GYILKOST SZERETEK? (5)
Felébredve első gondolata az volt, hogyan kellene Bordást kikerülni.
Tudta, hogy ha ez nem fog sikerülni, belesodródhat egy második rosszul
sikerült házasságba. Azzal a jól bevált módszerrel próbálkozott, ami sokszor
vezetett már megoldáshoz. Ha megoldhatatlannak tűnő feladat előtt áll,
szabadon engedi fantáziáját és ötleteit mérlegelés nélkül engedi feltörni,
azután kezdi a selejtezést. Sok ötlete között bizonyára akad elfogadható, jó
is. Most is sorra vett minden lehetőséget. Utazás...? Üdülés...?
Mindenképpen jó lenne, de mind a két eset csak időnyerést jelentene, semmi
esetre sem végleges megoldást. Anyagilag sem készült fel egy üdüléshez.
Telefoncsörgés zavarta meg gondolataiban. Adrienne barátnője kedves
hangjára ismert.
- Gyere el hozzánk, olyan régen voltál itt - hívta hízelegve.
- Jól van, megyek! - válaszolta hirtelen. - Úgyis szeretnék tőled
tanácsot kérni, nagy bajban vagyok.
- Ugyan! Szerelmi téma?
- Honnan tudod?
- Megérzés, de éppen ideje már. No várunk, siess!
Letette a készüléket, és vidám készülődéshez kezdett. Sokat adott a jó
megjelenésre, s az üdeségre. Természetesen tusolással kezdte, fésülködés,
pici igazítás a szemöldökön. Azután a nehezebb rész, a ruha kiválasztása
következett. Szekrényajtaját kitárva kérdezte meg magát: - Mit vegyek fel?
Végül sikerült elég gyorsan döntenie, s miután magához vett két doboz
csokoládét és egy csokrot a vizsgán kapott tengernyi virágból, elindult.
Buszra szállt.
Adrienne szintén elváltan élt, két nagy lányával. A lányok mindig örültek
Anita jöttének, vidámságot vitt közéjük általában.
Amint belépett, örvendező hangon vette észre a lakás változását.
- Á, á... új függönyöd van. Ez igen, gyarapodunk, gyarapodunk!
Vidáman helyezte magát a kényelmes fotelbe.
- Nos, mi hát az a nagy baj? - sürgette Adrienne.
- Belémszeretett egy mérnök - mondta, s jó kedve rögtön elhagyta.
- Ez eddig jó, és... - vágott a szavába barátnője.
- Dehogy jó ... Ellenszenves a férfi, nem tudom szeretni... Nem az igazi,
hogy mondjam el, a legérdekesebb az egész dologban, hogy hatással van rám
mégis... Érted te ezt...? Félek tőle... Tudod, hogy éltem eddig, senki sem
tudott megközelíteni, ez pedig...
- Gyerekek, menjetek csak ki! - parancsolt a lányokra Adrienne.
- Folytasd...
- Igazad van, mégis gyerekek még, csak megbotránkoznának, hiszen én sem
értem magamat. Teljesen felborult bennem minden eddigi filozófiám a
szerelemmel kapcsolatban. A testem vágyódik utána. Hallottál ilyet, nem
vagyok normális. Lehet ilyen, hogy szerelem nélkül szerelem? Mi ez? Valami
varázslat. Nem vagyok állat. Érted te ezt? Mondd, mit tegyek? Szörnyű a
gondolat, hogy a felesége legyek. Szeretnék társat, de még vannak
elképzeléseim külsejével, gondolkodásával kapcsolatban! Nevess ki,
szerelemből szeretnék férjet. Félek a csókjától, mert elveszítem magam. Csak
az utazás segítene, de ehhez nincs elég pénzem.
- Butaság! Miért nem tartod meg csak szeretődnek. Nem fontos feleségül
menni hozzá. Lehet, hogy ő sem gondol házasságra. Egészségtelen ebben a
korban egyedül élni... Kell az egyensúlyhoz a testi vágyak kielégítése.
Tartsd meg barátodnak, te buta!
- Nem, nem, Adrienne. Én a karmestert szeretem, visszavárom még mindig.
- Ugyan, az egy szép álom, semmi köze a való élethez. Hidd el nem utolsó
dolog az, ha egy férfi ilyen nagy testi hatással van egy nőre. Különben, ha
mégis úgy látod, hogy szakítanod kell vele, maradhatsz nálunk, lakhatsz itt
egész nyáron is.
- Kedves vagy, de az a baj, hogy itt lakik a közelben, a veletek szemben
lévő toronyházban. Előbb-utóbb rájön, hogy itt bujkálok nálatok.
- Hogy hívják, lehet, hogy ismerem is.
- Bordás Ottó.
- Igen, itt lakik az anyjával. Folyton együtt látni őket. Az a hír járja,
hogy nagyon gazdagok.
- Én is úgy látom. A két embernek két külön lakása van.
- Az erkélyük ide néz, itt lakik az anyjával. Az ő lakása hol van?
- Itt a közelben, az ablakból megmutatom. Gyere.
