''DÍSZSZEMLE
Végre megállunk egy falu mellett, de nem pihenni. Valami magas rangú
törzstiszt szemlét tart felettünk. Rendbe kell szedni ruházatunkat és
felszerelésünket kifogástalanra, majd díszlépésben elvonulni előtte.
Hazafiasságra buzdító beszédet tart, és dicséretét fejezi ki
helytállásunkért. Roskadozó lábakkal verjük a díszlépést, ez úgy hiányzott,
mint hátunkra egy púp. A jó édes anyját szidja mindenki. Hulla fáradt
katonákat képes órákon keresztül egységenként felsorakoztatni, majd
díszlépésben elvonultatni maga előtt. Most jöhetne egy légitámadás
közkívánatra, szívesebben lapulnánk egy akármilyen fedezékben, mint a
díszlépést verjük. Nem is beszélve arról az örömről, amivel végignéznénk
magas rangú feljebbvalónk észnélküli menekülését. De a légitámadás nem jön.
Szitkozódva végigvánszorogjuk a parádét, mint egy hazai katonai ünnepségen.
- A jó k. édes anyját, remélem a díszebédet is elintézte. Az is jár a
díszmenet után.
Erőtlen röhögés.
- Abból nem eszel komám. Jobban vigyáznak ránk minthogy kiéhezett
gyomrunkat leterheljék ünnepi ebéddel.
Abba marad az eszme csere a fáradságtól még beszélni sincs kedvünk.
Széthúzódnak az egységek, és megyünk tovább kell hozni az időveszteséget.
A díszszemle előtt beszéltünk a másik zászlóaljhoz tartozó ismerősökkel.
Mondták, hogy vannak szép számmal veszteségeik sebesültjeik. A rádiósoktól
megtudtuk félnek bekapcsolni a készüléket, mert valahogy bemérik az adás
helyét, és tüzérségi lövedékek csapnak le körülöttünk. Hamarosan mi is
tapasztaljuk. Eddig nem tűnt fel. Jöttek ugyan lövedékek a környékünkre, de
azt nem a rádiónak tulajdonítottuk. Háborúban mindennapi a lövöldözés.
Az állandó menetelés teljesen kikészít bennünket. A rohamsisakra rátűz a
nap úgy feltüzesedik hogy folyik fejünkről az izzadság bele a szemünkbe
csípi marja alig látunk tőle. Gyakran levesszük ugyan, de
visszaparancsolják. Kiizzadjuk a drága vizet ami már alig van bennünk. Nem
mehetünk messze a parancsnokságtól a rádió miatt így sokat viseljük. Hajunk
állandóan csurom víz. Megfogadom az első alkalommal levágatom a hajam.
Délután megjön az alkalom. Egy hatalmas kiterjedésű faluban megállunk.
Már olyan lassú a menet nem érdemes erőltetni alig mászunk előre. Akiben
maradt még egy kis erő a kutak felé indul. A legtöbben teljes felszereléssel
lerogynak, az ételosztáshoz is úgy kell felrángatni őket.
Újra rövid parancshirdetés:
- Sokan megfeledkeznek magukról Statárium van! Minden kilengést a
hadbíróság a legszigorúbban büntet a halálbüntetésig. Rablás, gyávaság, nemi
erőszakér halálbüntetés jár.
Ezt hirdetik azok akik először egy országot akarnak elrabolni, másodszor
tekintélyes mennyiségű, és értékű cuccot halmoztak fel a kocsikon. Ha ezt a
szigort szó szerint vennék és nem csak a legénységre vonatkoztatnák kevés
tiszt maradna velünk. Főleg a legmagasabb rangúakból. Mert minél magasabb a
rang, annál nagyobb az összeszedett csomag. Még a legkomolyabb,
legrendesebbnek tartott tisztek is szereztek. No nem személyesen és nem a
lakosságtól. A kolhozokból szertefutott rengeteg állatból lehetett
válogatni. Az nem személyi tulajdon, az hadizsákmány. Alezredesünk is
választott egy nagyon szép formás fiatal fehér, fekete tarka tehenet. A
szarvai is szépállásúak és teljesen egyformák. Gyönyörű állat. Nem is
hagyta, hogy lestrapálja magát, nem tesz jót ennek a szép állatnak az
egésznapi menés. Külön kísérettel indította haza. Hogy megérkezett-e? - azt
talán csak személyesen tudja. De valószínű, mert később egy nagyon szép
almásderes mént is hazaindított hosszas kipróbálás után.
