GYILKOST SZERETEK? (7)
Brrr... otthon csörög a telefon.
Felveszi.
- Te vagy az, Adrienne? Honnan beszélsz?
- Sajnos a kórházból. Vérvizsgálaton voltam, s kiderült a
vérsüllyedésből, hogy valami belső gyulladás lappang bennem.
- Óh, szegénykém. Meglátogatlak, jó?...
- Megkérnélek, Anita, ha jössz, egy virágvázát, és valami jó könyvet hozz
be nekem.
- Adrienne, tudod, mi újság, szabadtéri hangverseny lesz a várban és a
karmester tudod ki...?
- Csak nem ő?
- De igen... Ő.
* * *
Mióta Adrienne kórházban van, Anitára ránehezedett a magányosság kínzó
érzése. A zenetanítás szünetel nyáron. A műszaki rajztanfolyamnak is vége. A
négy fal nyugalma bizonyos idő után nyomasztóvá válik. Az ember társas lény,
beszélgetni vágyik. Kell, hogy kicserélhesse gondolatait valakivel. Nincs
kivel megbeszélni a Bordáséknál tett látogatás részleteit. Például, izgatta
a vázában látott vörös rózsa. Ottó erre vonatkozó válasza nem hihető.
Bizonytalan érzésére választ keres. Úgy határozott, ismét meglátogatja
Bordást. A sarki virágárusnál egy csokor rózsát vett, és nyomban buszra
szállt.
A házmester többszöri csengetésre sem jött ki, így gyalog indul fel a
hatodik emeletre. Hevesen dobogó szívvel csenget be Bordásék ajtaján. Bicegő
lépések neszét hallja. Csendben vár. Kulcs fordul a zárban, az ajtó mégis
zárva marad. Zavaros érzések között várakozik tovább. Újabb csengetéssel
próbálkozik. Semmi nesz. Nem érti, mi lehet a furcsa viselkedés oka. A
levelesláda nyílásán át beles, a szoba felől fény árad az előszobába, teljes
a csönd, és nem jön senki ajtót nyitni.
Beszól:
- Ottó... - semmi válasz nem érkezik. Ekkor a rózsacsokrot a kilincsre
akasztja, és futni kezd a lépcsőkön lefelé, a megalázottság szörnyű érzése
sodorja. A futás lelki szükséglet most, jó, hogy hat emelet hosszát kell
futni. Szinte magánkívül van. Adrienne... jut eszébe, el kell mondania
mindezt, és máris fut a szomszédos toronyház hetedik emeletére, szerencsére
a felvonó működik. Adrienne kislánya tágra nyílt szemmel ereszti be.
- Anyukád?
- Kórházban van - válaszol a gyerek.
- Tényleg... - restelli el magát, mennyire kikapcsolt az agya. Az
ablakhoz siet, Bordásék felé pillant. A toronyház bejárata felől hosszú
fekete hajú lány szalad fürgén. Visszafordulva fölfelé integet mosollyal az
arcán. Úgy tűnik, Bordásék erkélye felé.
Vissza Bordásékhoz, most bizonyosságot szerezhet, ha a lány valóban tőlük
jött ki, akkor a rózsacsokor nincs már a kilincsen. Érzése nem csalt,
bevették. Csenget, és most kinyílik az ajtó. Bordás meglepetten fogadja.
- Azt hittem, anyuka jött meg - dadogta. - Kiment a hegyre, az előbb is
te csengettél? - kérdi.
- Igen. Miért nem nyitottál ajtót? - kérdezi ingerülten, mikor Ottó
bezárja mögötte.
- Azt hittem, hogy a szomszédasszony csönget.
- Ez nem igaz, szólítottalak, így a hangomról fel kellett ismerned.
Bordás körülbicegi Anitát, az asszony féltékenysége mosolyra fakasztja. A
kellemetlen kérdések elől a jól bevált csókokkal próbálkozik. Anita dühödten
húzódik el, bosszúságától alig lát. Gyűlöli már Bordást, s már tudja
kétségbeesetten, hogy értelmes magyarázatot nem fog kapni. Hazudik, hazudik.
- Miért nem nyitottál ajtót? - kérdi egy fokkal emeltebb hangon. -
Válaszolj! - kiáltja parancsolón, de Bordás csak mosolyog, s egyre azon
fárad, hogy az asszony érzékiségét felkeltse.
- Mert anyukám arra kért, hogy senkit se engedjek be, amíg ő haza nem
jön, és ... mert főztem a vacsorát.
- Ez nem igaz, vedd tudomásul, hogy többé nem jövök el hozzátok. Tudom,
hogy azért nem engedtél be, mert nálad volt a fekete hajú lány.
