''UTAZÁS
A távbeszélők között hatan voltunk ténylegesen katonák, a többi
tartalékos. Azt már megállapítottuk, hogy alig értenek valamit a rádióhoz,
telefonhoz. A morze abc-t most írtuk le nekik, hogy tanulják. Mellettünk
gyenge kezdők mindannyian.
Wache hadnagy a távbeszélők parancsnoka, jóvágású 35 év körüli férfi.
Minden idejét a tisztek között tölti, és szemlátomást a magasabb
rendfokozatú tisztek társaságát keresi.
Molnár őrmester a szolgálatvezető, tipikus szolgalélek. Legfontosabb
tevékenységének a hadnagy úr maradéktalan kiszolgálását tartja. Egész nap
körülötte forgolódik, s a bokáját csattogtatja. A feladatainkhoz tartozó
szakmai kérdésekről még egy szót sem szóltak. Később kiderült, nem is nagyon
tudnak hozzászólni. Így lesz a legjobb. Ha nem tudnak beleszólni minden a
legnagyobb rendben lesz.
Hárman tartozunk a rá-
dióhoz. Benke Ernő sza-
kaszvezető műszerész, Boda
Gyula tizedes R/3. rádió
kezelő - ez én vagyok -,
valamint Vida Vilmos gya-
logos, generátoros. Mi
hárman a legnagyobb ösz-
szetartást beszéltük meg.
Minket nem tudnak az itt-
lévőkből, senkivel se pó-
tolni. Ha jól variálunk,
kiszúrni sem tudnak ve-
lünk. A többiek nem érte-
nek semmihez, nyalizásból
akarnak megélni. Nagyon
figyeljük, kik a spiclik.
- Nagy szerencse, hogy szakaszvezető lettél, - mondom barátomnak - így
rangban sem köthetnek belénk.
- Te is az lennél, ha nem kommunistálkodsz, és most csodálkozol, hogy
kivisznek a frontra.
- Te nem kommunistálkodtál, mégis itt rágod a szalmát mellettem. -
Szokása volt fű- vagy szalmaszálat rágcsálni.
- Az más - feleli bizalmasan -, Dorogról mindenkit ki küldenek, mert
sokat sztrájkoltak a bányászok. De te villanyszerelő vagy, és nem is
dolgoztál Dorogon.
- Én nem, de apám a bányában dolgozott, és sok mindenben benne volt.
- Rá se ránts, öregem. Patyolat fehér lélekkel indulsz, láttalak a
kötelező gyónásnál. Már azt hittem, görcsöt kapott a lábad, és nem tudsz
felállni az oltár elől,
olyan sokáig imádkoztál.
- Te meg azonnal kijöt-
tél!
- Na igen, én kértem
egy gyónási lapot, rámné-
zett a pap, látta, olyan
tiszta vagyok, mint a
frissen esett hó. Adott
egy lapot, és kész. Nekem
nincs mit leimádkozni. -
Állandóan cukkoltuk egy-
más, néha majdnem komolyan
összevesztünk. Ez nagyon
jó volt, mert nem tudták,
hogy összetartunk.
Az indulás előtt újra esküdtették a kiindulókat. Nyomatékosan
hangsúlyozva, a kommunista állam nem tartja be a nemzetközi egyezményeket.
- Náluk nincs hadifogoly. Ezt vésse mindenki a fejébe, és ehhez tartsa
magát!
Pritz Gyula és Vida Vilmos a felvidékről kerültek a menetbe. Mindketten
beszéltek csehül, szlovákul. Csendesen mérlegeltük a témát, nem hallottunk a
közelmúltban olyan államról, ahol a hadifoglyokra vonatkozó nemzetközi
egyezményeket nem tartották be. Az első világháborúban is betartotta minden
állam. A háború befejeztével mindenhonnan hazavitték a hadifoglyokat a
nemzetközi Vöröskereszten keresztül. Én is olvastam könyvet az első
világháborúban oroszországi hadifogságba kerülő katonákról, akik házaknál
dogoztak, jó dolguk volt, sokan megnősültek, haza sem akartak jönni. Mások
asszonnyal, gyerekekkel jöttek haza. Lehet, hogy ijesztésnek szánják az
egészet, de ki tudja?
A menetszázadból lema-
radni, egyenlő a halál-
lal. Ezt mindenki tudja.