Az állandóan elől haladó, elsőnek ellenséges területre lépő legénységnek
minden figyelmét lekötötte az aknák elkerülése és a váratlan ellenséges
támadás. Elég volt saját magunkat és a felszerelést cipelni. Az utánunk jövő
alakulatoknál már más volt a helyzet. Megszállt területre léptek ellenségtől
nem kell tartani és járműveken jöttek, nem gyalog. Ránk vasvilla szemekkel
nézett az ottrekedt lakosság, csereberélni sem tudtunk élelmet. Volt még
mindenük, nem úgy mint az egy éve megszállt területen. A nyomor csak a
megszállás után fog következni.
Tábort verünk a fent említett faluban. Kis pihenés után lábrakaptam,
soros vagyok a vízhordásra. Ittam ugyan néhány kulaccsal, de az meg sem
kottyant. Viszem a Villámot meg a vödröt. Sokan iszunk a kút körül, szúrós
szemekkel figyelnek. Hírtelen támadt ötlettel ledobom a ruhám derékig, és
megmosakszom. Míg száradok megpróbálok tejet szerezni elepedek egy kis
tejért. Ahogy közeledek mindenki eltűnik. Azért is megpróbálom. Bekopogok
benyitok oroszul köszönök, és tejet kérek. Hárman is mondják nyieto nyieto.
Pénzért kérem nem ingyen mondom továbbra is csak nyieto. Nincs semmi baj
mondom, és kimegyek. Kijönnek utánam mondják a magukét. Tehenek bőgnek az
istállóban enni, tehén és nincsen tej mondom fejcsóválva. Ijedten
összenéznek. Ott hagyom őket ezek legszívesebben megfojtanának. Visszatérve
elmondom az esetet a barátomnak. Másoknak sem sikerült többen próbálkoztak
beszaladtak előlük a házba és bezárkóztak.
A faluhoz tartozó hatalmas kolhoz tehenészetből tejhez jutottak a
helyszínen táborozó puskás századok. Túlnyomó részt falusi gyerekekből álló
századok egyszerűen megfejték a teheneket és teleitták magukat. A rendkívüli
események miatt elmaradt a fejés, a teli tőgyek ontották a régen nélkülözött
tejet. A kolhoz másik területén méhészet volt. Egy két hozzáértő kaptárokat
nyitott fel és keretestől lépésmézet szedett ki, majd élvezettel rágcsálta.
Több sem kellett az éhezőknek. Neki estek a kaptáraknak felfeszítették
földöntötték mézet akartak kiszedni. A méhek nem tűrik a durva beavatkozást
tódulnak ki a felfeszített kaptárakból, felhőkben támadnak. Futnak a katonák
eldobálva a mézzel telt kereteket, ez azonban semmit sem segít. Üldözik a
futókat a sátrakig, és csípnek mindenkit aki mozog. Nagy pánikot keltettek a
legénység között. Sátorban menekült mindenki előlük. Órákig tartott a
megvadult méhek felhőinek őrjárata a méhes körül. Mikor kilehetett jönni a
sátorból a legjobb barátok alig ismertek egymásra. Eltorzult arcok bedagadt
szemek néztek egymásra csodálkozva. Akik megúszták méhcsípés nélkül
kinevették a póruljártakat.
- Jó volt a méz? - kérdezték nevetve.
- Van egy kis időnk levágjam a hajadat? - kérdi Ernő barátom.
- Ha ráérsz természetesen.
Már előre megbeszéltük hajnyíró gép nincs, olló nincs, marad a borotva.
Szedem elő a borotva apparátom, leülök a földre. Mellém térdel csinál oldalt
egy vágást.
- Tényleg levágjam?
- Hát persze, nem fogok izzadni annyira.
- Akkor bevizezzük, mert szárazon nagyon húz.
- Most is húz - mondom.
- Akkor beszappanozzuk.
Fél óra múlva kopasz vagyok.
- Ha meggondolod majd én is leborotválom a tied.
- Arra ugyan várhatsz - feleli.
Két nap múlva sor kerül rá, és szaporodik a kopaszok száma. A többiek is
követik a példát. A sisak mégis csak nyújt valami védelmet, és haj nélkül
szellőzik a fej nem izzad.
Sztarijoszkol-tól 15 km-re lehetünk, állítólag bekerített orosz egységek
felszámolása folyik. A német bombázó rajok sokasága húz el felettünk és
halljuk a bombák robbanásait. Gyakran keveredünk harcba kisebb, elmaradt
csoportokkal. Nőnek a veszteségeink.
