''1943. I. 10.
Besötétedés után a fele zászlóalj hátra indul, elhagyja a
Don-partot. Sajnos mi a második csoportban estünk, és holnap indulunk.
Kellemetlen parancsot kapunk, a rádiót vinnünk kell. Káromkodunk mi a
fenének kell a rádió. Lovunk már nincs a 35 kg-os rádiót, és 35 kg-os
generátort cipelni egyméteres hóban képtelenség. Molnár őrmester
kárörvendően nevet.
- A kocsink ugyan üresen megy hátra, mert az összes távbeszélő
szerelvényt itt hagyjuk. Az országúti járműveknek legelöl együtt kell
haladnia. A rádiónak állandóan kéznél kell lenni a parancsnokság közelében.
- Nem létezik olyan ember aki a felszerelést ebben a hóban 5 km-re el
tudná vinni.
- Ez a parancs, nem én találtam ki.
Fantasztikus. Ezeknek a tiszteknek bármilyen helyzetben legnagyobb
gondjuk arra van, hogy szúrhatnak ki legjobban a legénységgel. A Don-partra
érkezésünk után rövidesen megtudtuk, hogy az R/3-as rádiót minden egységnél
külön kocsi vitte végig az egész úton. A rádiókezelőkkel együtt. Csak mi
gyalogoltunk végig az egész utat szerzett ló hátára csatolva a rádiót. Most
újra kezdi a kitolást.
- Most mit csináljunk?
- Van egy ócska szánkó az ólak mellett, hátha meglehet csinálni.
Előhozzuk. Nagyon ócska több darabját újra kell csinálni, nem lennénk
kész vele.
- Hát, ha tud valaki jobbat szóljon.
Senki sem tud jobbat mondani.
- Akkor fogjunk neki, hogy estére kész legyen.
Megkérjük a többieket segítsenek. A legnagyobb készséggel megteszik. Egy
darabot hárman is csinálnak, dolgozik az egész szoba. Még így is alig készül
el sötétedésig. Futtában köszönjük meg a segítséget, szánkóra rakjuk a
rádiót és a generátort, és beállunk a sorba. Jól elszúrták az utolsó
napunkat, amire tíz hónapja várunk mint életünk legszebb napjára. Nem maradt
időnk elbúcsúzni sem az itt maradt barátoktól. A házak elé kiállnak az
ittmaradók, és szomorkásan, irigykedve búcsúzkodnak. Földiekkel, barátokkal
utolsó szóbeli üzeneteiket küldik az otthoniaknak. Felszerelésünk:
rohamsisak, gázálarc, kenyérzsák, pokróc, koszorúba csavarva.
Hadnagyunk, és őrmesterünk gúnyos kedve láthatóan lelohad mikor meglátják
a szánkót, de semmit sem szólnak. Kicsivel később az őrmester odajön és
megjegyzi:
- Így mégis csak könnyebb lesz.
Balog szkv.: - Mi is úgy gondoltuk.
Mi is útra keltünk.
Nem a legrövidebb úton indulunk hátra amin az utánpótlást kapjuk, hanem a
Don-parton Torozsevoje irányában. Hogy miért a hatalmas kerülőutat
választották az biztosan hadititok.
Fél órán belül a hosszú sor végére kerülünk. Bár négyen húzzuk a szánkót
nagyon nehéz volt. A hideg annyira fokozódott, hogy hirtelen levegővételnél
köhögési rohamot kaptunk. Nehéz terepen járunk, hegyre fel, völgyben le.
Mindég gyakrabban tartunk pihenőt.
Egy hosszú emelkedőn már harmadszor tartunk pihenőt, mikor eszembe jut,
egy szibériai könyvből olvastam az igazi hidegben a köpés megfagy mire a
földre ér. Most kipróbálom. Két méterről köpök a rádió lemez tetejére kis
koppanás, és jégcsapként legurul a hóban. Elcsodálkozunk ez legalább ötven
fokot jelent. Azért fázunk annyira alig állunk meg egy percre.
Az előttünk haladók alaposan megnyújtották a lépteiket két okból is,
először sürgősebb dolguk nem létezik mint hazafelé menni, másodszor a nagy
hideg miatt, hogy ne fázzanak annyira.
Számolgatjuk az esélyeinket. Nekünk legalább három nap kell mire
utolérjük őket. Ha egyáltalán tudjuk merre mentek. Már régen csak a
letaposott hó az egyetlen útmutatónk. Ha hóesés jön eltakarja a nyomokat, és
egyetlen irányunk nyugat lehetséges.