Nem is maradt le senki. A
sokszor elhangzó figyel-
meztetések, és a kivég-
zettek magas száma meg-
tette a hatást. A hadbí-
róságok halálos ítéleteit
gondosan elterjesztették
elrettentő példaként,
hogy mindenki okuljon
belőle.
Gyönyörű tájakon hal-
adtunk. Mindenütt fenyő-
erdők, más fákat alig
látni. Lógatjuk a lábun-
kat a vagon oldalán, és térképen követjük a menetirányt. Külön
vonatparancsnokság irányítása alatt utazunk. Figyelmeztettek, hogy nem
szabad beszélni a lakossággal. Nagyjából be is tartjuk. Trencsént hagytuk
el, nem tudnak mindenkit elzavarni. Az állomásokon szemfüles gyerekek
cikáznak a vagonok között. Ennivalót, cigarettát kunyerálnak. Kapnak is
bőven. Van még hazaink, megtehetjük.
Minél tovább haladunk az utunkon, a civilek öltözete annál kopottabb,
rongyosabb, a gyerekek erőszakosabbak. Szervezetten kéregetnek, nem lehet
lezavarni őket. Néhányan bebújnak a vagon alá, s míg az őrök őket
piszkálgatják, a többi nyugodtan kéreget. Utána osztozkodnak. Derűsen nézem
az élelmes gyerekeket.
Leszállok és a vagonunk alatt bújó gyerek felé nyújtok egy darab
kenyeret. Hét év körüli sovány, rongyos kissrác. Kétségbeesett szemekkel néz
rám, négykézláb tovább mászik, és villám gyorsan kifut a vagon alól.
Értetlenül nézek utána. Mikor megfordul utána dobom a kenyeret. Most ő néz
rám értetlenül. Hátrább
fut, a kenyeret átadja
egy másik gyereknek. Óva-
tosan körülnéz, és visz-
szajön. A kezem után
nyúl, a szája felé húzza,
gyorsan elkapom, adok
neki még egy doboz ciga-
rettát, megborzolom a
fejét, gyengéd mozdulat-
tal indítom, futás visz-
sza. Biztosnak vélt tá-
volságból integet, majd
eltűnik.
Szegény kissrácok! Már
értem miért mutatják,
hogy dobjuk oda amit ne-
kik szántunk. Néhányat már elkaptak, és elvertek. Nem bíznak senkiben.
Egy állomáson német katonákat szállító szerelvény mellé állunk. A német
katonák szétszéledve az egész környéken, civil lakosság közé vegyülve
beszélgettek mindenkivel, és cigarettát osztogattak. Nekünk sem kellett
több, mi is szétszóródtunk a tömegben, jó többet látni és hallani, még
hasznunkra lehet. Már lengyel földön járunk, az állomásokon mindenütt német
nyelvű feliratok. A németek otthon érzik magukat, már berendezkedtek a
kedvük szerint.
A németekkel is beszélgetünk, vannak közöttünk sváb származásúak, ők a
tolmácsok. Kisebb-nagyobb csoportok alakulnak ki, egyenruhák, és fegyverek
összehasonlítását, minőségi-mennyiségi összevetését tesszük. Az eredmény
számunkra lesújtó! Eleinte érdeklődéssel, majd fokozódó fölényeskedéssel
kritizálnak. Ennyi az egész? Nyíltan kiröhögnek bennünket. Megmutatták a
saját felszerelésüket. Téli, nyári gyakorló ruhatár, seregnyi kényelmet
szolgáló kiegészítő tárgyak, automata fegyverek. Csodálkozva nézzük, és
elismerően bólintunk, ez igen. A mi felszerelésünk a cserkészekéhez
hasonlítható a németeké
mellett. Nem csoda, ha így
kinevetnek.
Tisztjeink minduntalan
hangoztatták, ilyen kor-
szerűen felszerelt hadse-
rege Magyarországnak még
sohasem volt. Egy jól fel-
fegyverzett honvéd az or-
szágnak X pengőjébe van,
feltűnően nagy összeg volt
abban az időben. De a kor-
mány meghozta értünk ezt a
hatalmas áldozatot. Ez a
hatalmas áldozat nevetsé-
gesnek tűnt az összehason-
lításban. A korabeli sajtó
minduntalan a "dédelgetett II. Magyar Hadsereg"-ről beszélt. A magunk
részéről a hatalmas áldozatról, és dédelgetésről örömmel lemondtunk volna.