Bordás változatlanul vigyorgott, s az ágy felé vonta az asszonyt, de ő
hadakozott, ellenállt. Most csengő berregése zavarta meg Bordást, Anitát
elengedve az ajtóhoz sántikált. Az anyját engedte be. A mama szeme
gyűlölettel villant Anitára. Aztán zavaros panaszkodással tett le egy nagy
kosarat, szívéhez kapkodva, vetkőzésbe kezdett. Hirtelen mozdulattal dobálta
le magáról kabátját, végül ruháját is. Szemérmetlenül állt ott előttük
csipkés fehérneműjében, és fiát hívogatta.
- Gyere, fiam, segíts kigombolni a pántomat.
Anita segíteni akart, de az anya elhárító mozdulatokat tett.
- Ezt a fiam jobban tudja.
Az ágyban csodálatosan megváltozott. A mártír szerepet tovább játszotta,
de kevert bele már egy kis asszonyos tetszeni vágyást is. Nem takarta el
nyloncsipkéből áttetsző kebleit, mezítelen gömbölyű karjait.
- Ez az én sorsom, nekem csak a szenvedés jutott ebben az életben -
mondta kissé színészkedve.
Anita titkon Ottó arcát figyelte, és látta, hogy a fiú nagy imádattal
csüng anyja minden szaván, s arcán miként ömlik el a gyermeteg bambaság.
- Egyedül neveltem a fiamat, háborús időben.
- Az én anyám négyünket nevelt egyedül, ugyanabban az időben -
illesztette ide a nem tetsző mondatot Anita.
- Diplomát adtam neki.
- Az én anyám négynek adott diplomát, ha így vesszük, bár szerintem a
diplomát az egyetem adja - helyesbített Anita.
Ellenséges hangulat alakult ki a két asszony között. Végül Anita felállt
indulásra készen.
- Lekísérlek - szólt Ottó, és dagadt lábfejét, mely már gipsz nélkül
volt, próbálta cipőbe gyömöszölni.
- Nem mehetsz, fiam! Majd én! - vállalkozott a mama, de ő most hősiesen
kitartott elhatározása mellett.
A liftben nem szóltak egymáshoz, a kapualjban Anita utolsó kísérletet
tett, hogy Ottó titkát megtudja.
Közben Ottó arca elsápadt, mert hallotta, hogy a liftet valaki
felvezényelte, majd ismét ereszkedik lefelé.
- Ez Anyukám lesz - rezzent össze. Valóban a mama lépett ki haragvó
arccal, fiát megsürgette és eltűnt újra a liftben.
- Isten veled, Ottó, most már soha többé nem fogunk találkozni -
nyújtotta kezét búcsúra.
Ottó arca elváltozott, ujjait fenyegetően felemelve szólt.
- Anita, vigyázz! Ha elhagysz, Carmen sorsára jutsz!
Anita vissza sem nézett, fülébe csengett a férfi furcsa fenyegetése. Még
ágyában is azon törte a fejét, hogy miért mondta ezt Ottó, hogyan is járt
Carmen. Végigvonult előtte az ismerős opera részlete, Carment a féltékeny
kis katona megölte, mikor elhagyta őt a torreádor miatt. Nem tudott
elaludni, mint filmkockák peregtek a Bordással kapcsolatos események,
kezdettől fogva az utolsó látogatásig. Egyre zavarosabb és titokzatosabb
lett előtte ez a Bordás-ügy. Ragaszkodik hozzám, könyörög, hív, ha megyek
nem enged be. Nem őszinte, hazudik. Sok régen elhangzott mondata elevenedik
fel, melyek annyira megbotránkoztatták. A mondatok felsorakoztak,
összeálltak, mint kaleidoszkópban az üvegszemcsék, és kibontakozott
elméjében egy borzalmas gyanú.
- Lehet gyilkolni anyagiakért...
- Nagy rizikót érdemes nagyobb összegért vállalni...
- Ne gyújtsd fel a villanyt, idelátnak a nővérszállásról...
- Vigyázz, ha elhagysz, Carmen sorsára jutsz!...
Milyen furcsán viselkedett a "kék fény" nézése után és közben...
Folytonos összerezzenései...
Csempészektől van a sok ruhája...
Sok külföldi útja...
Istenem csak nem... - ugrik be egy gondolat, forróság önti el testét,
felül az ágyban, csak nem...?
Gyilkost szeretek?
Lehet, hogy ő ölte meg Kurucz Annát? - szabadjára engedte most
fantáziáját. Lehetséges, hogy külföldi útjai során ő szerezte be a
kábítószert, amit a késobb megölt ápolónő árusított ismerősei és az orvosok
körében? Ez a nő megkárosíthatta, lehet, hogy nem tudott elszámolni a
pénzzel? Azt is beszélik, hogy fel akart hagyni a múltjával, tisztességes
útra akart lépni, mert egy orvos feleségül akarta venni.
Anita gondolatai száguldottak, szíve hevesen dobogott. Tovább fűzte
gondolatait.
