''BUDAPEST
Beérkeztünk Budapestre. A hatalmas tömegben eltűntek a katonák. Szapora
lépésekkel indulok hazafelé. Már fél éve ígérem a látogatást, de mindig
közbe jött valami. Otthon a család kitörő örömmel fogadott.
- Végre hazajöttél! Már azt hittük újból csak ígérgeted.
- Jönnék én anyám, ha engednének! - válaszoltam édesanyámnak. - kivéve a
továbbszolgálókat. A legtöbbnek nincs is hova hazamenni. Félnek, hogy üres
marad a laktanya, és nélkülünk unatkoznának.
- Hány napot kaptál? - kérdezték a viszontlátás örömei után.
- Hármat - feleltem kicsit lehangoltan.
- Te is csak hármat - és sorolják a környékbeli fiúkat, akik szintén
hazajöttek a frontra indulás előtt.
Felkerestük egymást, és egy búcsú estét beszéltünk meg a közeli
kisvendéglőbe. - Kicsit feltétlenül beugrok - mondták a legtöbben.
A várt létszám háromszorosa jelent meg. Mindenki panaszkodott a lányok
elhidegülése miatt. Többéves ismeretségek, jegyben járó párok viszonya
romlott el. Mintha össze beszéltek volna, a legkülönbözőbb kifogásokra
hivatkozva kitértek az utolsó randevúk elől. Az általános vélemény szerint
nem akarják végleg lekötni magukat egy frontra induló katonához. Na igen ez
érthető, de egyben lehangoló. Még itt vagyunk, de mégis félig leírtak
bennünket. Még azok is, akikben legjobban bíztunk, és akikből a legtöbb erőt
meríthetünk volna a várhatóan nem mindennapi megpróbáltatásokra.
Senki sem sietett haza záróráig, vitattuk a ránk váró eseményeket. Másnap
végig kerékpároztuk gyerekkori játszó helyeinket, a kavicsbánya tavat, az
erdőt, a rétet, ahol reggeltől estig tartó meccseket játszottunk.
Körülöttünk az erdő, duzzadó, fakadó rügyek sokasága minden minden a
természet megújulását, a tavaszt hirdeti, nekünk az ősz, az elmúlás szele
fújdogál.
A lányok hidegsége engem túlságosan nem bántott. Nyomába sem léphetne
egyik sem a vonaton megismert kislánynak. Tőlem jégheggyé is válhatnak.
Legjobb barátom Zornánszki Pál, akivel együtt koptattuk az iskola
padjait, és minden gyerekkori csínytevést ketten hajtottunk végre. Mint
hegyivadász 1941-ben három hónapot töltött motoros hírvivőként a keleti
fronton, mint öreg frontharcos, értékes felvilágosítást adott a kinti
helyzetről. Semmiféle harcban nem vett részt, csak megszállók voltak az
arcvonal mögött. Mint motoros hírvivő nagy területet bejárt. A partizán
tevékenység sem jelent komoly veszélyt. Jelenleg. De olyan ritkán lakott a
terület nagy erdőkkel, hogy akár ezrével is elbújhatnak, komolyan
veszélyeztetik az utánpótlást. Pénzért nem kapni semmit. Szappanért,
cigarettáért, gyufáért, sóért lehet cserélni tejet, tojást. Az ellátás
sokkal rosszabb, mint itthon. Gyakran hivatkoznak arra, hogy elakadt az
utánpótlás, és napokig alig adnak valamit. A valóság az, hogy gazdasági
hivatal, azaz a GH. emberei el csereberélik az élelmiszert a lakossággal.
Egy felrobbantott vonat után minden hiányt el lehet számolni, még azt is ami
rajta sem volt. Látott a GH-soknál komoly gyűjteményeket szamovárokat,
ikonokat, arany pityurkákat.
- Nem nehéz kitalálni, mit adtak érte.
- Ugyan már, ekkorákat csak Háry János szokott mondani. Ezért hadbíróság
jár, úgy lecsukják az ürgét, hogy megzöldül.
- Az biztos, de nem merik feljelenteni. Voltam egy előre tolt
helyőrségen, a falu szélén állomásoztak. Kétszáz méterre egy nagy erdő
kezdődött. A vége talán az Isten háta mögött. Oda vittem valamit, majd
pihentem egy kicsit. Közben elbeszélgettem az egyik katonával. Panaszkodott
az ellátásra. Fél adag kenyeret kapnak. Néha még azt sem, húst már régen nem
is láttak. Amit kapnak egy öt éves gyereknek is kevés volna. Miért nem
tesznek panaszt? - kérdeztem. Sajnos egyszer már megtettük - mondta. És?
Másnap kiküldték az a szakaszt átfésülni az erdőt, legalább egy kilométer
mélyen. Senki sem jött vissza. Azóta senki sem mer panaszkodni. Fel voltunk
háborodva.
- Ekkora disznóságot mernek csinálni!
Alig pár hónap múlva megtudtuk, hogy ennél sokkal nagyobbat is
elkövetnek. Ezt már mindenki a saját bőrén tapasztalhatta. A fenti eseten
mindenki elgondolkodott. Mindannyian elég időt töltöttünk el a katonaságnál
ahhoz, hogy a lehetetlenségnek gondolt dolgokat is lehetségesnek tartsuk.
Elhatároztam, hogy civilbe öltözöm az esti locsoló bálra. Talán a más
környezetben megszabadulok a nyomasztó gondolatoktól. Öcsémmel és a
barátokkal jó kedvvel tölteni az utolsó napot. Vidám társaság jött össze,
fiúk, lányok tele életkedvvel. Randevúkat beszéltek meg bálokra, jó
filmekre, futball meccsre. Jól mulattak, tervezgettek.
