. Az átértékelő szemlélet
számára a hitleri Németország Szovjet-Oroszország elleni háborúja az a
bizonyos antikommunista kereszteshadjárat volt, amit szinte kizárólag a
kommunista oldalon emlegettek, náci oldalon szinte soha. Kétségtelen, hogy
német háborús győzelem esetén a győztesek felszámolják - mint politikai
rendszert - a szovjet bolsevizmust. A hitleri Németország hadicélja azonban
nem ez volt a Szovjetunió elleni háborúban, ez csupán a háború - egy
mellékvonatkozása volt számukra. Ez a háború nem világnézeti háború volt,
hanem gyarmati háború; a - náci Németország számára a kommunista mozgalom
mint politikai ellenfél régen elintézett probléma volt. Ezért lehetett, hogy
1939-ben gátlástalanul lepaktáltak a kommunista Szovjetunióval.
Nemzeti lét helyett: kitelepítése
Aki meg akarja tudni a háború valódi indítékát, az először szánja rá az
időt és fáradságot, hogy elolvassa a Mein Kampfot, majd Hitler Asztali
beszélgetéseit. Ez utóbbi sajátos dokumentum. A háború idején a
főhadiszálláson, a Farkas-sáncon a Führer naponta együtt ebédelt
munkatársaival. Ilyenkor szokása szerint belebocsátkozott általános
politikai vonatkozású fejtegetésekbe. Engedélyével udvartartása gyorsíróval
lejegyeztette ezeket a szövegeket, nehogy a vezér bölcsességei csak úgy
elvesszenek. A lejegyzés megmaradt, és Nyugaton több nyelven több kiadásban
megjelentették.
Ezekből a dokumentumokból derül ki a háború valódi szándéka. Ez pedig:
Hitler a Szovjetunió szláv népeinek leigázása által kontinentális német
gyarmatbirodalmat akart létrehozni. Előnye az lett volna katonai szempontból
az angol és a francia gyarmatbirodalmakhoz képest, hogy nem tengerentúli
kolóniákat jelentett, hanem a gyarmat ott helyezkedett volna el az érintkező
felületű szárazföldön. Hitler az "asztalnál" messzemenő elképzeléseket
fejtett ki ennek a gyarmatosításnak a végrehajtásáról. Az oroszokat és egyéb
keleti szlávokat a terv szerint visszaprimitivizálták volna az afrikai és
gyarmati világbeli bennszülöttek szintjére: Hitler szerint csak így lehet
korlátlanul uralkodni felettük.
De nézzük ezt a programot magyar perspektívából. A gyarmatosítás mellett
hadicél volt a Nagy-Német Birodalom létrehozása: a közép- és kelet-európai,
balkáni térségben szétszórt "volksdeutsch" német kisebbségeket
egybetelepíteni a német birodalmi mag körül. Azokat a népeket, amelyek a
hitleri új Európa felépítésének eme "területrendezési akciója", a közép-
kelet-európai "történetplanírozás" grandiózus programja útjában állhattak
elhelyezkedésükkel, a terv szerint át akarták telepíteni a népi németek
által kiürített területre. Ha ez megtörténik, akkor nem sok kétségünk lehet
afelől, hogy számunkra végzetes áttelepítésre is sor kerülhetett volna.
Áttelepítés után a magyarság mint nemzet nemigen létezne tovább. Így aki
ebben a háborúban harcolt: magyar nemzeti érdek ellen harcolt.
Mégis - a második világháború átértékelése most itt feszeng szellemi-
politikai életünkben. Már nem egyszerűen arról van szó csupán hogy kinek
volt igaza, hanem a revízió mintha magát a háborús győzelem és vereség
problémáját érintené. A Szovjetunió, az egykori ellenség felbomlott,
megszűnőben van létezni. Jaltának valóban vége. Egyidejűleg Németország
újraéled és a vezető hatalmak első vonalába kerül. Mintha a vereség
revíziójáról volna szó, ami fontos dolog: a vereségből nemzetközileg
alulprivilegizált helyzetek, a győzelemből előjogok származnak. S afelé
tendál az átértékelés, hogy a háborút voltaképp Németország nyerte meg és a
Szovjetunió vesztette el, de egy több évtizedes vákuumhelyzetben ez nem
derülhetett ki. Ennek a győzelemnek pedig Magyarország fontos szereplője,
hiszen ha Hornék nem "csatolták" az NDK-t Nyugat-Németországhoz, ez a
helyzet nem válik tisztázottá. Antall József kijelentette, hogy a kelet-
európai országok békés forradalmukkal megnyerték a Nyugatnak a hidegháborút.
A kérdés ezek után: esetleg Magyarország Németország számára a másodikat is?
Így - megkésve?