A gyilkosságot az anyja sugalmára követhette el Bordás, a nővérszállással
szemben laknak, ezért tudott nyom nélkül, gyorsan eltűnni, hiszen csak át
kellett szaladnia az úttesten, és elnyelte a bérház.
Anita felkelt az ágyból, le-föl sétált a szobában. Szeméből előtörtek
könnyek, sírt.
Szerencsétlen ember! Legalább életfogytiglan ítélet vár rá, ha önmagát
jelenteni fel, ez enyhítő körülménynek számítana. Szegény, szegény Bordás.
Furcsa módon az elbukott ember közelebb került most hozzá. Iszonyat, vagy
ítélet helyett végtelen szánalom lopózott szívébe. Egész kínlódó
kapcsolatukra most más szemmel nézett vissza. Így már érthetőbb első
találkozásuk alkalmával tapasztalt nagy érdektelensége, az a minden mindegy
magatartása. Végtelen alázata, görcsös ragaszkodása így érthetőbbé válik.
Figyelmessége már-már jóságnak tűnik Anita lelke utáni siránkozásai, most
fájdalmasan, önvádlóan vetítődnek vissza. Ő volt az egyedüli férfi életében,
aki a lelke után is vágyott.
- Belőled béke árad, megnyugszik melletted a lelkem - hányszor mondta
panaszosan.
- Megbolondítottál az őszinteségeddel, de a lelkedet nem sikerült
elérnem.
És Anita sírt egész éjjel.
* * *
Átható éterszag terjengett a kórház levegőjében. Anita a folyosó ajtajain
a számokat figyeli. A tízes szobát keresi.
Adrienne mosolyog, szőke fejét hamar megpillantja.
- Aranyos vagy - szól meghatottan -, köszönöm, hogy bejöttél
- Hogy vagy, Adrienne? Van valami eredmény? - kérdi aggodalmas arccal.
- Vastagbél gyulladás. Nyugalom, pihenés az ellenszere.
- Nyugalom...? Van ilyen amíg élünk...? Adrien... Kínos éjszakám volt.
Közel hajol a beteghez.
- Egy rettenetes gyanú él bennem Bordással szemben. Egy mindennél
szörnyűbb bűnt gyanítok az életében.
- Te... - sápadt el Adrienne amúgy is sápadt arca -, csak nem ő gyilkolta
meg az ápolónőt? Nézd a karom, elborzadok a gondolattól - mutatta lúdbőrös
karjait Anita felé.
- Te is feltételezed? Te is éppen erre gondoltál? Én abban reménykedtem,
hogy kivered a fejemből ezt a szörnyű gondolatot.
- Tudod, Anita, nekem is vannak megérzéseim gyerekkorom óta és azok
utólag be szoktak igazolódni... Egyébként van újságom a számodra. Itt a
szobatársak között van, aki ismeri Bordásékat. Tőle hallottam egyet-mást
Bordásékról, nem tudom, elmondjam-e neked?
- Ugyan Adrienne, sért ez a kérdés. A barátnőm vagy, nem hallgathatsz el
előttem semmit. Kérlek, légy őszinte hozzám.
- Azt mondják - kezdte suttogóra fogva hangját, - hogy Ottó öt évig
udvarolt egy lánynak, akit végül is teherbe ejtett, azonban nem akarta
feleségül venni. Bordás anyja pénzt ígért a szerencsétlen leánynak, hogy
vetesse el a gyermeket, ő azonban ragaszkodott az első gyermekéhez. Ekkor
Bordásék megzsarolták a leány szüleit, vállalták a házasságot ötvenezer
forintért, amit a szerencsétlen leány apja ki is fizetett szorult
helyzetében. Egy hétig sem éltek együtt, Bordás beadta a válópert. Ha ez
igaz, feltételezésed is igaz lehet. Ettől az embertől minden kitelik.
Hangját könyörgőre fogta.
- Anita, én félek ettől az embertől. Az Isten szerelmére kérlek, kímélj
meg engem, két gyermekem van, szeretném felnevelni őket, el ne árulj, mert
ez képes minden bosszúra.
- Ne félj - bíztatta Anita, - az a tervem, hogy elmegyek ehhez a volt
szerelméhez, és megtudok mindent tőle. Tudom, hogy hol lakik, mert Ottó
rámutatott a házra, mikor arra sétáltunk. A nő az erkélyen állt. Bízom
benne, hogy a nőt sikerül megnyernem, és őszinte lesz hozzám.
- Köszönöm a virágot és a vázát, kérlek, vigyázz nagyon magadra, Anita,
mert ha igaz, akkor te igen nagy életveszélyben vagy.
- Mit tehetek most már, benne vagyok - állt fel Anita indulásra készen.
- Isten veled, Adrienne. Mikor szabadulsz innen?
- Egy-két hét múlva.