Hiába vettem le a katonaruhát, a gondolatokat nem tudtam vele együtt
levenni. Milyen tervem lehet nekem a Lévára induló vonat elérésén kívül? A
hangulat a tetőponton jár. Körülöttem jókedvű fiatalok táncolnak
énekelnek... Vajon mi kellene még? Utolsó bálra, mulatni jöttem, s egy csepp
jókedv nem tud rám ragadni. Ja igen, egy leszerelő levél hiányzik! Akkor még
a nagybőgőbe is beugranák örömömben. Keserűen jöttem rá, hogy már
szórakozni, mulatni sem tudok. Gondolataim már a holnapi induláson járnak.
Nehéz órák következnek.
Az utolsó nap hajnalán már a kertben dolgoztam. Aludni úgysem tudok,
legalább a többieket ne zavarjam. Végig jártam a sok gyümölcsfát, melyek
együtt nőnek velem, s édes termésüket kínálták hosszú éveken keresztül.
Anyám is nagy munkába kezdett a konyhában. Az utolsó napra hagyta az
útravaló elkészítését, hogy minél tovább elálljon, minél frissebb legyen.
Bátyámtól már előző nap elbúcsúztam. Neki szerencséje volt, fel volt mentve.
Öcsém kora reggel munkába ment. Gyors búcsúzkodás a legjobb, nincs idő az
érzékenykedésre.
Hogy jó anyámat, és apámat kicsit megvigasztaljam, elővettem bendzsómat,
játszani és énekelni kezdtem. Anyámnak nagyon jó hangja volt, sok szép nótát
tanultam tőle. Apám is nagyon szerette a zenét. Gyakran szólt, hogy játszak
már valamit. Most hiába igyekeztem, nem volt sikerem. Anyám mind gyakrabban
ment a szobába, és kivörösödött szemmel tért vissza, gondosan félrefordulva,
hogy az arcát ne lássam. Apám - aki valamivel jobban tartotta magát -
keresett magának valami tennivalót az udvaron, hogy érzéseit leplezze.
Később közönyösséget színlelve tért vissza. Egyre sűrűbben jártak ki, és
egyre később jöttek vissza. Mind nehezebbé, átlátszóbbá vált az erőltetett
nyugalom. Végül anyámból kitört a sírás, és berohant a szobába, átázott
zsebkendőjét a szemére szorítva. Apám lassan utána ballagott. Minden
erőlködésem hiábavaló volt. Érezték rajtam az erőltetett jókedvet. Átláttak
rajtam. Jobban ismertek, mint én saját magamat. Jó anyám, aki hangya
szorgalommal dolgozott, hogy négy gyerekének minden lehetségest
előteremtsen. Nem tudott belenyugodni, hogy nehéz körülmények között
felnevelt fiát elszakítják tőle. Kis idő elteltével elég erőt éreztem
magamat, hogy megpróbáljam őket megvigasztalni, utánuk mentem a szobába.
Apám anyámat átölelve, szó nélkül ült. Bölcsebb volt nálam.
- Mi csak megszállók leszünk, az nem veszélyes feladat! - kezdtem élénken
magyarázni. - Azon kívül én rádiós és telefonos vagyok. Nem is találkozom az
ellenséggel. Közvetlenül a parancsnokság mellett vagyok, ők meg nem szeretik
a veszélyes helyeket. Nagyobb veszélybe én sem kerülhetek.
Lassan erőt vett magán, és folytatta elfogyhatatlan házi munkáját.
Rájöttem én is, hogy ebben a helyzetben nincsenek olyan szavak, amik
bárkinek is vigaszt nyújthatnának.
Az ebéd is sorra került. Anyám kitett magáért, a kedvenc ételeimet
készítette. Húsleves, sült csirke, mákos rétes. Nem gondoltam, hogy hosszú
időre ez lesz az utolsó jó ebédem. A nővérem jött az utolsó percben, kis
útravalót hozott. Lelkemre kötötték, hogy nagyon vigyázzak magamra, és ha
csak tehetem írjak. Mindent megígértem, és csomagokkal megpakolva a kapu
felé indultunk. Még egy utolsó, hosszú csók, egy ölelés, és könnyező szemmel
elindultam.
Gyakran vissza néztem, és integettünk egymásnak. Az utcasarkon letettem a
csomagokat, és két kézzel integettem, míg elködösülő szemeimmel már nem is
láttam őket. Felkaptam csomagjaimat, és határozott léptekkel indultam a
villamosmegálló felé. Egy önzetlen szeretetet és minden áldozatot megadó
családi körből, a lélektelen, zsarnoksággal teli parancsuralom alá. Mától
kezdve egy paraszt vagyok a sakktáblán, akivel tetszés szerint rendelkeznek.
Ez nem kellemes érzés.
Rendesen kiértem a vonathoz, még nézelődni is maradt időm. Örömmel
láttam, hogy vannak még rendes nők, akik kikísérték hozzátartozóikat az
állomásra, és egymást átölelve kitartottak a vonat indulásáig. Mély
tisztelettel néztem rájuk.
Az utasok legnagyobb része katona volt. Elgondolkozva, csendesen
üldögéltek. Nyoma sem maradt a hazafelé utazáskor mutatott jó kedvnek. Ugyan
azokkal az ismerősökkel utaztam, de még beszélni sem volt kedvünk. Hej,
mennyit számít, hogy merre megy a vonat!