GYILKOST SZERETEK? (9)
Ottó ígéretéhez hűen betartotta szavát. Csak telefonon érdeklődik, csak
egyetlen mondatot kérdez. - Nos megkapom az írást? - aztán hozzáteszi. - Még
gondolkozhatsz, - és meghatározza a megállapodás szerinti hátralévő napokat.
- Szerencsétlen ember, mit élhetsz te most át - gondolja Anita és nincsen
benne megvetés, csak szánalom az elbukott ember iránt.
Ismét egy átvirrasztott éjszaka következett. Anita álmatlanul forgolódik
ágyában, és minden igyekezetével azon van, hogy felmentse Bordást. A fiú
vétkét minden igyekezetével a gonosz anya számlájára szeretné írni. Szépnek,
és regényesnek tűnik a gondolat, megmenteni Ottót a mama igézetéből, és
osztozni szenvedéseiben. A fiú lelkét analizálva úgy véli, hogy jó. Egyetlen
legfőbb hibája, hogy befolyás alatt áll.
Végigpergette emlékezetében regényes származásának történetét. Egy
könnyelmű gróf törvénytelen gyermeke, az úri osztály kitaszítottja, rábízva
a sors által egy szerencsétlen, érzelmileg kifosztott, elbukott, kihasznált
leányra, aki gyermekét a létbizonytalanság ellenére vállalta, de
megkeseredett, társadalomellenes, lázadó, gyulölködő gondolkodását
átplántálta a kisgyermek lelkébe is.
- Állj bosszút, fiam, ha valaki megkárosít - mondogatta a növekvő
gyermeknek. - A kisfiú édesanyját rajongó szemmel, imádattal szerette és
rajta kívül mindenkivel szemben találta magát, hisz a társadalom
konvencionális gondolkodása megvetette őket. A jóság és a feltétel nélküli
engedelmesség következésképpen gyengeséggé is válhat, és kihasználójává
válhat egy erősebb gonosz akarat. Anita véleménye szerint Ottó éleseszűsége,
szenvedélyes rajongása más emlőn nevelkedve pozitív egyéniséggé alakulhatott
volna.
Ottó munkahelyén teljes odaadással dolgozik. Anita legfrissebb
értesülései szerint most is egy közeli előléptetés előtt áll. Anita
szánakozó lelke a végletekig lendült. Bordás minden jó megnyilvánulását
egymás mellé rakta felnagyítva, a rosszakat mellőzve. Felidézett a múltból
minden pici mozzanatot, amelyek felett akkor elsiklott. Visszaemlékezik
segítőkészségére és most százszorosan értékeli. Például milyen öröm volt az
arcán a nyáron, mikor a parkettafestéket hozta Anita számára, melyre a pénzt
is előlegezte a bálvány anya tudta nélkül. Milyen lelkesen kente fel az erős
szagú festéket, ebédidőben szökve ki a vállalattól. Verejtéke, mint a gyöngy
gurult a lakkal mázolt lécekre. Anita pedig kegyetlenséggel viszonozta
jóságát. A festék árát a mamának adta fel postán, hogy fájdalmat okozzon
vele az anyagias, féltékeny asszonynak. Bizonyos, hogy ezért megszenvedett a
fiú az anyjától.
Bordás most fél... Elsősorban Anitától, mert tisztában van azzal, hogy
Anita a bűnpalástolás társadalomellenes vétkét nem fogja vállalni.
- Feljelentened állampolgári kötelességed - hallja most is édesanyja
szavát.
- Én jelentsem fel, éppen én? - Gyötrőek ezek a gondolatok, tudatosan még
egy rovarnak sem okozott pusztulást. Minden szenvedésének oka az a kis
elgyengülés amit az első csók pillanatában érzett. Oh, ha akkor nem veszíti
el a fejét, mennyi kínt elkerülhetett volna. A nagy költő szavait most
szokatlan átérzéssel suttogja magának: "Most szeretnék lenni hófehér és
tiszta, most amikor már nem térhetek vissza". Gondolatai össze-vissza
csaponganak. Szorongó érzések vetítik elé a fekete leány képét. Ki volt a
fekete leány? - kérdezi magától, majd felrémlik Ottó egy odavetett mondata,
akkor alig figyelt rá.