A laktanyák falain látható buzogányos lándzsás, nyilas magyar vitézekhez
viszonyítva a fejlődés óriási, de az 1942-es viszonyokhoz mérve
elmaradott... Talán az elmaradottságot kívánja pótolni a "dédelgetett"
kifejezés.
A vonatkísérőkkel közben összebarátkozok. Négyszemközt elmondja már sok
vonatot kísért ki. 7-9 nap alatt érjük el a kijelölt állomást, gyakran
változik a kirakodási hely. Holnap már orosz földre érünk, ott már sok volt
a bombázás, nagyobb a szegénység, mert az ellátásról senki sem gondoskodik.
Másnap orosz földön fut alattunk a vonat, nagyon ritkán lakott terület,
végtelen erdő-mező. Öröm ha egy állomáshoz érünk. Már nem tiltják a
beszélgetést, a vagonokban szótárból bemagolt szavakat próbálgatom. Tejet
szeretnék venni, malakó jeszt?, sehogysem értik, csak nevetnek. Többször
elismétlem, csak nem értik, előveszem a szótárat, mutatom a ciril betűs
szót. Egészen más kiej-
téssel többször elismét-
lik, próbálgatom, de nem
bírom kiejteni. Nagyokat
nevetnek. Szlovákul be-
szélő barátom próbál se-
gíteni. Őt sem értik,
csak nevetnek.
Előveszem a zsebemből
a szappant, mutogatni
kezdek. Most már minden
világos. Egy lány elsza-
lad. Idősebb nővel tér
vissza, egy kancsó van a
kezében. Élénk mutogatás
kezdődik, nagy derültség
közepette a korsóját
akarja visszakapni, én meg azt akarom, hogy igyon a tejből, nincs-e
megmérgezve. Nem akar inni, kezd gyanús lenni. Kiöntök keveset a kulacs
aljába, és kínálom; ő pedig a szappanra mutatva kérdezi, mennyit akarok
levágni belőle a megivott tejért. Végre én is kapcsolok, mutatom, hogy
semmit, az egész az övé, csak igyon belőle. Nyilván rájött, miért akarom,
hogy igyon, nyugodtan felhajtotta. Én is megittam, ami nem fért a
kulacsomba. Visszaadtam a kancsót, szent volt az üzlet.
Nem mertem azonnal elfogyasztani, vártam fél napot, nem történik-e valami
bajom. Az ördög nem alszik, nem névreszóló meghívóval jöttünk vendégségbe
Oroszországba.
A többiek is cseréltek tejet, vodkát hasonló mutogatások között. Volt,
aki nem kóstoltatta meg az eladóval, most csak kanálnyit mernek meginni, és
várnak, nem lesz-e valami bajuk. De semmi sem volt mérgezett.
Fiatal férfit alig lehet látni, csak öregeket, gyerekeket, és nőket, akik
nem bírtak elmenekülni. A vasútállomások környékén mindenütt bombázások
nyomai láthatók, rombadőlt épületek falai meredeznek az ég felé, kemény
harcokat tanúsítva. A házak többsége fából van, az otthonitól teljesen
eltérő stílusban. Kétemeletes faházak is vannak. Az utcák szokatlanul
szélesek, a dombtetőkön hatalmas, fából ácsolt szélmalmok állnak. A lakosság
látszólag megszokta az idegen katonákat, közömbösen teszik dolgukat. Amit
máshonnan nem lehet beszerezni, a katonáktól cserélik, élni muszáj. A
gyerekeknek elő kell teremteni az élelmet minden áron, és nagyon sok a
gyerek.
A rend fenntartását a helybéli lakosságból toborzott nagy létszámú
szervezet biztosítja. Policájnak nevezik őket feltűnő jelzéseket, és gyakran
német egyenruhát hordanak. Szemmel láthatóan nagy a tekintélyük. A
szervezetet természetesen a németek hozták létre, és német parancsnokság alá
tartoznak. Ukrán hadsereget is alakítottak elég magas létszámmal. Aki katona
volt valaha, az tudja, nem nehéz az ilyen szervezetek felállítása. Csak a
halált vagy az önkéntes beállást választhatja. Csak a regényekben vannak
olyan hősök, akik a halált választják. Aki él annak van reménye, hogy
sorsának kereke jobbra fordulhat, sőt még hőssé is válhat. Ezt az
önkéntesrendszert a néme-
tek egész Európában sike-
resen alkalmazták, nem
csak Oroszországban.
