''SZŐKE ANGYAL
Az egyik állomáson felszállt egy szőke nő, két szép szőke lányával.
Hallották a zenét. Közel jöttek, helyet kerestek, de az már csak mellettünk
volt. Csintalankodva oda kéretszkedtek. Boldogan szorítottunk helyet.
A fiatalabb ült mellém. A hely szűknek bizonyult, de ezért külön hálát
adok Istennek. A szívem majd kiugrott a helyéről, kellemes érzések
hullámoztak át rajtam. Kimondott szépség volt ez a kislány, akihez hasonlót
még moziban sem láttam. Előbb csak érdeklődéssel, majd rajongással néztük
egymást. Szeméből bizalom, őszinteség, ártatlanság sugárzott felém, szívünk
együtt dobogott. Néhány perc alatt teljesen egymásba olvadtunk, egy árva szó
nélkül.
A legszomorúbb katonanóták következtek, melyeket igazi átéléssel csak
frontra induló katonák tudnak énekelni. Papp Józsi mellett a másik kislány
ült, s nagyon kitett magáért.
"Ma este indulunk a frontra
Búcsúzni jöttem kis Kató
Ne félj vigyázunk mi magunkra
Velünk az Isten, kis Kató
Elkísér majd csókaid emléke
Az élet szép, szeretni jó
Patyolat fehér ágyacskádon
Gondolj majd néha rám Kató
Ha vége lesz a szörnyű télnek
És újra olvad majd a hó
Én vissza jövök majd tehozzád
Nagyon szeretlek kis Kató
De ha mégis elszólít majd minket
Egy mennyországi behívó
Akkor sem sírj, felejts el engem
Légy mással boldog, kis Kató"
Szem nem maradt szárazon. Ki nyíltan, ki rejtve félrefordulva törölgette
a szemét.
A szőke angyal könnyek között a nyakamba borult, és úgy szorított, hogy
annál inkább csak én szorítottam őt. Csókján éreztem könnyeinek sós ízét,
mely össze keveredett az enyémmel. Én a boldogságtól sírtam, szebb és jobb
szívű lányt soha nem találtam, de még elképzelni sem tudtam. Megfeledkeztem
az egész világról - bár ez a perc örökké tartana. Fiatalságunk legszebb
álmai váltak valóra e percben, végre egymásra találtunk. Az anya hangjára
ocsúdtam fel, aki lányát simogatta.
- Hagyd már abba, ne sírj már. - De nagyon nehezen hagytuk abba.
Mosolyogva törölgettük egymás könnyeit, egymásba mélyedő tekintetünk azt az
elszántságot tükrözte, hogy nincs az az erő, mely elválaszthat minket
egymástól.
Az asszony süteményt szedett elő, s a kislány bűbájos mosollyal
anyáskodva, szinte a tenyeréből etetett. Nővére, és anyja csodálkozó
pillantásai közt olyan természetesen simult hozzám, mintha házastársak
lennénk. Soha nem tapasztalt érzések zuhataga öntött el. Hogy szorulhat egy
kislányba ennyi szépség, gyöngédség, jóság. Ha csak ránézek csordultig teli
szívem szinte megszakad a gyönyörűségtől. Mámoros rózsaszínű ködben úsztam.
Ha én ezt a kislányt hazavihetném, mellem már duzzadt a büszkeségtől. Az
ismerősök megpukkadnának az irigységtől.
Valami titokzatos erő percek alatt egyé forrasztott bennünket, melyet
mind a ketten megelégedéssel vettünk tudomásul. A mennyei boldogságnak
váratlan fordulata következett.
- Jaj a következő állomásnál le kell szállnunk!
Kapkodás, csomagolás és a címcserén kívül semmire sincs már idő. Gyors
utolsó csók, s a mozgásban lévő vonatra alig tudtam felugorni. A lépcsőről
integettem, de könnyektől telt szemmel még az állomást sem láttam.
Letörve mentem vissza helyemre. Papp Józsi ceruzával papírral a kezében
fogadott.
- Mutasd a címet! - Ő a másik kislánnyal udvarias beszélgetésnél nem
jutott többre, de megegyeztek hogy levelezni fognak. Keresem a notesz lapot,
de nem találom.
- A kezedben volt.
- Igen, azt tudom, de hogy hová tettem, arról fogalmam sincs!
Minden zsebem kiforgattuk, négykézláb kutattuk át a padok alját, majd a
vécében szinte teljesen levetkőztem... sehol semmi. Soha nem vesztettem el
értékesebb tárgyat. Ezt a legfontosabbat örökre elfújta a szél. Barátom
megjegyezte:
- Az életemet teszem rá, hogy írni fog az a kislány, hisz szemlátomást
nyakig egymásba szerettetek. Bár én állnék úgy a nővérével, mint te vele. -
A további úton már nem volt kedvünk énekelni. Hiába kínáltak italokkal, csak
a viszontlátás esélyeit mérlegeltük.
A környékünkön utazó katonák közül az ismerősebbek, még a fronton is
gyakran érdeklődtek - írt-e az a szép szőke lány, akivel a vonaton együtt
utaztunk? - Nem csak én láttam olyan csoda szépnek. Sajnos soha nem írt. De
szent meggyőződésem, hogy nem rajta múlott. Ugyanazon az érzelmi viharokon
esett át mint én. Amilyen váratlanul adta a sors ezt a felejthetetlen órát,
olyan váratlanul el is vette.