''ELŐSZÓď0
Sokáig csak annyit írtak a történelemkönyvek, hogy a Don-kanyarban
elpusztult szinte a teljes 2. magyar hadsereg. De hogy ez mit jelentett,
csak találgatni lehetett.
A rendszerváltás után már lehetett (volna) tárgyilagos hangú elemzéseket
is olvasni, de mint annyi mindenbe ebbe is beleszólt a politika, és hősiesre
színezte a hadsereg pusztulását.
És az igazság? Az bizony kegyetlen. A rosszul fölszerelt, a kemény orosz
télre fel nem készült hadsereg hatalmas túlerővel állt szemben. 140-150.000
ember pusztult el az ellenséges tűzben a 40 fokos hidegben, a hóban,
fagyban. Hősök voltak? Áldozatok? Ezt nem a történészek, nem a politikusok
mondhatják el hitelesen, hanem a résztvevők.
Olvassák figyelmesen, és ítéljenek!
Elhagyott otthon, elhagyott család,
elhagyott haza. Eltékozolt életek.
"Hosszú évtizedeken keresztül az tartotta
bennem az életet, hogy a józan ésszel
elképzelhetetlennek tűnő élményeket
elmondhassam. Az örökre lezárult szemeket
gyászlepelként betakarta az állandóan kavargó
hó. Ez a sors méretetett a 2. magyar hadsereg
legénységi állományára, akik mindig az
események középpontjába keveredtek. Sokan
fogságba estek, s ha még azt is túlélték,
testközelből beszélhetnek a történtekről, mint
főszereplők. Ezeket az eseményeket a
legénységi állomány szemszögéből bemutató
könyv még nem jelent meg. A hiányzó űrt
szeretném betölteni élményeim megírásával."
''Idézetek Boda Gyula tizedes [R/3 rádiókezelő 52. gyalogezred]
Itthagy-lak című könyvéből.
"A Doni csata a magyar történelem legnagyobb vérveszteséget követelő
veresége volt. Az irodalom értékes művekben foglalkozik vele. A
kimeríthetetlen témához hozzászólt az értelmiség, a munkaszolgálatos, a
katonatiszt. Csak a katonák százezrei szemszögéből nézve nem nyilatkozott
senki. Pedig a tragédia oroszlánrészét az egyszerű katonák szenvedték el.
(...) Senki nem láthatott többet a tragédiából mint a közvetlen résztvevők."
"A sokszoros véletlenek szerencsés összejátszása folytán hatszáz darab
körül maradt meg ebből az időből levelem, több tucat saját készítésű
fényképpel. Ha az akkor bennem dúló érzésekből csak egy kicsit is képes
vagyok érzékeltetni, munkám nem lesz hiábavaló."
"Kivagonírozásunk óta csak gyalogoltunk, kocsin semmit nem utaztunk. 1942
július 9-én értük el a Dont. Kisebb pihenőkkel 70 napot gyalogoltunk teljes
felszereléssel, a létminimum alatti ellátással. Helyenként harcolva állandó
életveszélyben. Durván 1000 km-es távot tettünk meg a szélsőséges időjárás
minden szeszélyének kiszolgáltatva. Nem csoda hogy erőnk a nélkülözések
miatt a végét járta."
"Lassan észrevétlenül arra az állapotra süllyedtünk, hogy nem érdekelnek
a harci események, nem érdekel a világon semmi! Csak az éhség szomjúság és
fáradság kínjait valahogy enyhítsük."
"A magyar kormány óriási anyagi áldozatokat hozott kűzdő hadseregének
magasszintű ellátására. Ettől az ellátástól a végelgyengülés környékezett
bennünket. Pedig most jött a java."
"A súlyos sebesültek látványa iszonyú! Az önkívületben lévők jajgatása
időnként minden más hangot elnyom. Váratlanul artikulátlan hangon fel
üvöltenek, majd csendesen fekszenek. Akik tudatuknál vannak vízért
könyörögnének, utolsó üzenetet küldenének, de nincs kivel. Barátaik
megtették amit tenni lehet. Feltették a kocsira, hogy orvoshoz kerüljön. Itt
azonban egy a sok ismeretlen súlyos sebesültek között. Nincs aki egy pohár
vizet adna, nincs akivel utolsót üzenhetne, nincs aki egy pillantást vetne
rá. Nyomorultan magára hagyottan lassan kell elvéreznie. Látja amint a
halottakat hasábfaként dobálják a kocsira. Csendes fektében lábánál
megrángatták, él-e még. Fájdalmában feljajdul. Ebből a rakományból talán még
kimarad. Gondolatai kristály tiszták agyán villámgyorsan átfut egész élete.
Becsaptak, kijátszottak, és most várják, hogy elvérezzek. Most kell mindenre
ráébrednem, mikor már késő!"
"A legszerencsésebb sebesülésem nekem volt. Az álamon ment át a golyó
csont érintés nélkül. Talán öt milliméteren múlt az életem. Már elofordult
hasonlóan szerencsés sebesülés. Egy katonának futás közben az orrnyergén
ment át a golyó milliméterekkel a két szeme előtt. Aki tehette megcsodálta
és gratulált a nagy szerencséhez. Én is megcsodáltam, és gratuláltam neki.
