''SZÉNAKAZAL
Hajnalodik. Átgyalogoltuk a hosszú éjszakát. Számításunk szerint 10 km-re
túljutottunk az oroszoktól megszállt falun. Be is térnénk valahova, de sehol
semmi. Muszáj tovább menni míg lakott helyre nem érünk.
Már dél is elmúlt sem járt utat sem házakat nem látni. Hulla fáradtak
vagyunk, egyre lassulunk. Még egy éjszakát nem tudunk átgyalogolni
egyhuzamban. Aki nem bírja a menetelést menthetetlenül vége. Már sötétedik,
reményünk egyre fogy. Minden magaslatról körülnézünk, hiába sehol egy ház.
Egy kisebb szénakazalhoz érünk. Fúrjuk be magunkat:
- Aludjunk itt. Nem kell kétszer mondani. Meggémberedett kezekkel nehezen
boldogulunk. Végre bent vagyunk. A sötétben mindenki elfekszik ahogy tud.
Sündisznóként összehúzom magam guggoló helyzetben lábamat is betakarja a
köpeny. Leheletemmel mellemet melegítem. Minden beszélgetést mellőzve a
fáradságtól kimerülten elalszunk. Velem született jótulajdonságnál fogva
minden helyzetváltoztatásnál álmomból felébredek, elfordulok, betakaródzok
és mozdulatlanul maradok ébredésig.
Arra ébredek, hogy halaszthatatlanul ki kell mennem. A szénával betömött
résen keresztül világosság szűrődött be. Óvatosan kimászok ne ébresszem fel
az alvókat. Kint vakítóan süt a nap, a hó szikrázóan bántja a szemet. Dolgom
végeztével visszamegyek felébreszteni a többieket. Megrázom az elsőt semmi
hajlandóságot nem mutat az ébredésre.
- Ébresztő! - kiáltom hangosan.
Senki sem felel. Nagyobbra tágítom a bejáratot, hogy belássak.
Kitakaródzva fekszenek megmerevedve mind jéghideg. Órák óta meg vannak
fagyva. Álmukban kinyújtózkodtak elzsibbadt tagjaikat kiegyenesítették, és
takaratlanul maradtak. Ebben a hidegben pedig fél óra elég a fagyhalálhoz.
Ma sem tudom minek köszönhetem életben maradásomat a tegnap felhúzott három
pár meleg fehérneműnek, vagy annak hogy nem mozdultam el ébredésig. Ebben a
helyzetben megőriztem testem melegét, sőt leheletemmel melegítettem is.