- Látod értem is rajong egy fekete lány, úgy mint te a karmesterért.
Anyám szeretné, ha őt venném feleségül, én jóbarátnak tartom, jól tudok vele
beszélgetni, de úgy, mint nő, nincs rám hatással.
Ő akkor nem törődött a fekete lánnyal, csak akkor lepődött meg, amikor az
utcán együtt látta meg őket. Önmagát elvesztve féltékeny düh szállta meg.
Közelükbe érve megrántotta Ottó kabátját hátulról. Aztán felzaklatott
idegállapotban a buszra fellépett. Máig sem érti, hogy Ottó hogyan csinálta,
hogyan került előbb a lakása elé. Mosolyogva csak annyit mondott.
- Ő ragaszkodik hozzám, én meg hozzád ragaszkodom - és megcsókolta
Anitát.
Egy másik szörnyű megaláztatása is eszébe jut. Amit Bordásék zárt ajtaja
előtt élt át. A féltékenység szülte maró fájdalom hogy lesújtotta.
Fel kell jelentenem, halálra kell adnom, és éppen nekem, aki egy csirke
nyakát sem vágtam még le. Arra is ráeszmélt, hogy tulajdonképpen mikor
Bordást félti, önmagát is félti. Tudja előre, képzeletben át is éli a kínt,
amit az igazságszolgáltatás pillanatában fog szenvedni, és a kivégzés
borzalmas képei már most is elviselhetetlen gyötrődéseket okoznak lelkének.
Nem, ez lehetetlenség, ezt nem teheti meg, most úgy érzi. Teljesen
megizzadt, még a haja is vizes lett.
Miért állítja az élet az embert folyton döntések elé?
* * *
Az anyánál.
- Fiam meg kell tenned, ez a kötelességet, ez a becsület útja. Térj
eszedre, nem szerethetsz egy gyilkost.
- Nem tudom megtenni, Anyukám. Én nem akarom a halálát. Mellettem jó
emberré válna, most a gonosz anyja varázsa alatt él.
- Mit akarsz te egy gyilkostól? Gyermekeket? Gondolkozz csak.
- Anyám, ez az ember engem szeret, hozzám jó volt.
- Mindegy, elbukott ember.
- Igaz, de éppen azóta kerültem hozzá közelebb lélekben, mióta tudom a
vétkét.
- Őrültség! Már abban is kételkedem, hogy normális vagy. Fel kell
jelentened! Érted? - indulatában megrázta Anita vállát.
- Nem lehet, megölik!
- Megérdemli!
- Én úgy sajnálom, hogy beülnék vele a börtönbe is, vállalnám a fele
büntetését is.
- Őrült! Megrontottak... Mit tett veled? Fel kell jelentened!
- Lehet, hogy az anyja gyilkolt, ő csak annyira bűnös, hogy hallgat a
dologról. Nagyon szereti az anyját.
- Mindegy, fel kell jelentened!
- Nem bírnám ki a halálát, anyám.
- Ki fogod bírni!
- Istenem, de szerencsétlen vagyok! - zokogott fel Anita az asztalra
borulva.
* * *
Szokása ellenére altatót vett be, de így sem tudott aludni.
- Meg kell tenned! - hallotta anyja szavát, mely olyan könyörtelenül
hangzott. A becsület most úgy áll vele szemben, mint egy könyörtelen,
kérlelhetetlen ellenség. A lelkiismeret is támadó ellenfél, aki
kényszeríteni akarja őt, hogy lemondjon valamiről, amihez ragaszkodna még.
Tudja már, hogy mindenképpen szenvedni fog akkor is, ha a becsületes utat
választja, és akkor is, ha a megalkuvást. Csapdába jutott.
Dagadtra sírta a szemét. Reggel aztán vette a telefonkagylót, és
feltárcsázta a rendőrség nyomozási osztályát.
- Szeretném, ha kihallgatnának a Kurucz Anna-féle gyilkosság ügyében.
- Miről van szó? - kérdezte a rendőrfelügyelő.
- Azt szeretném, ha a felügyelő úr személyesen jönne el hozzám, mert
félek, hogy valaki meglát.