Estére a város szélén rejtőzve táborozunk holt fáradtan. Reggel indulunk
a város ellen, ahonnan csak szórványos lövöldözés hallatszik. Hosszan nyúló
csatárláncban haladunk a város felé. Az elszórt házak közül feltartott
kézzel orosz katonák jönnek elő. A város gyakorlatilag elesett. Kelet felé
már teljesen el vannak zárva, nyugatról mi támadunk, semmi esélyük a
visszavonulásra, még erős egységnek sem.
Sokan csodálkoznak hogyan létezik hogy annyian megadják magukat a
háborúban. Egyszerű a magyarázat. Kevés ember akar öngyilkos lenni. Olyanra
fordul a helyzet, hogy más lehetőség nincs. Vagy megadja magát vagy
öngyilkos lesz. Semmi elitélendő ebben nincs, ez emberi adottság. A
háborúkat viselő országok katonai és egyéb vezetői vesztés esetén mind
megadták magukat ha nem sikerült elmenekülni. Miért csak a legénységet
ítélik el? Egy példát említenék. A sztálingrádi csatánál Paulusz tábornok
előkészítés után egész tábornoki karával, csomagjaival, csicskásával átment
orosz fogságba. Felszólításra sem volt hajlandó a még küzdő egységeket
megadásra késztetni. Felelőtlen tettével hadifogságból százezernyi német
katona életét oltotta ki. Saját és vezérkara számára igényelte a
hadifogságot, a legénységet halálra ítélte hadifogságba esés helyett.
Beérünk Sztarijoszkoliba. Kemény harcok jelei mindenütt, rombadőlt házak
bombatölcsérek. Magyar és német irányítók terelnek tovább. Megállás nélkül
átmegyünk a városon hosszú sorban. Mellettünk száz számra dübörögnek el a
német gépesített alakulatok. Ugrálunk előlük, hogy el ne tapossanak. Ahol
bombatölcsér szűkíti le az utat, ott ki kell várni a német gépkocsik
elhaladását, hogy lovas kocsijaink átmehessenek. Lelassult a menet, de
cseppet sem bánjuk, legalább leülhetünk néha az útszéli porba. Néha még
vizet is szerzünk. Lassan észrevétlenül arra az állapotra süllyedtünk, hogy
nem érdekelnek a harci események nem érdekel a világon semmi! Csak az éhség
szomjúság, és fáradság kínjait valahogy enyhítsük. Ha összetorlódnak a
járművek azonnal leülünk és azért drukkolunk, hogy minél tovább tartson. Ha
kutat találunk nem bírjuk otthagyni. Annyit szeretnénk inni mint a teve,
hogy több napra elegendő legyen. Legnagyobb gondot az élelmezés okoz. Már
úgy érezzük készakarva csinálják, vagy a konyha vagy a vételezés marad el.
Természetesen csak a legénység számára. A tisztek kocsin ülve esznek isznak
mikor csak kívánják. Számukra bőségesen minden biztosítva van. Látják hogy a
legénység állandó kínban van a vízhiánytól. Mi az a kulacs víz amit magával
tud vinni. Egy kulacsa van mindenkinek. Egy forró nyári napon még a hűvösön
heverészve is kevés. Mégsem jut eszükbe, hogy a legénység részére is
tartályokban vizet vigyünk magukkal. Úgy érezzük nem számítunk embernek.
Azoknak a magyar nép nevében hősiesen harcoló honvédeknek egyáltalán nem
érezhetjük magunkat akikért a magyar haza a legmesszebbmenőkig mindent
megtesz. A frontra kiérkező újságok és képeslapok valamint a rádió híreiből
megtudtuk. A magyar kormány óriási anyagi áldozatokat hozott küzdő
hadseregének magas szintű ellátására. Ettől az ellátástól a végelgyengülés
környékezett bennünket. Pedig most jött a java. Ellenállás alig volt
előttünk. Rövid pihenőkkel, szinte éjjel nappal meneteltünk hosszú sorban.
Melyfekvésű országúton megyünk erősödő motor zúgást hallunk.
- Repülő! - kiáltják. Lefekszünk az út szélre. Egy cigány maradt az úton
a gép felettünk a cigány rákapja ijedtében a puskát és lövés!
Gunyoros röhögés.
