''A SZERZŐ ELŐSZAVA
A magyar történelmünk legsúlyosabb tévedése
következtében a németek oldalán beléptünk a II.
Világháborúba. 1942 nyarán a német hadsereg döntő
csapást akart mérni a Vörös Hadseregre. Ennek
sikere érdekében saját haderején kívül más
államoktól is csapatokat kért, kilátásba helyezve
bizonyos előnyöket a részvétel arányában. A Magyar
kormány - akinek Trianon utáni területi igényeit
már részben kielégítette, Németország újabb
reményeket táplálva a területi gyarapodáshoz -
eleget tett a kérésnek. Kisebb részletkérdések
megvitatása után rendelkezésükre bocsátotta a
Második Magyar Hadsereget.
Létrejött tehát a megegyezés, mely a magyar
csapatokat a német hadvezetésnek alárendelte, s
azokat szükség szerint felhasználhatta. A magyar csapatok feladata
rendfenntartás a hátsó területeken - élt a köztudatban. Azonban a
kifejezetten a németeknek kedvező megegyezést a német hadvezetés a
legmesszebbmenőkig kihasználta.
Első lépésként bevetette a brjanszki erdőbe partizánvadászatra. A
hatalmas területeket körülzárta már egy esztendeje a német hadsereg, de abba
behatolni nem mertek.
Kis pihenő után bevetették a nagy nyári offenzívában, melynek célja a
Vörös Hadsereg végleges megsemmisítése, a bakui olajmezők és ércbányák
megszerzése. Egyben elvágni az ellenséget a háborúhoz nélkülözhetetlen
erőforrásaitól. A támadás sikeressé vált, hatalmas területek kerültek német
megszállás alá.
A német csapatok árnyékában a magyarok is eljutottak a Don-partig.
Győzelmi mámorban úszott egész Németország, és velük együtt a magyarok is.
Hulltak a kitüntetések, ugrottak felfelé a rangfokozatok. Az önelégültségben
illetlenség lett volna a hiányosságokról beszélni. A legénység éhezett,
lerongyolódott, kimerült az örökös szolgálattól, sebesült és hullott az
ellenséges fegyverektől. Korszerűtlen fegyvereik miatt súlyos veszteségeket
szenvedtek. A leváltások csak ígéretek maradnak, hátravont pihentetésekről
szó sem esik. Csak feltöltés létezik korlátozott mértékben. Akit a Don-
partra vetett balszerencséje, az végleg itt marad.
Beköszönt lassan az orosz tél. A tíz hónapja viselt ruhák papír vékonyra
koptak. A behavazott lövészárokban fogvacogva reszketnek a katonák. Evvel a
ruházattal az eszkimók is megfagynának. Az általános hadi helyzetről
fogalmunk sincs. Naponta küldöm a hangulatjelentéseket a szokásos szöveggel:
- Az ellátás jó, a harci kedv töretlen. Támadjanak az oroszok, ha mernek.
Megkapják a magukét! Alig várjuk a támadást! - Majd szolid hangon megemlítve
- Az emberek nagyon várják már a leváltást. Úgy mondjuk a szöveget, mint
akitől azt kérdezik hány óra van. Eszünkbe sem jut bosszankodni a szöveg
valótlanságán. Senki sem gondolja azt komolyan. És senki sem sejti, hogy már
kifulladt a német támadás. A Kaukázusban visszaverték a németeket,
Sztálingrádnál bekerítették. A román és olasz vonalakat áttörték, majd 1943.
január 12-én a magyar vonalat is. - Ha egyáltalán vonalnak nevezhető az a
néhány lövészárok.
Tüzérségünk az első napokban megsemmisült. A háromszázezernyi katonaság
kétszáz kilométer hosszúságban nyugati irányba indul, a végtelen hómezőkön.
Az orosz páncélosok tetszés szerinti távolságokra törnek előre, számtalan
gyűrűbe zárva a menekülőket. Könnyedén megtehetik, mert velük szemben
semmiféle elhárító fegyverekkel nem rendelkezünk. A "bölcs" magyar
hadvezetés hibájából az egész hadsereg védtelenül ki van szolgáltatva az
orosz páncélos erőknek. Volt ugyan egy Hunyadi nevű páncélos hadosztályunk,
de a német parancsnokság alárendeltségben, így nem nyújthatott segítséget.