- Rendben van, hol lakik?
Anita bediktálta a címet.
- Délelőtt tizenegykor ott leszek.
* * *
Izgatottan várta a felügyelő érkezését. A kávét előre megfőzte és
termoszba tette. A felügyelő pontosan érkezett. Szigorú tekintete komoly
személyiségét sejtette.
- Beszéljen, hallgatom - bíztatta Anitát, miközben helyet foglalt a
fotelben. Jóképű barna férfi volt, nagyon komoly arccal figyelte az asszony
mondanivalóját. Időnként jegyzetelt.
Anita őszintén, szégyen, takargatás nélkül terített ki mindent,
kapcsolatuk első mozzanatától egészen az utolsó napig. A felügyelő
megértéssel bólogatott, ha Anita elakadt a beszédben, kérdésével tovább
segítette.
- Amit maga elmondott, az teljesen logikus, feltételezhető, hogy ő a
gyilkos. Ha visszamentem, utána nézek, hogy kihallgatáskor mit mondott,
egyáltalán kihallgatták-e. Tudomásom szerint az egész utcát berendelték
kihallgatásra. Ha nem hallgatták ki, akkor alibit igazolt arra az időre.
Majd telefonon érdeklődhet tőlem. Írja fel a számom. - Közben felállt.
Tisztelettel meghajolt, és kezet csókolt Anitának.
Másnap Anita érdeklődésére azt a választ kapta, hogy Bordás alibit
igazolt, így a kihallgatást elkerülte.
- De azért figyelni fogjuk a fiút, magát pedig őrizni fogjuk, ne féljen,
és ne ijedjen meg.
* * *
Özönlik a tömeg a nyárvégi szabadtéri koncertre. A vár klasszikus romjai
fürdenek a búcsúzó napsugárban. Anita szépség iránt fogékony lelke
megfeledkezik itt minden nyomasztó érzéstől. Úgy véli nem lehet szebb
környezete egy hangversenynek, mint maga az istenalkotta természet. Az
emberi fantázia legnagyszerűbb műve is csak hitvány utánzata a természet
remekművének. Távol a fenyves halvány, türkiz színű sávja kéklik, és finom
színárnyalatokkal megy át aranybarnába, amint a hegyvonulatok közelebb
kerülnek a nézőhöz. A nyugodni készülő Nap utolsó sugarai hullnak a fenséges
fenyőerdőre, míg egy felhődarabka, mint puha aranyszegélyű palást,
elbújtatja szem elől a tüzes golyót. Ez a látvány a festői giccs határát
súrolja már.
Mélyet lélegzik Anita a fenyvesektől érkezett gyantaillatú levegőből,
miközben az érkezők figyelésével foglalja el magát. Ünnepélyes elfogultság
az arcokon, mintha csak templomba érkeznének az emberek.
A zenekar várakozón figyeli a karmester megjelenését. Anita a bukott
angyalok bánatával ül a székén, hogy elsírhassa az elveszített paradicsom
fájdalmának könnyeit. Néhány másodperc múlva meg fogja látni az eszményi
férfit, aki valaha az övé volt. Szíve felgyorsuló ritmusából figyelhette meg
magán, mily eleven még az emlék.
Feldördül a taps, mikor az oldalsó bástyaajtón át színre lép az ifjú
karmester, egykori szerelme. Anita könnytől fátyolos szemmel nézi, és ő is
tapsol mikor a frakkos férfi meghajol a közönség előtt. Kedves arca
mosolyog. Feszült csend van a kezdést jelző intésre vár a zenekar és a
közönség. Felhangzik Mendelsohn E-moll hegedűversenye. A kemény fapadokon
ülő közönség megfeledkezik a kényelmetlenségről, pillanatok alatt
kapcsolódnak ki hétköznapok gondjaiból, a zene szárnyain ringatóznak.
Megújulnak a szívek, szépülnek az arcok. Haragos tekintetek enyhülnek,
ráncok kisimulnak, lázadások elcsitulnak. Kezek egymásba simulnak.
Az estélyi ruhás zenésznők finom ujjai virtuóz csodát művelnek, a
hangszerek látható és az emberi szívnek láthatatlan húrjain.