Most az én sebesülésem nézik fejcsóválva."
"Ahogy megszűnt a generátor hangja nem felénk tüzeltek kiestünk a
központi célból. Hadnagyunk azonnal eltűnt Hermándi hangja irányában. Később
tudtam meg Hermándi egy telefon drótot huzatott Ernő barátommal menetünk
irányában, hogy visszafelé el ne tévedjen. Ketten mint akik jól végezték
dolgukat a drótot fogva vissza sétáltak kiindulási pontunkra, majd a zlj
irodára beszámolót tartani."
"Parancsba jön a meleg alsóneműt, a kincstárit, le kell adni, mert kell a
leváltóknak. Vászon ingben alsónadrágban megyünk hazafelé. Alig hiszünk a
fülünknek, a hideg fokozódik minusz 15-20 fok. Az újak sincsenek megelégedve
a használt tetves fehérnemű átadásával."
"Egy hosszú emelkedőn már harmadszor tartunk pihenőt, mikor eszembe jut,
egy szibériai könyvből olvastam az igazi hidegben a köpés megfagy mire a
földre ér. Most kipróbálom. Két méterről köpök a rádió lemez tetejére kis
koppanás, és jégcsapként legurul a hóban. Elcsodálkozunk ez majdnem minusz
ötven fokot jelent."
"Az észtvesztő hidegben már gondolkodni sem tudunk normálisan. Sokan
reszketésben kezdenek minden porcikájuk reszket mint aki idegsokkos. Másokon
az őrültség nyomai ütköznek ki artikulátlan hangon nyöszörögnek, szájukra
ráfagy a hab. Elfutni próbálnak, de képtelenek kimászni a lövészárokból.
Rémülten nézzük őket, vajon mikor tört ki rajtunk is valami hasonló."
"24 órát töltöttünk a szabadban az írtózatos hidegben. Sokan megfagytak a
lövészárokban. Akik élve maradtak alig ismertünk egymásra, arcunk beesett,
összefagyott, elkínzott. Szemünk kivörösödött, a hideg marta szemgolyó
fokozottabb nedvesedésének következtében. Szempilláink minduntalan
összefagytak. A lehelet melege most drága kincs, fejünket pokrócokkal
betakarva igyekeztünk testünket védeni. Orrunk alatt és szánk körül a
kilehelt pára jégcsappá változott, s felsértette bőrünket."
"Bemegyek, a házak közé sehol senki. A hóból fekete foltok látszanak ki.
A varjak nagy károgással feszállnak előlem, majd kissé távolabb újra
leszállnak, egy fekete foltra. Oda megyek egy fekete folthoz. Megdöbbenek a
látványtól arcnélküli halott az arcát kicsipkedték a varjak. Mellette
százával a többi félig betemetve porhóval. Mind magyar egyenruhában. (...) -
Mi történt itt? Tele van az egész környék magyar halottal, itt voltak az
oroszok? - Dehogy voltak, a csapatcsendőrök voltak itt. Akinek nem volt
fegyvere a hátrajövők között azt agyonlövöldözték minden cécó nélkül. Két
napig írtották az embereket mikor tisztek is jöttek, és mondták: "Nincsen
fegyverük az embereknek, mert le vannak váltva. A fegyvereket leadták a
láváltóknak." Akkor abbahagyták és tovább mentek."
"Német teherautók jelentek meg az úton félig üresen. Kímélet nélkül,
sebességüket nem csökkentve letaposták az eléjük kerülőket. Az erejüket
vesztett katonák az utolsó szalmaszálnak vélve a menekülés útját fel akartak
kapszkodni a teherautókra. Még komolyan gondoltak fegyverbarátságra. Veg!
Veg! Hangzott a németek figyelmeztető hangja. Aki nem értette annak kezére
rácsapott a németek puskatusa. Tört kézzel estek vissza a hóba. A németek
gúnyos röhögéssel nyugtázták sikerült tetteiket. (...) Elkeserítő, vérlázító
munkát végeztek a német teherautók. Nyomukban százával feküdtek az elgázolt
magyar katonák. Rájuk lőni még sem mert senki, mert az autókról
géppisztolyokat ránkszegezve álltak a németek."
"A motorzúgás már egészen közelről hallatszik. Egy fehérre meszelt tank
ereszkedik le velem szemben a mélyedésbe. Majd közvetlenül utána még kettő.
Leírhatatlan pánik tört ki a több ezer emberrel zsúfolt mélyedésben. Egymás
taposva rohantak a tankok elöl egekig hangzó üvöltéssel. A három tank lövés
nélkül egymástól függetlenül körbejárva kereste a kijáratra alkalmas
terepet. Akik az egyik tank elől menekültek pont a másik alá futottak.
Borzalmas látvány. A tankokra puskákból lövöldöztek, és kézigránátok
repültek."