A legnagyobb tömeg az
állomások környékén verő-
dik össze. Álldogálnak
beszélgetnek és köpködik
az elmaradhatatlan napra-
forgómagot, mesteri gyor-
sasággal. Bedobnak a szá-
jukba egy szemet, egy rop-
panás, s máris repül ki az
üres naprafogóhéj. A gyá-
rak romosak vagy üresek,
csak nagyon kevésnek akad
munkaalkalma. Én szorgal-
masan fényképezem az állomásokat, templomokat, s a csoportokba verődött,
napraforgómagot köpködő lányokat. Nem ellenkeznek, a hajukat igazgatják.
Egy Glov nevű városban állunk, már néhány órája. Kocsikísérő barátom
bizalmasan megsúgja, itt fogunk kivagonírozni. Megkérem diktálja fel a
nagyobb helységek neveit, amelyen keresztül jöttünk a hét nap alatt.
Trencsénynél abbahagytam az írást. Leopoldov, Teplic, Pöstyén, Kilice,
Katovic, Jedszejov, Bresztlitovszk, Zarinka, Sztolpi, Minszk, Werezjó,
Bobruiszk, Tnovszk, Bachamcs, Konotop, Glov. A nevek kiejtése, lehet hogy
nem tökéletes, mert mindent átmagyarosítunk. Nem áll rá a nyelvünk az orosz
kiejtésre.
felállni az oltár elől, olyan sokáig imádkoztál. - Te meg azonnal kijöt- tél! - Na igen, én kértem egy gyónási lapot, rámné- zett a pap, látta, olyan tiszta vagyok, mint a frissen esett hó. Adott egy lapot, és kész. Nekem nincs mit leimádkozni. - Állandóan cukkoltuk egy- más, néha majdnem komolyan összevesztünk. Ez nagyon jó volt, mert nem tudták, hogy összetartunk. Az indulás előtt újra esküdtették a kiindulókat. Nyomatékosan hangsúlyozva, a kommunista állam nem tartja be a nemzetközi egyezményeket. - Náluk nincs hadifogoly. Ezt vésse mindenki a fejébe, és ehhez tartsa magát! Pritz Gyula és Vida Vilmos a felvidékről kerültek a menetbe. Mindketten beszéltek csehül, szlovákul. Csendesen mérlegeltük a témát, nem hallottunk a közelmúltban olyan államról, ahol a hadifoglyokra vonatkozó nemzetközi egyezményeket nem tartották be. Az első világháborúban is betartotta minden állam. A háború befejeztével mindenhonnan hazavitték a hadifoglyokat a nemzetközi Vöröskereszten keresztül. Én is olvastam könyvet az első világháborúban oroszországi hadifogságba kerülő katonákról, akik házaknál dogoztak, jó dolguk volt, sokan megnősültek, haza sem akartak jönni. Mások asszonnyal, gyerekekkel jöttek haza. Lehet, hogy ijesztésnek szánják az egészet, de ki tudja?