Az átértékelés szelleme Ausztriában már hosszú ideje kísért, de
Németországban is volt ennek előjele. Már tíz esztendeje a történészvitának,
a Historikerstreitnek, amikor rangos történetbúvárok, CDU-s professzorok
ezzel előálltak. Andreas Hillgruber például egyenlőségjelet tett a zsidók
szisztematikus pusztítása és a népi németek kitelepítése közé; Nolté
professzor pedig azt fejtette ki, hogy Hitler gázkamrái megérthető
védekezési reakciók voltak a szovjet bolsevizmus "ázsiaiságára". E
professzorok nem neonáci skriblerek, hanem rangos, nagymúltú kutatók:
nyilván szóhoz juttattak, megszólaltattak valamilyen közvéleményt, olyat,
amelynek addig megnyilvánulása nem volt.
Rekuiem vagy átértékelő indulat
Az 1945 utáni Szövetségi Köztársaságban pártok álláspontjában, egyházi
megnyilvánulásokban, médiában, könyvkiadásban, kutatási eredményekben más
nem jelent meg, mint elkötelezett antifasizmus. Ám ezek szerint volt
mindezek felszíne alatt egy széles közvélemény, amely minderre nem
hallgatott, hanem nézeteit apái és nagyapái elbeszéléséből alakította ki. A
magyar sajtó figyelői megelégedéssel vehetik tudomásul, hogy a Német
Szövetségi Köztársaságban a megszállók által létrehozott és az ő
szemléletüket sugárzó média nem tudott úrrá lenni eme elementáris
forrásokból táplálkozó közfelfogáson, s megvan a talaja itt is az 1945
előtti Németország rehabilitálásának.
Mert most elindul a revíziós eszme nemzetközi diadalútjára. Az Egyesült
Királyságban lelökik Churchillt arról a piedesztálról, amelyen úgyis inkább
Magyarországon áll, mint Angliában, és rehabilitálják Sir Nevill
Chamberlaint; Franciaországban hasonló sorsra jut De Gaulle, és
rehabilitálják Pétain marsallt; az USA-ban eddig sem tombolt a Roosevelt-
kultusz. Politológiai megfontolásból erőt nyerhet az átértékelő indulat a
totalitarizmus bírálatának szemléletéből, amely egy kalap alá veszi a
szovjet és a náci totalitarizmust. Márpedig ha a kettő egy kutya, akkor csak
a szovjet ellen szállunk harcba - az átértékelő szemléletnek ez a másik
sebezhető pontja.
Professzorom, Szabó Árpád önvallomása azért érintett olyan mélyen, mert
minden demokrata számára evidencia volt, hogy a két totalitarizmus közül az
összes alantasságával együtt a szovjet a "kisebbik rossz". Szabó Árpád ebben
a meggyőződésben látszott meginogni. Pedig nem szabad meginognunk ebben. A
szovjet totalitarizmus emancipációs értékekkel élt vissza, ezekkel
igyekezett igazolni magát, ezeket hamisította és gyalázta meg. Úgy
viselkedett, mint a Gonosz La Rochefoucault aforizmájában, amikor
képmutatással erénynek mímeli magát. A fasiszta totalitarizmus elvileg
tagadta az emancipációt, amit minden demokrata a történelem lényegének és
legfőbb értékének tart. A szovjet totalitarizmus amikor visszaélt a
demokratikus értékekkel, indirekt módon igazolta ezeket, mint a képmutatás a
jót. A fasiszta totalitarizmus azonban elvileg utasított el mindent, aminek
köze van a szabadsághoz, a haladáshoz, a demokráciához. Úgy ítélhetjük meg,
mint a katolikus teológia a Szentlélek elleni vétséget: a legnagyobb bűnt,
amely azért megbocsáthatatlan, mert nem gyarlóságból fakad, hanem
meggyőződéssé emeli a rosszat.
Lukács György egy korai marxista művében azt írta, hogy ha a szocializmus
nem győz, akkor a világ a barbárságba süllyed. A szocializmus jelentőségét
túlbecsülte, de azt helyesen értékelte az első világháború végén, hogy a
megbomlott polgári-nyugati-civilizált-fejlett világban olyan erők
formálódnak, amelyek ha felülkerülnek, visszavetik a világot a barbárságba.
Ez az akkor még csak sejtett erő Hitler birodalmában testet öltött.
Lukács nem bízott a "polgári" demokrácia életképességében és a
szocializmustól várta az új barbárság megzabolázását. A nyugati demokrácia
azonban elég erősnek bizonyult a feladat elvégzésére. A harcoló fél,
amelynek szolgálatába a magyarság a második világháború idején sodródott,
valóban a barbárság tábora volt. Ha győz, az emberiség talán ezer évre kerül
olyan zsákutcába, amelyről a magyar fejlődéssel kapcsolatban Bibó írt.
Megvalósulással fenyegetett a Science Fiction-világ, ahol a rossz mindig a
huszonegyedik század technikáját egyesíti a keleti despotizmus politikai
modelljével.
A mai Magyarországon bizonyos politikai erők rehabilitálják azt a harcot,
amelyet a magyarság ennek az ügynek a szolgálatában folytatott. Szolgáljon
mindez tanulságul, hangozzék el rekviem az elesettekért. A hazáért adták
életüket! - mondják a szónokok. Ők ott megfagytukban valószínűleg másként
vélték ezt: tudták az igazat. Azok nem akarják tudni, akik ma halálukból
politikai tőkét kovácsolnak.
Szabó Miklós