A gépből fekete füst tódul, nem bír emelkedni nekiütközik a lanyha
emelkedőnek. Láng csap fel, hatalmas robbanás rázza meg a levegőt.
Éljen kiáltások. Elismeréssel gratulálnak a cigánynak, hősként
emlegették. Mindenki látni akarta egyből népszerű lett és a nap hőse. Semmi
vita nem lehetett sikeres teljesítménye felett, mert egyedül csak ő lőtt a
gépre. Sokan megjegyezték: "csak egy hülye cigánynak lehet ilyen
szerencséje".
Sokszor kaptunk a továbbiakban is hasonló repülő támadást, a ritka
szerencsés eseten felbuzdulva többen lőttek a gépre, de találatot senki se
ért el.
A lángoló füstölő gép közel volt az utunkhoz gyalogosan még sem mentünk
megnézni annyira fáradtak voltunk. Lóháton tisztek megnézték. A nagy füsttől
semmit sem láthattak. Megvárni míg elhamvad a tűz nem volt idő.
Utunk váratlanul kis folyó mellé kanyarodott mintha összebeszéltünk volna
megrohantuk a vizet. Volt aki nekihasalt úgy ivott a kényesebbek csajkával
meregették. Nagyon zavaros víz volt, de kit érdekelt most a zavarossága.
Hideg volt és sok jutott mindenkinek. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy
beleugrok, de biztosan rossz néven veszik. Megcsúszást imitálva beleestem:
kárörvendő nevetés. Isteni volt a víz, elnyúltam benne. A mennyországban
éreztem magam. Ha már vizes vagyok úszok egy kicsit. Bent vagyok a közepén.
Kiáltások a partról, azonnal jöjjek ki, bele akarok fulladni? Fölállok
derékig ér a víz.
- Ebbe belefulladni?
Nem szól a tiszt semmit. Hogy félti az életemet a víztől dünnyögöm
magamba. Újabb toccsanások. Egyre többet csúsznak ruhástól a vízbe, már
locsoljuk egymást hancúrozunk. Észre veszem már pihenő van. Beviszem a
Villámot is meglocsolom a vödörrel. Eldobja magát, bele fekszik, élvezi a
vizet akárcsak mi. Sokat ért ez a fürdőzés szinte újjá születtem.
Kiöblítettem minden cuccom és estig fürdőruhában, mezétláb gyalogoltam. A
ruhám a ló hátán száradt irigykedtek a többiek:
- Még jól is jártál a vízbe csúszással.
- Igen, minden napra jöhetne egy folyó. Ha idén jó meleg idő lesz biztos,
hogy megint belecsúszok.
Az őrjítő menetelés mindenkit kikészít. Kisebb falvakon haladunk
keresztül. Ciril betűs helységneveket próbálunk megfejteni sikertelenül.
Akad egy két írásszakértő, tőlük kérdezzük. Meg is mondják a soha sem
hallott nehezen kiejthető neveket, de semmit sem érünk vele perceken belül
elfelejtjük. Főképpen azért érdekelne milyen messze esik tőlünk a Don folyó
mennyit kell még gyalogolni. Az elterjedt hírek szerint harci feladatunk a
Don elérése. Ha ellenállás továbbra sincs hamarosan elérjük. Nem is
számítunk ellenállásra, mert hosszú sorban megyünk előre. Az elért
helységeket nem fésüljük át az valószínűleg az utánunk jövő egységekre
bízták. Utunkat a falvakon keresztül mindenütt közömbösséget színlelő arcok,
rémült gyűlölködő szemek kísérik.
Orosz felderítő gépek gyakran húznak el felettünk a szokásos mély
repülésben, nagyon ritkán lőnek. Annyira, hogy kívánjuk jöhetne már egy gép,
legalább pihenhetnénk egy kicsit. Német vadászgépek most nincsenek. A
magasban elhúzó bombázók valami távolabbi célpont felé igyekeznek.
Légelhárításunk nincs. Gyakorlatilag a levegőből védtelenek vagyunk. A lovas
kocsik tele vannak végkimerült katonákkal. Az újabb és újabb járni
képteleneket nem tudják elhelyezni. Leszállítják azokat akik már ültek
valamennyit a kocsin. A csere-bere állandóan tart.
Dombos terepen haladunk a lovak nem bírják az emelkedőkre felhúzni a
kocsit lemaradnak. A gyalogság tovább megy. Az tartja bennünk a lelket, hogy
órákon belül elérjük a Dont.