Anita kigyúlt arccal figyeli megdicsőült szerelmének minden mozdulatát,
de időnként tudatába társul Bordás elveszett, nyugtalanító, fájdalmas
kontrasztként.
- Az egyik akinek nincs szüksége rám, a másikért valamit tehetnék talán,
hogy magára találjon.
A közönség lelkes tapsorkánnal fizet, a karmester boldog arccal hajlong a
közönség előtt, verejtékező homlokát törölve. Egy pillanatra az az érzése
Anitának, hogy észrevette őt. A műsor folytatódik. Mozart Egy kis éji zenéje
szól, miközben az égen észrevétlen helyet cserél két égitest, a tüzes golyó
helyére ezüst holdkaréj kerül.
Anita a műsor után a színpad jobbján lévő boltíves kapu felé tart, hogy
üdvözölje a karmestert. A rosszul világított, berendezés nélküli várszobában
a Holdnál is fényesebben ragyog Ákos örömtől sugárzó tekintete, mikor
megszorítja Anita kezét, és arcát kétfelől megcsókolja. Mellettük komoran
áll a nemes arcélu, ezüsthajú asszony. Ákos anyja, és a régi világ úrnőinek
leereszkedő hűvösségével nyújt kezet Anitának. Anita szeme különös tűzben
csillog, amikor megszólal.
- Ákos, gratulálok szereplésedhez, ez a műsor gyönyörű volt.
- Köszönöm, majd tolmácsolom tetszésedet a szerzők felé - hárította el a
dicséretet a férfi.
- Jó, de ne siess vele! Isten őrizzen meg, azzal még ráérsz. - Anita
szíve beleremegett a gondolatba.
- Ákos, neked sokáig kell élned, vigyázz az egészségedre. Sápadt és
sovány vagy, bizonyára agyondolgozod magadat.
- Ezt a szakmát csak így lehet csinálni, teljes odaadással, látod nem
érek rá megházasodni sem. Magadról beszélj, te hogy vagy, mit csinálsz,
hogyan élsz?
- Köszönöm kérdésedet, én ráértem férjhez menni, sőt el is válni.
Tanulok, dolgozom... Köszönöm kedves lapjaidat, mindig örömet jelent, ha
életjelt adsz magadról.
- Szeretettel küldöm, és ezzel bizonyítom, bármerre is járok a világon,
mindenütt gondolok rád.
A közönség megindult a bejárati lépcsők felé. Közéjük vegyültek. Ákos
külföldi útjairól beszélt. A mama nem kapcsolódott a társalgásba. Mikor az
autóhoz érkeztek, az öreg hölgy hidegen nyújtotta Anita felé a kezét, mintha
a világon semmi sem lenne olyan természetes, mint az, hogy Anitát
otthagyják. A mama ellenszenve tehát semmit sem változott az elmúlt tíz év
alatt. Könnyein át nézett a távozó kocsi után, s látta, hogy a kocsi hátsó
ablakán át Ákos integet neki.
* * *
Elhatározta, hogy Bordást mindenképpen ráveszi tettének megbánására, és
meggyőzi arról, hogy fel kell jelentenie önmagát a rendőrségen. Tisztában
volt feladatának nehézségeivel, és veszélyeivel is. Ha félt is olykor,
mindig legyőzte félelmét. Úgy vélte, hogy egy elbukott ember lelki
helyreállításáért kell ennyi rizikót vállalni.
Beszélni kell Ottóval, de hogyan férkőzzön a közelébe, hiszen az anyjánál
tartózkodik. Hosszú töprengés után talált ürügyet, hogy Bordásékhoz menjen.
Már régebben elhatározta, hogy a mamától kapott kalapot visszaviszi.
Képtelen volt a fejére tenni. Becsomagolta hát, és elindult vele
Bordásékhoz. A nap őszies fénye eszébe juttatta, hogy lassan vége a nyárnak.
Volt benne némi kis szorongás, mikor Bordásék háza elé ért. A liftnél
szerencséje volt, gyorsan feljutott. Csengetett. A csengetésre nem reagált
senki. Talán be sem fogják engedni. Megismételte a csengetést, és
félrehúzódott az ajtótól. Úgy gondolta, ha kinéznek a kémlelő nyíláson és
meglátják őt, lehetséges, hogy be sem engednék talán. Nem tévedett.
