''1943. I. 12. - AZ ÁTTÖRÉS NAPJA
Hajnal tájt, messziről, indulásunk irányából egybefolyó tüzérségi
tevékenység hangja száll felénk. Pácban vagyunk fiúk, ha ezt halljuk egy
órán keresztül biztosan megindították az oroszok a támadást.
Megpróbálunk rákapcsolni, minél messzebbre kerülni. Egy emelkedőn végleg
kiborulunk. Már hozzávetőlegesen másfél órája halljuk az egybefolyó
tüzérségi tevékenységet. Biztos, hogy megindult az oroszok támadása. Hagyjuk
a fenében a rádiót, már teher nélkül is alig tudok menni. Balog szkv.
tiltakozik:
- Nem akarok hadbíróság elé kerülni.
- Akkor hívjon segítséget, nem tudjuk tovább húzni.
- Én nem mehetek, nekem a rádió mellett kell maradnom, menjen a Benke
szkv.
Hosszas vita után el is indul. Hiába várjuk, nem jön vissza, ott
tartották, senkit sem érdekelt a rádió sorsa. Menjünk be valahova, mert
megfagyunk itt egy órán belül.
Már virrad. Sehol egy ház sehol semmi. Beszélgetünk az esélyekről. Az
orosz támadás elsöpri a doni vonalat, nem vonal az ahol 100 m-re jut egy
ember. Sem egy harckocsink, sem egy repülőnk nincs, nem is láttunk legalább
fél éve. Hogy meg ne fagyjunk húzzuk előbbre a szánkót majd újra ráülünk.
Már kivilágosodott. Torozsevoje messziről jól ismert két magasra törő
hegycsúcsa előtt vagyunk. Arhangelszkoje, régi állomáshelyünk, ahonnan
indultunk este 20 km-re lehet.
Egy domb tetejéről előttünk embereket látunk tán 300 m-re. Keservesen
lefelé megtesszük az utat. Benke Ernő szkv. elénk jön.
- Nagyon szar a helyzet - mondja fogvacogva. Valami tiszt elkapta a sor
végét mire ide értem vagy 300 embert lekapcsoltak a többiek tovább mentek.
Nem tudják, hogy a sor végén mi történt. Kiosztottak harminc puskát, és egy
géppuskát, hogy itt védjük a vonalat.
Van itt egy lövészárok. Szinte észre sem veszik, hogy odaértünk. Előttünk
meredek völgy a Don-parttól indulva kanyargósan nyugat felé. Az előttünk
lévő részen 200 m mélységű lehet. A szemközti oldal a völgyből kiindulva
meredeken 200 m-rel magasabbra nyúlik álláspontunknál. A domb mögül hajnal
óta erős motorbúgás hallatszik. Gépjárművek tankok ezrei jönnek át
zavartalanul. Biztosan tudjuk Arhangelszoje és Torozsevoje közötti terepen
egyetlen őrszem nem volt. Mocsaras területnek nyilvánították, ahol az
átkelés lehetetlen. Most minden be van fagyva, és tetszés szerint
zavartalanul törnek előre.
Nem sokat törődünk velük. Az észtvesztő hidegben már gondolkodni sem
tudunk normálisan. Sokan reszketésben kezdenek minden porcikájuk reszket
mint aki idegsokkos. Másokon az őrültség nyomai ütköznek ki artikulátlan
hangon nyöszörögnek, szájukra ráfagy a hab. Elfutni próbálnak, de képtelenek
kimászni a lövészárokból. Rémülten nézzük őket, vajon mikor tört ki rajtunk
is valami hasonló.
A lövészárokban ülünk a szánkón, pokróccal betakarózva, ordítani tudnánk
a hideg okozta fájdalomtól. Régen felhúztam a kötött sapkát ami miatt
nehezteltem szüleimre, hogy nem bankrabláson vagyunk itt. Most áldom
előrelátásukat a melegruhás csomagért. Látom, hogy jártak azok akiknek csak
a kincstáriban kellene átvészelni ezt az irtózatos hideget.
Molnár őrmester jön:
- A hadnagyúr parancsára óránként hívjuk fel a szokott hullámhosszon a
parancsnokságot, hogy valami eligazítást kapjunk.
Több hullámhosszon próbálkozunk. Néma csend semmi válasz. Próbálunk
lehallgatni valami beszélgetést, hogy tájékozódjunk a helyzetről, sehol
semmi. Az őrmester közben észre veszi a szánkót majd vissza megy jelenteni
nincs összeköttetés. Néhány perc múlva visszajön:
- A hadnagyúr parancsára adjuk oda a szánkót.
