''EGYEDÜL A HÓMEZŐN
Nincs idő sajnálkozásra, sok időt elvesztegettem a vizsgálódással kezem
is teljesen elfagyott. Térdem vállam ropog minden mozdulatomra. Órám
szerencsére még jár. Fel kéne húzni, de meg sem merem próbálni félig merev
kezekkel. Nagy szükségem van rá, mert iránytűnek használom. Jelenleg könnyen
tájékozódom fent a nap, ez kelet ellenkező irány nyugat. Kissé délnyugatra
veszem az irányt és nekivágok a hómezőnek.
Nehezen haladok előre, minden méterért meg kell küzdeni. A porhó nagyon
változatos mélységű, hol derékon felül ér, hol csak bokáig, szeszélyesen
ahogy a szél összehordta. Az erőlködésben lassan vissza áll a vérkeringésem,
már nem csikorognak a végtagjaim. A legmagasabb részeken iparkodok haladni,
ott legalacsonyabb a hó onnan elhordja a szél. Megmászok minden dombot,
viszont nagyon fárasztó a jelenlegi kondícióban. Takarékoskodni kell az
erővel.
A dombok oldalában haladok, egyszer csak kicsúszik lábam alól a talaj,
lefelé esek. Kezem lábam szétvetve kapaszkodnék valamibe, de csak a havat
húzom magam után. A fenéken puha hóba ütközök nyakamban lavinaként zúdul a
hó. Szemem szám tele hóval, fel sem nézek, mert még mindég hull a finom
porhó. Tagjaimat épségben érzem, nem ütöttem meg magamat, hála a vastag
hónak. Agyam hihetetlen gyorsan dolgozik. Nagyon észnél kell lennem, mert
itt fagyok meg.
Megszűnik fentről a hószitálás, felnézek. Talán 5 méterre világosság
dereng. Meredek a fal ahol lefelé, estem enyhébb oldalt keresek. Kotrom a
havat oldalt. Fentről megindul a hó, majdnem betemet. Ez nem jó módszer, ha
rám szakad a hó saját magamat betemetem, ki sem tudok mászni többé. A lefelé
esés útján kell lépcsőket taposnom méghozzá megbízhatókat, mert ha
néhányszor vissza csúszok pánikba eshetek, és végem.
Kezdem a lépcső taposását. Egy méterrel már feljebb vagyok. Lassan
megfontoltan dolgozok mégis sűrűbben kapkodom a levegőt, persze oxigén
hiányom van, állapítom meg. Ebben a kis résben hamar elhasználom a levegőt.
Gyorsabban nem dolgozhatok, mert még több oxigént elhasználok. Fázok de ki
ver a veríték. Már egyetlen méterre vagyok a nyílástól, légszomjam szűnik,
itt már cserélődik jobban a levegő. Neki fekszek a gödör oldalának
pihentetőül, úgy taposom a lépcsőket egyre feljebb. Fejem már kint van,
boldogan szívom a friss levegőt. Hely mit ér ez! Csak akkor vesszük észre
mikor fogytán vagyunk vele. Ebben a percben minden egyébnél magasabbra
értékelem. Az utolsó lépcsőket a legkeményebbekre taposom, óvatosan
kihajolok a gödör szélére és négykézláb kimászok. Hason fekve maradok egy
percig. Nem merek felállni nehogy vissza szédüljek az átkozott gödörbe.
Észre térít a fázás, feltápászkodok saját nyomaimon visszamegyek vagy 100
métert. Biztos ami biztos messzire kikerülöm az átkozott gödröt. Csak a
dombtetőket megmászva megyek tovább. Ki tudja hány gödör lehet még a
környéket. Sok erőt kivett belőlem a váratlan kaland, nehezen járódnak be a
lábaim. Elhatározom az első házba bemegyek, ha oroszlánok laknak benne akkor
is.
Egy dombtetőről házakat látok déli irányban. Mindegy, ki tudja mennyire
lehet a legközelebbi emberlakta település. Toronyiránt neki vágok, néhány km
az egész. Messziről semmi mozgást nem észlelek. Közelebbről sem, a
kéményekből füst szállingózik felfelé.
Bekopogok az első házba. Benyitok, népes család lakja semmiféle katonák
nincsenek. Ez jó jel gondolom. A család viszont olyan meglepődve néz rám
mint aki a holdról érkezett. Nincs kedvem keresgélni az orosz szavakat,
magyarul mondom szeretnék megmelegedni ha lehet. Érteni nem értik, de nem
nehéz kitalálni mit akarok ha rámnéznek.
Hellyel kínálnak, egy hokedlivel. Pillanatra leülök majd a picski mellé
telepszek levetem a bakancsomat nagy nehézséggel. A zoknim ismét deres mint
a villanydrót, a lábam fehér. Sajnálkozva néznek rám.
Kiterítem száradni a kesztyűmet, zoknimat bakancsomat. A melegben
ellenállhatatlan álmosság fog el, a szemem majd le ragad. Egy nagyon helyes
13 év körüli kislány forró keserű teával kínál. Majdnem poharastól nyelem
le.
Annyit kérdezek német katonák vannak? Nincsenek. Oroszok? Azok sincsenek.
Magyarok? Nyet, nyet. Akkor nagyon jó helyen vagyok, úgy látszik kikerültem
a gyűrűből. Kenyérzsákom fejem alá húzom és ahogy vagyok felöltözve
elalszok. Éjfél felé felébredek a picskiben égő tűz parazsa ad némi
világosságot az ötven év körüli férfi észre veszi mozgásomat, darab kenyeret
és hajában főtt krumplit nyom fatányéron a kezembe. Megköszönöm, és vizet
kérek. Forralt langyos vizet kapok egy kancsóval. Egy szuszra kiiszom az
egészet. Kérek még csendben újra tölti a kancsót.
Ez már forralatlan víz, kis mellékíze van, de jobban ízlik mint a másik.
A picski mellé szalmát szórtak mutatja az orosz oda feküdjek. Leveszem a
köpenyem takarónak, és lefekszek a szalmára tovább aludni. Csend ül a
környéken, békebeli világ, nyugodtan megtehetem.