Lépéseket hallott az ajtó felé közeledni, aztán az ajtó levelesnyílásának
szárnya felemelkedett, kilesett rajta valaki a folyosóra. Miután senkit sem
látott, visszament. Anita megismételte a csengetést, majd ugyanígy
félrehúzódott az ajtótól és várt. Nem sokára felismerte Bordás bicegő
járását, és a kulcs megfordult a zárban, majd lassan lenyomódott a kilincs,
és az ajtó kinyílt. Bordás félénken kidugta a fejét anélkül, hogy a küszöböt
átlépte volna. Ekkor Anita előállt. Ottó félelemtől sápadtan nézett rá.
Szemeit nagy sötét karikák árnyékolták.
- Gyalog jöttél? - kérdezte riadt hangon, és kutatóan Anita szemébe
mélyedt a tekintete.
- Gyalog, de miért kérded?
Ottó válasz helyett Anita cipőjét vizsgálta. Anita is a cipőjére nézett,
mely poros volt, tanúsítva, hogy igazat mondott.
- Gyere be.
Mikor belépett Ottó anyja ingerülten a fiára szólt.
- Miért vagy abban az ingben?
Anita az ingre nézve észrevette, hogy a kék színű vászon ing bal karján a
kézelőtől a könyök vonaláig barna spriccelésszerű foltok vannak.
- Mint a mosott vérfoltok - villant át agyán egy gondolat.
Ottó gyorsan zakót vett rá, válasz helyett.
Anita a kalapot átnyújtotta Ottónak.
- Ne haragudj, Ottó, visszahoztam a kalapot, mert úgysem viselném, én nem
tudok ajándékot elfogadni férfitól, mert olyan az érzésem, mintha kifizették
volna a szerelmem.
- Úgy - szólt közömbösen, és elvette a kalapot.
- Furcsa nő vagy te, Anita, - szólt most a mama, de hangjából inkább gúny
csendült, nem elismerés.
- Mehetünk - szólt Ottó. Mikor már az ajtón kívül voltak, megkérdezte: -
Miért jöttél?
Az udvariatlan kérdés megzavarta Anitát, nem is tudta hirtelen, hogy mit
válaszoljon. Szótlanul mentek lefelé a lépcsőházban, s mikor a kijárathoz
értek, a mama éles hangja hasított a csendbe.
- Fiam, van nálad kés, zsebkendő meg bérlet?
- Igen - felelt Ottó. Anita idegesen felnevetett.
- Mit nevetsz? - mordult rá Ottó.
- Hogy milyen gondos anyukád van, úgy törődik veled, mint egy iskolás
kisfiúval.
A Nap már lebukott a horizonton, barnás árnyak hullottak az útra.
Átvágtak az úttesten, és betértek a megszokott mellékutcába. Anita érezte,
hogy Ottó nagyon ideges. Nem szólt egyetlen szót sem, csak a fejét kapkodta
jobbra-balra. Olykor hátra is figyelt, mintha olyan dolgokra készülne, amit
senki sem láthat.
A csend már elviselhetetlenül ránehezedett Anitára, úgy érezte mintha
fojtogatná valaki. Eszébe jutott a mama kérdése. "Fiam, van nálad kés,
zsebkendő meg bérlet?" Megborzongott. Egyetlen lélek sincs a közelükben. Az
utca kertes házai némák és kísértetiesen sötétek.
- Ottó, úgysem lesz hozzá erőd, nem tudod megtenni. - szólalt meg Anita
szuggesztív hangon. Ottó elé lépett, úgy folytatta: - Hallgass rám Ottó, a
te érdekedben kérlek, a megbánás útját válaszd, ne akarj a bűnben mélyebbre
menni. Fel kell jelentened magad, ezt diktálja a becsület. Hidd el, ha
tehetném, ha ez lehetséges volna, a kiszabott büntetésed felét magamra
vállalnám. Furcsa, mióta mindent tudok rólad, én azóta szeretlek téged.