A szánkó nem kincstári darab, nekünk is kell, mert gyalog nem tudjuk
vinni a rádiót. Ide sem tudtuk volna elhozni. - Az észvesztő hidegben, és
elkeseredésünkben megjött a bátorságunk. Benke szkv. teljesen megmakacsolta
magát.
- A k. anyjába, semmi köze a szánkóhoz. A menyasszonyom vagy a köpenyem
nem kéne neki. - Kivette pisztolyát, zsebre tette. - Ha ide jön
erőszakoskodni lelövöm.
Mi is elkészítettük a pisztolyunkat zsebre téve. Várunk, de nem jön. Ki
derül nem hogy járni, de moccanni sem tud. A szemközti hegyről fehérruhás
alakok mozgását jelentik.
- Azonnal tüzet nyitni minden fegyverből! - hangzik a parancs. Vagy 800
m-re lehetnek, nehéz eltalálni valakit. A géppuska megszólal, de a puskákból
alig egy két lövés hallatszik. Babrálja ütögeti de egyszerűen nem lehet
elsütni teljesen befagytak. A fehérruhás alakok visszahúzódnak.
Már kezd sötétedni. Enni kéne valamit, már nagyon korog a gyomrom. Van
egy darab kenyerem meg egy konzerves dobozban hazai zsír. Előszedem majd
bicskával kenném kenyérre a zsírt. Legnagyobb meglepődésemre kemény mint a
kő. Minden erőlködésem hiábavaló egyetlen forgácsot sem tudok lefaragni
belőle.
Na nem baj jó lesz a kenyér is. Ugyan az ismétlődik, egy morzsát sem
tudok lefaragni belőle. Nem hiszek a szememnek. Mutatom a többieknek.
- Nem létezik! - Balog szkv. kihúzza szuronyát saját kenyerét próbálja
szétfeszegetni, a hegyét sem tudja beleverni. Ilyet még nem is hallottunk.
Itt az ennivaló és egy falatot sem tudunk enni belőle. Borzalmas hideg
lehet, ha még ilyen is előfordulhat.
- Most jut csak eszembe - mondja Benke. - Tudod miért találtunk
kétszersült kenyeret minden orosz hadifogolynál? Hát ezért. Mert a
kétszersültben nincs víz, és nem fagyhat meg.
- Kár hogy nem előbb jöttél rá, legalább pár nappal, hogy felkészültünk
volna rá.
- Ha tudjuk, hogy ilyen hideg is létezik, meg támadást kapunk mindent
másképp csinálunk.
Megtudjuk, hogy a tisztek egy része éjjel tovább akar menni a
legénységével együtt. Hadnagyunk feketében hősködik.
- Írásos parancs nélkül nem megy sehova.
Szinte egyfolytában szidjuk Balog szkv.-t.
- Miért nem hagytuk félúton a rádiót és indultunk hátra. Az Isten sem
tudná, hogy melyik csoporttal indultunk hátra.
A második csoportban indulók túlnyomó része is régen megérkezett a
szálláshelyére.
- Most ugrálhatunk itt a lövészárokban, hogy meg ne fagyjunk. - Mert szó
szerint azt csináljuk. Tíz perc után annyira átfázunk, hogy végtagjainkat
alig tudjuk megmozdítani megfagy bennünk a vér. Öt perc toporgás, és
karlengetés után lassan érezni kezdjük. Erős fizikai fájdalmat érzünk a
vérkeringés lábaink irányában nem tud elindulni. Mellünket görcsös fájdalom
feszegeti, szívünk erőlködve ritkán egyet-egyet dobban, majd
milliméterenként, térdtől lefelé, lejjebb halad kínzó fájdalmak között. Már
mindegyikünk többször átélte ezt az érzést halálfélelemmel vegyítve. Ezt nem
lehet kibírni. Leülünk aludni és lesz ami lesz, semmi nem érdekel.
Szerencsére nem egyszerre érnek bennünket ezek a hullámvölgyek. Mindég akadt
valaki aki felébreszti a másikat mielőtt végleg megfagyna.
- Mozogni kell fiúk, mert megfagyunk. Nem szabad megállni bíztatjuk
egymást.
Próbáljuk, de fél óra mozgás után hulla fáradtak leszünk muszáj
leguggolni, vagy leülni.