''SZIGET
December elején Urivhoz közelebb, a mi körzetünkön kívül a magyarok
valami kisebb szigetet meglepetésszerűen elfoglaltak. Sok fegyvert, és húsz
létszám körül hadifoglyokat ejtettek. Másnap az oroszok megvadultak, és az
egész vonalon végig nagy tüzelésbe kezdtek. Az ágyúkon és aknavetőkön kívül
még a ritkán használt sztálinorgonákat is bevetették Uriv környékén.
Egy hétig éjjel nappal lőttek. Alig mertünk kimozdulni. A csicskások a
bunkerekben hordták tisztjeiknek az ebédet. Csak ezt az időt számítva
legalább ötször annyi lövést adtak le ránk mint amennyit a magyar tüzérség
teljes ittartózkodásunk ideje alatt kilőtt. Úgy néz ki nem sok időt töltenek
engedélykéréssel a tüzeléshez. A magyar tüzérség alig válaszolt. Az
erősítésnek kapott három ágyúból sem adtak le több lövést mint amennyi
elkerülhetetlen a célpontok belövéséhez. Alaposan visszavágtak a sziget
megtámadásáért.
A vonalvizsgáló járőrök állandóan úton voltak. Minden vonalat többször
szétlőttek. Mindenki dekkolt, de nekik menni kellett. Az eredmény két halott
hat sebesült a legjobb barátok közül. A sebesülteket hátra vitték csúnya,
repesz ütötte sebekkel. A szaporodó munkát az életben maradottaknak kellett
elvégezni. Magukból kikelve mondogatták:
- Miért nem lőnek a mi tüzéreink is? Milyen háború ez? Csak minket lőnek.
Lassan abba marad az erős tüzelés, esténként jönnek a dögészek kártyázni.
Megtudjuk vagy harminc halott van egy lakatlan ócska házban. A temetés most
nem sürgős, nem indulnak oszlásnak a halottak, meg vannak fagyva. A gödör
ásás is nehezen megy a fagyott földbe. Éjjel el is megyünk megnézni utoljára
volt barátainkat mi is történt velük. Bár ne tettük volna. Nagyon megszoktuk
már a halottak látványát, hol vagyunk már attól mikor az első Don-parti
temetésen megsirattuk a halottat. Mindennapos eseménnyé vált az ilyesmi.
Végső tiszteletadásnak szántuk egy volt bajtársnak. A látvány mégis örök
időre belénk vésődött. Halomra hányva egy rakásban aknavető, és ágyúrepesz
ütötte találatoktól megcsonkított testek. Csak találgatni lehetett melyik
darab kihez tartozik. Felismerhetetlen fejek, félig elnyírt testek, össze
kuporodva, kőkeményre merevedve, és fagyva nyitott szemmel bámulva a
semmibe.
Egyik barátunknak combját csak a ruha tartotta össze a másiknak fél
oldalát vitte el a repesz. Zseblámpa fényével pásztázva kerestük meg
barátainkat. Szerencsénk volt, mert az új halottak legelőbb voltak. A rakás
közepéből semmiért sem bányásztuk volna elő őket.
Dögész barátunk lelkünkre kötötte senkinek egy szót sem az egészről, mert
szigorúan tilos a legénységnek a halottakat látni, pláne így egy rakásban.
Nagyon elvenné a kedvüket a hősködéstől, főleg a hősi haláltól.
Nyilvános temetés már régen nincs a halottakat titokban eltüntetik valami
tömegsírban. Nem lehet semmi ceremóniát csinálni nem is jutna rá idő.
Végre örömhír söpör végig a Don-parton. Parancsba kapjuk azonnal szállást
kell készíteni az érkező leváltóknak. Hogy milyen létszámmal érkeznek, és
melyik házban hány főnek kell szállást csinálni az ugye hadititok. Nem kell
mindent a legénység tudtára adni.
Nagy sietve összegyűjtünk egy rakás szalmát tőlünk már jöhetnek is. Csak
végre valahára megszabadulnánk innen. Áldott legyen az a nap az az óra az a
perc amikor a hátravezető kanyargós útra rátehetjük a lábunkat. Az első
templomban hálaadó imát rebegünk a mindenható Istennek, hogy ezt a
felejthetetlen napot megélhettük.
Kínzó lassúsággal telnek a napok, nem jönnek, nem jönnek. Még mindig
hátul gyakorlatoznak. Hogy minek az a sok gyakorlatozás fegyver nélkül, azt
senki sem érti. Józan ésszel nem is lehet megérteni. A hazai gyakorlótereken
állandóan puskával folyik a gyakorlatozás, hogy mindenki megszokja a fegyver
viselését. A front mögött néhány kilométerre, bevetés előtt erre nincs
szükség.
A hazai újságból, rádióból értesülünk, hogy a vöröskereszt gyűjtést
indított, meleg holmikat kér a lakosságtól a fronton harcoló katonák
számára. Bizony az nagyon jól jönne, mondogatjuk egymásnak. Most decemberben
ez idáig nincs sokkal hidegebb mint nálunk, de az áprilisban kapott ruha a
tíz hónapos éjjel nappali viseléstől, kúszástól mászástól papír vékonnyá
kopott nem tartja a meleget. A puskás századoknál már a sokadik foltokat
rakják a nadrágokra. Mindennapos látvány a varrogatós katona.