Eljött az ideje, hogy a német hadvezetés a magyar csapatokat szükség szerint
felhasználja. A magyar hadsereg zömének irányítását átvette, és saját
egységeinek mentésére, utóvédként gátlástalanul felhasználja. Magyarok
tömegei hullnak el a német visszavonulás biztosítása érdekében.
A magyar hadvezetés is megtett minden elképzelhetőt a visszavonulás
akadályozására. Nem vettek tudomást arról a tényről, hogy a sikeres
visszavonulás felér egy győzelemmel. Nekik csak halott vagy eltűnt katonák
kellenek. Így tudják megmagyarázni a vereség okát. Mert egy jó katonatiszt
az utolsó embere elvesztéséig harcol.
Céljukat elérték. Jány vezérezredes aktatáskában hozta haza a 2. magyar
hadsereg veszteséglistáját. Hírhedt parancsa - "Egy lépést sem hátra, csak
előre" - százezrek életébe került.
A parancs végrehajtásáról szűk látókörű altisztek serege gondoskodott, az
első orosz tanktámadásig. Akik ezt - csodával határos módon - élve
megúszták, már nem kívánták puskával megállítani a tanktámadásokat. A hátsó
területek megszállói, akik legfeljebb távolról hallottak ágyú dörgést,
altisztek parancsnoksága alatt összeszedtek minden hátravonulót,
házcsoportoknál és faluszéleken.
- Majd mi megmutatjuk! Majd mi megállítjuk az oroszokat! - Persze nem
személyesen, hanem az összefogott, agyonfagyott, kiéhezett, vánszorogni alig
tudó katonákkal. Harci kedvüket a legbrutálisabb statáriális eszközökkel sem
sikerült feléleszteni, de megállni kényszerültek. Élelmiszert, lőszert nem
tudtak adni, követelésük annál több. - Egy lépést sem hátrálni, inkább
meghalni a hazáért.
Az első tanktámadás pehelyként elsöpörte ezeket a minden realitást
nélkülöző ellenállásokat. Az életben maradtak szanaszét futottak, s a hóba
temetkezve igyekeztek elbújni az üldöző hernyótalpak elől.
Újra összeverődtek a nyugatra vezető utakon a hősködő, harci kakasként
villogó altisztekkel együtt. Beosztottjaikat elvesztették, volt aki köpenyét
és fegyverét is otthagyta a pánikszerűen gyors menekülésben. Már megértik a
menekülőket, igyekeznek velük lépést tartani. A csontokig ható hideg elvégzi
alattomos munkáját. Nem lehet ezt kibírni, átmenet nélkül a meleg szobából a
negyven fokos hidegbe. Fél napon belül kezes báránnyá szelídültek. Előbb
pokrócért, majd segítségért könyörögtek. Lassan a sor végére kerültek az
utolsó erejüket megfeszítő, már négykézláb mászó, majd csendesen végleg
elfekvők közé. Nincs irgalom, nincs segítő kéz aki átsegítene a megingáson.
Mindenki utolsó erejét megfeszítve tapossa a csikorgó havat. Az út szélén
ülve, fekve megfagyott holtestek nyitott szemmel, üres tekintettel bámulnak
a semmibe. Kis pihenőt engedtek maguknak, ami végzetesnek bizonyult.
Emberi tragédiák százezrei zajlottak le ezekben a napokban. Elpocsékolt
életükért egyedül a hadvezetés felelős. Történelmünk legnagyobb
vérveszteséget követelő háborúja volt ez. Számszerű adatait még mindig
homály fedi. Fájó emlékeinkről beszélni csak a legbizalmasabb baráti körben
volt tanácsos. A hozzátartozók tömegei titokban sirathatták halottaikat.
Emlékükre kegyeletüket nem róhatták le nyilvánosan.
Könyvemben kifejezetten a legénységi állomány szemszögéből nézve idézem
fel a tragikus eseményeket, mert a legtöbbet Mi, közkatonák szenvedtünk.
Teljesen más véleményeket alkothatott a hadvezetés, akik a vereség után,
értékeikkel egyszerűen más országokba települtek. Nekünk itt élnünk, s
halnunk kellett.
A felnövő, megújuló ifjúság ismerje meg múltunk szomorú történetét!
Boda Gyula