Ottó hallatlanná tette Anita monológját. Közben teljesen lakatlan helyre
vezetett az út. A pályaudvar és a laktanya közötti szakaszon kis ösvény
vezetett át egy teljesen vadon, elhanyagolt bozóttal, gyommal benőtt
területen. Bodza és egyéb vad növények, magasra nőtt cserjék burjánzottak
itt szabadon. Mindebből most alig volt látható valami a sötétség miatt. Itt
Anita megremegett a félelemtől. Talán azért, hogy félelmét elűzze, beszélni
kezdett megint.
- Ottó, mondd, tényleg nem szeretsz már? - kérdezte, mire Ottó
felordított.
- Ne állj meg velem itt! - és felindultan gázolt át az ösvényen.
Anita tudta, hogy most Ottó megint legyőzött egy nagy kísértést, amikor
őt féltette saját indulatától. Kiértek az állomáshoz a kivilágított utcára.
Itt már kisebb volt a veszély. Szótlanul érkeztek meg Anitáék háza elé. A
kapuban Ottó megkérdezte.
- Megkapom az írást végre?
Anita nem válaszolt, meglepte a szokatlan dolog, hogy Ottó nem akar
felmenni hozzá. Lehetetlen, hogy Ottóra már nincsen hatással. Minden áron
vissza akarja hódítani.
- Jöjj fel hozzám - kérlelte, és kereste a férfi szemében a régi vágyat,
de az hidegen tekintett rá vissza.
- Fenn megkapom az írást? - ismételte meg a kérdést hideg, zsaroló
hangon.
Anita tudta, hogy már csak hazugsággal tudja felcsalni otthonába. Kicsit
gondolkozott, mielőtt válaszolt volna a kérdésére, mert még soha sem
hazudott Ottónak, és gyűlölte a hazugságot. A jellemtelenség gyökerének
tartotta. Most azonban remélve, hogy fenn a kellemes otthoni légkörben a
régi lesz Ottó, s ha másképpen nem, hát a teste varázsával lelkileg is
magával ragadja.
- Ha feljössz - pirult bele a válaszba.
Ottó elindult felfelé a lépcsőkön.
A szobaajtó ki volt nyitva az előszoba felé. Ottó a küszöbön megállva
bekémlelt, mielőtt belépett volna. Arcán félelem tükröződött, mikor
belépett, és mikor a magnetofont megpillantotta, felüvöltött.
- Mi az ott?
- Magnó - felelte nyugodtan az asszony - Ne félj! - tette hozzá.
Bordás odaugrott a készülékhez, közelről megnézte, mintha attól tartott
volna, hogy be van kapcsolva. Mikor meggyőződött róla, hogy nem forog,
megnyugodva mondta.
- No írd meg azt a papírt. - Leült. Az asszony odatérdelt mellé. Fejét az
ölébe téve kérlelte.
- Beszélgessünk egy kicsit előbb. Kérlek, ne hallgass többé az anyádra.
Rám hallgass. Enyhítő körülménynek számít, ha te jelentkezel a rendőrségen.
- Megsimogatta az arcát.
- Tudom, hogy te jó vagy, az anyád szeretete vitt bele a bűnbe. -
Érintésétől és szavaitól a férfi kemény arcvonásai ellágyultak és szemei
fénylők lettek. Ám az ellágyulás csak pillanatokig tartott, s Anita
kétségbeesetten látta, hogy változik vissza arca, mikor kemény hangon
rátámadt.
- Hagyj békét az anyámnak, és add már azt a papírt.
- Papírt nem fogsz kapni tőlem, sem most, sem később, sajnos.
- Úgy, akkor becsaptál!
- Azt akartam, hogy feljöjj, és szeress, mint régen.
- Anita... ha nem hagyod abba rögeszmédet, orvos ismerőseimmel elintézem,
hogy az elmére vigyenek. Fixa ideáddal tönkretetted a szerelmünket.
- Erre is képes lennél, Ottó?... Mégis igaz, hogy menthetetlenül gonosz
vagy, én nem tudtam elhinni, hogy valaki gonosznak szülessen.
- Anyukádnak mikor beszéltél a dologról, és mit tanácsolt neked? -
kérdezte Ottó.
- Azt mondta, hogy kötelességem feljelenteni téged.
Ottót nem lehetett tovább maradásra bírni.