A házakban talált birkabőrökből, házi szőttes pokrócokból bekecset,
haskötőket eszkábálnak és felveszik az egyenruha alá. Érkezett kevés
birkabőr bekecs, fülvédő téli birkabéléses füles sapka, de ezeket a
rangosabbak kapták a legénység semmit. A víz figyelők kaptak őrbundát, amit
kétóránként mindig a soros őrt álló vehet magára. Akit leváltottak
vacoghatott tovább a saját köpenyében a lövészárokban.
A házakból összeszedett báránybőröket senki sem tudta megpuhítani,
kikészíteni. Sokféle módszerrel próbálkoztak minden eredmény nélkül.
Megmaradtak olyan keménynek, ropogósnak, nyersnek mint ahogyan nyúzás után
besózva kiszegelték száradni. A hideg beálltával mégis nagyra becsült
értékük lett. Minden fellelhető darabból bekecset lábszárvédőt kesztyűt
eszkábáltak. Nagy úr a hideg! Egy szabadban töltött éjszaka a lövészárokban
dideregve, teljesen megváltoztatta a gondolatokat. Másnap időt, fáradságot
félredobva nekilátott, hogy varrjon valamit magának a hideg ellen. Mert
hiába láttuk a képeslapokban a vöröskereszt által összegyűjtött meleg holmik
sokaságát, abból egyetlen darab nem jutott kiosztásra.
Az igazat megvallva nem is számítottunk rá, a nyári gyűjtés tapasztalatai
után, ugyanis a nagyszabású gyűjtésből másfél keksz és harminc cigaretta
került kiosztásra. A tapasztalatokból kiindulva józan megítéléssel nem is
számíthattunk semmi jóra. Annyi engedményt kaptunk, hogy novemberben
decemberben egy kilós csomagot engedélyeztek. Decemberben még egy-két
kilogrammos meleg ruhát tartalmazó csomagot is.
A fényképek készítése révén sűrűn küldhettem leveleket amiket a
szabadságra indulók hazaérve bedobtak a postaládába. Ezek a levelek
cenzúrázás nélkül hazajutottak minden kényesebb részletet nyíltan meg
lehetett írni. Megírtam meleg ruhát ne küldjenek, mert leváltanak bennünket,
és nagyon sokat gyalogolunk majd a vasútállomásig. Csak terhemre lenne a
felszerelésen kívül még más terhet is cipelni a nagy hóban. Inkább küldjenek
helyette 1 kg zsírt és pálinkát.
Szerencsére nem hallgattak rám, küldtek flanel alsóneműt, pulóvert,
érmelegítőt stb. Legmérgesebb voltam egy vastag kötött hósapkára amiből csak
a szemem, és szám látszott ki mint egy álarcos bankrablónak.
A hideg fokozódik, a koplalás is. A lovunk eltűnt, elmaradt a legalább
egy hétig tartó lakmározás. Nem győzzük hallgatni a sok szemrehányást.
Kellett nekünk annyit várni, most mások eszik meg helyettünk. Nyomozott
utána az egész szoba, hogy legalább valamennyit vissza szerezzünk belőle, de
semmire sem jutottunk.
A szabadságosok hoztak élesztőt a kenyér sütéshez, közben elfogyott a
búzánk. Helyben semmit sem lehetett szerezni. Maradt a feketepiac egyetlen
hely ahol valami élelemhez lehet jutni. Ott sem mindenkinek, mert szigorúan
tiltva van az üzletelés. A koplalás viszont megengedett. Megint eladtam az
órámat húskonzervért egy élelmiszert szállítónak, már harmadszor kérte. Nem
bírtam ellenállni a kísértésnek, össze szaladt a nyál a számban amikor
megmutatta a kilós húskonzerveket. Nagyon diszkréten kell ezt is csinálni,
nehogy valaki bejelentse. Csak úgy véletlenül ott hagyta a kenyérzsákját, és
mikor vissza jött érte már üres volt. Jó kereskedők ezek. Könnyű nekik, van
mit eladni. A pénzesutalványokat is a legmagasabb áron veszik.
Nagy az elkeseredés az egész vonalon. Talán ez miatt új biztató hírt
dobnak be. December 28-án kezdődig a leváltás, és január 15-én hátul kell
lennünk. Már minden hírben kételkedünk. Megerősítik a hírt viszont a Don
túlsó párjáról. Éjjel erős hangszórón keresztül kis szüneteket tartva
bemondják többször megismételve: Tudjuk hogy 28-án leváltanak benneteket, de
addig még egy párszor kitolunk veletek. Ha már ők is tudják, biztosan úgy
lesz. Az a nevetséges, hogy elölünk annyira titkolnak mindent, és az oroszok
mégis megtudják. Szerencsére nem váltották be az ígéretüket, mert megint
csak lapulhattunk volna.