A menetszázadból lema- radni, egyenlő a halál- lal. Ezt mindenki tudja. Nem is maradt le senki. A sokszor elhangzó figyel- meztetések, és a kivég- zettek magas száma meg- tette a hatást. A hadbí- róságok halálos ítéleteit gondosan elterjesztették elrettentő példaként, hogy mindenki okuljon belőle. Gyönyörű tájakon hal- adtunk. Mindenütt fenyő- erdők, más fákat alig látni. Lógatjuk a lábun- kat a vagon oldalán, és térképen követjük a menetirányt. Külön vonatparancsnokság irányítása alatt utazunk. Figyelmeztettek, hogy nem szabad beszélni a lakossággal. Nagyjából be is tartjuk. Trencsént hagytuk el, nem tudnak mindenkit elzavarni. Az állomásokon szemfüles gyerekek cikáznak a vagonok között. Ennivalót, cigarettát kunyerálnak. Kapnak is bőven. Van még hazaink, megtehetjük. Minél tovább haladunk az utunkon, a civilek öltözete annál kopottabb, rongyosabb, a gyerekek erőszakosabbak. Szervezetten kéregetnek, nem lehet lezavarni őket. Néhányan bebújnak a vagon alá, s míg az őrök őket piszkálgatják, a többi nyugodtan kéreget. Utána osztozkodnak. Derűsen nézem az élelmes gyerekeket. Leszállok és a vagonunk alatt bújó gyerek felé nyújtok egy darab kenyeret. Hét év körüli sovány, rongyos kissrác. Kétségbeesett szemekkel néz rám, négykézláb tovább mászik, és villám gyorsan kifut a vagon alól. Értetlenül nézek utána. Mikor megfordul utána dobom a kenyeret. Most ő néz
rám értetlenül. Hátrább fut, a kenyeret átadja egy másik gyereknek. Óva- tosan körülnéz, és visz- szajön. A kezem után nyúl, a szája felé húzza, gyorsan elkapom, adok neki még egy doboz ciga- rettát, megborzolom a fejét, gyengéd mozdulat- tal indítom, futás visz- sza. Biztosnak vélt tá- volságból integet, majd eltűnik. Szegény kissrácok! Már értem miért mutatják, hogy dobjuk oda amit ne- kik szántunk. Néhányat már elkaptak, és elvertek. Nem bíznak senkiben. Egy állomáson német katonákat szállító szerelvény mellé állunk. A német katonák szétszéledve az egész környéken, civil lakosság közé vegyülve beszélgettek mindenkivel, és cigarettát osztogattak. Nekünk sem kellett több, mi is szétszóródtunk a tömegben, jó többet látni és hallani, még hasznunkra lehet. Már lengyel földön járunk, az állomásokon mindenütt német nyelvű feliratok. A németek otthon érzik magukat, már berendezkedtek a kedvük szerint. A németekkel is beszélgetünk, vannak közöttünk sváb származásúak, ők a tolmácsok. Kisebb-nagyobb csoportok alakulnak ki, egyenruhák, és fegyverek összehasonlítását, minőségi-mennyiségi összevetését tesszük. Az eredmény számunkra lesújtó! Eleinte érdeklődéssel, majd fokozódó fölényeskedéssel kritizálnak. Ennyi az egész? Nyíltan kiröhögnek bennünket. Megmutatták a saját felszerelésüket. Téli, nyári gyakorló ruhatár, seregnyi kényelmet szolgáló kiegészítő tárgyak, automata fegyverek. Csodálkozva nézzük, és elismerően bólintunk, ez igen. A mi felszerelésünk a cserkészekéhez
hasonlítható a németeké mellett. Nem csoda, ha így kinevetnek. Tisztjeink minduntalan hangoztatták, ilyen kor- szerűen felszerelt hadse- rege Magyarországnak még sohasem volt. Egy jól fel- fegyverzett honvéd az or- szágnak X pengőjébe van, feltűnően nagy összeg volt abban az időben. De a kor- mány meghozta értünk ezt a hatalmas áldozatot. Ez a hatalmas áldozat nevetsé- gesnek tűnt az összehason- lításban. A korabeli sajtó minduntalan a "dédelgetett II. Magyar Hadsereg"-ről beszélt. A magunk részéről a hatalmas áldozatról, és dédelgetésről örömmel lemondtunk volna. A laktanyák falain látható buzogányos lándzsás, nyilas magyar vitézekhez viszonyítva a fejlődés óriási, de az 1942-es viszonyokhoz mérve elmaradott... Talán az elmaradottságot kívánja pótolni a "dédelgetett" kifejezés. A vonatkísérőkkel közben összebarátkozok. Négyszemközt elmondja már sok vonatot kísért ki. 7-9 nap alatt érjük el a kijelölt állomást, gyakran változik a kirakodási hely. Holnap már orosz földre érünk, ott már sok volt a bombázás, nagyobb a szegénység, mert az ellátásról senki sem gondoskodik. Másnap orosz földön fut alattunk a vonat, nagyon ritkán lakott terület, végtelen erdő-mező. Öröm ha egy állomáshoz érünk. Már nem tiltják a beszélgetést, a vagonokban szótárból bemagolt szavakat próbálgatom. Tejet szeretnék venni, malakó jeszt?, sehogysem értik, csak nevetnek. Többször elismétlem, csak nem értik, előveszem a szótárat, mutatom a ciril betűs
szót. Egészen más kiej- téssel többször elismét- lik, próbálgatom, de nem bírom kiejteni. Nagyokat nevetnek. Szlovákul be- szélő barátom próbál se- gíteni. Őt sem értik, csak nevetnek. Előveszem a zsebemből a szappant, mutogatni kezdek. Most már minden világos. Egy lány elsza- lad. Idősebb nővel tér vissza, egy kancsó van a kezében. Élénk mutogatás kezdődik, nagy derültség közepette a korsóját akarja visszakapni, én meg azt akarom, hogy igyon a tejből, nincs-e megmérgezve. Nem akar inni, kezd gyanús lenni. Kiöntök keveset a kulacs aljába, és kínálom; ő pedig a szappanra mutatva kérdezi, mennyit akarok levágni belőle a megivott tejért. Végre én is kapcsolok, mutatom, hogy semmit, az egész az övé, csak igyon belőle. Nyilván rájött, miért akarom, hogy igyon, nyugodtan felhajtotta. Én is megittam, ami nem fért a kulacsomba. Visszaadtam a kancsót, szent volt az üzlet. Nem mertem azonnal elfogyasztani, vártam fél napot, nem történik-e valami bajom. Az ördög nem alszik, nem névreszóló meghívóval jöttünk vendégségbe Oroszországba. A többiek is cseréltek tejet, vodkát hasonló mutogatások között. Volt, aki nem kóstoltatta meg az eladóval, most csak kanálnyit mernek meginni, és várnak, nem lesz-e valami bajuk. De semmi sem volt mérgezett. Fiatal férfit alig lehet látni, csak öregeket, gyerekeket, és nőket, akik nem bírtak elmenekülni. A vasútállomások környékén mindenütt bombázások nyomai láthatók, rombadőlt épületek falai meredeznek az ég felé, kemény harcokat tanúsítva. A házak többsége fából van, az otthonitól teljesen eltérő stílusban. Kétemeletes faházak is vannak. Az utcák szokatlanul szélesek, a dombtetőkön hatalmas, fából ácsolt szélmalmok állnak. A lakosság látszólag megszokta az idegen katonákat, közömbösen teszik dolgukat. Amit máshonnan nem lehet beszerezni, a katonáktól cserélik, élni muszáj. A gyerekeknek elő kell teremteni az élelmet minden áron, és nagyon sok a gyerek. A rend fenntartását a helybéli lakosságból toborzott nagy létszámú szervezet biztosítja. Policájnak nevezik őket feltűnő jelzéseket, és gyakran német egyenruhát hordanak. Szemmel láthatóan nagy a tekintélyük. A szervezetet természetesen a németek hozták létre, és német parancsnokság alá tartoznak. Ukrán hadsereget is alakítottak elég magas létszámmal. Aki katona volt valaha, az tudja, nem nehéz az ilyen szervezetek felállítása. Csak a halált vagy az önkéntes beállást választhatja. Csak a regényekben vannak olyan hősök, akik a halált választják. Aki él annak van reménye, hogy sorsának kereke jobbra fordulhat, sőt még hőssé is válhat. Ezt az
önkéntesrendszert a néme- tek egész Európában sike- resen alkalmazták, nem csak Oroszországban. A legnagyobb tömeg az állomások környékén verő- dik össze. Álldogálnak beszélgetnek és köpködik az elmaradhatatlan napra- forgómagot, mesteri gyor- sasággal. Bedobnak a szá- jukba egy szemet, egy rop- panás, s máris repül ki az üres naprafogóhéj. A gyá- rak romosak vagy üresek, csak nagyon kevésnek akad munkaalkalma. Én szorgal- masan fényképezem az állomásokat, templomokat, s a csoportokba verődött, napraforgómagot köpködő lányokat. Nem ellenkeznek, a hajukat igazgatják. Egy Glov nevű városban állunk, már néhány órája. Kocsikísérő barátom bizalmasan megsúgja, itt fogunk kivagonírozni. Megkérem diktálja fel a nagyobb helységek neveit, amelyen keresztül jöttünk a hét nap alatt. Trencsénynél abbahagytam az írást. Leopoldov, Teplic, Pöstyén, Kilice, Katovic, Jedszejov, Bresztlitovszk, Zarinka, Sztolpi, Minszk, Werezjó, Bobruiszk, Tnovszk, Bachamcs, Konotop, Glov. A nevek kiejtése, lehet hogy nem tökéletes, mert mindent átmagyarosítunk. Nem áll rá a nyelvünk az orosz kiejtésre.