Kiléptek az erkélyre. A meglepetésük nagy volt. A velük szemben lévő
épület erkélyén ott állt Bordás karba tett kézzel, és mereven nézett
feléjük. Meg sem moccant, jelét sem adta annak, hogy látja őket. Éjfélkor
még ugyan, abban a helyzetben állt ott, szemét sem vette le Adrienne
lakásáról. Ablak mögül titokban lesték a lányok, és jelentették, hogy még
mindig nem unta meg. Mikor Anita kinézett, a neonfényben látta az erkélyen
álló megszállott férfit.
Adrienne-t már a hideg rázta.
- Te, Anita, még ilyet nem láttam, ez az ember nem normális, én félek.
Leoltották a villanyt.
Nehezen aludtak el.
Adrienne postahivatal-vezető volt. Aznap nem ment dolgozni. Egész nap
együtt lehettek, mert kiderült, hogy betegállományban van.
Adrienne kézimunkázott, Anita pedig szóval tartotta. Hasonló sorsuk miatt
jól megértették egymást. Az ebédfőzést gyorsan elintézték, délután
visszaültek a szobába. Adrienne egész ruhát horgolt. Az utolsó soroknál
tartott, ilyenkor már nagyon izgalmas a feladat, nem lehet abbahagyni.
Egyszer csak csengő berregése zavarta meg nyugalmukat.
Anita ment ajtót nyitni.
A nyitott ajtóban ott állt előtte Bordás, lángoló szemmel.
- Ide is eltaláltál, hát hová rejtőzhetnék előled? - kérdezte Anita
elámulva.
- Hiába menekülsz, úgyis megtalállak - szólt a férfi, hangjában
leplezetlen diadallal.
A szobából kíváncsian nézett ki Adrienne.
- Gyertek be - szólt ki minden csodálkozás nélkül. Akadozva folyt a
társalgás a szobában. Bordás igyekezett megnyerni Adrienne-t, tudta, hogy
egy barátnő véleménye kihathat a szerelem további útjára. Felajánlotta
segítségét a férfi nélküli háznak. Rögtön került is egy kis szerelési munka.
Hozzá is látott a hajszárító megjavításához. Azaz csak látott volna, de
hiába forgatta a műanyagot nagy kétségbeesetten, sehogy sem tudott rájönni,
hogyan lehetne kivenni a motort belőle. Anita észrevette a férfi zavarát és
bosszankodott. Kétdiplomás ember hogyan lehet ennyire ügyetlen? - kivette a
férfi kezéből és egyetlen jól sikerült mozdulattal kiemelte belőle a motort.
Mindez egy szó nélkül zajlott. Adrienne nem vett észre belőle semmit.
Pepecselt vele Bordás egy darabig, s a család örömére sikerrel járt
vállalkozása. A kislány boldogan ment hajat mosni.
Anita Bordás mellett ült, és a férfi egyre nyugtalanabb lett. Halkan
súgta időnként Anita fülébe.
- Kedvesem, menjünk már. Jó?
Anita sem értette hogyan történt, megint csak Bordás ágyában nézte a
mennyezetet. Elbukott ismét.
A férfi hófehér bőre valósággal világított a szoba sötétjében.
Mozdulatlanul feküdt Anita mellett. Takaró nem volt rajtuk. Anita kíváncsi
volt, hogy mennyi lehet az idő, az éjjeli lámpa gombját kitapogatva fény
áradt szét a szobában.
- Ne gyújts fényt! - ugrott fel Bordás, hangjában őrült kitöréssel.
Mellkasa hullámzott a nagy felindultságtól az előbb még ernyedten fekvő
embernek.
- Miért? - kérdezte Anita ijedten. Eloltotta a lámpát.
- Mert idelátnak! - ordított Ottó.
- Kik?
- A nővérszállásról.
Anita nem értette az érvelést.
- Nem tudod, mit beszélsz, a nővérszállás ide több száz méterre van. Az
úttest is távol van, egyébként is széles. Különben is a második emeletre,
kizárt dolog, hogy bárki bárhonnan is ideláthasson.
Az asszony a kádban tusolva egyre azon gondolkodott, miért háborodott fel
Bordás a fény hatására. A férfi megint elkísérte a mellékutcákon hazáig.
Hangulata elborult maradt. A búcsúzásnál semmit sem mondott. Mikor Anita az
ablakon át utána nézett, látta, hogyan távolodik a háztól, s feltűnt neki,
hogy mennyire lehorgasztja fejét.
* * *
Erkélypáholyban ült Anita fekete bársonyban. Szokása szerint két jeggyel
egy széken. Így van ez évek óta, a bérletből kettőt fizet, sose tudhatja,
mit hoz az év, majd csak akad gazdája a másik fizetett széknek is. Még eddig
nem talált arra méltó partnert, akivel szívesen mutatkozott volna. Bordásnak
kellene ott ülni, de inkább ne tudja meg senki, hogy valami köze van hozzá.
- Milyen kár, hogy ilyen gyenge az ember - bánkódott Anita. Gondolataiból
taps zökkentette ki, mely a híres idős karmesternek szólt, ki sápadtan
hajolt a közönség felé.
Felcsendült a jól ismert bevezető tétel a Csajkovszkij b-moll
zongoraversenyből. Anita szemét lehunyva adta át magát a megunhatatlan zenei
élménynek. Ilyenkor gondolatvilágában megelevenedett a múlt. Egykori
szerelmére, a kis karmesterre gondolt. A legutóbbi értesülése szerint
külföldön van. Anita édesanyja címére küldi a képeslapokat tíz éve már. Nem
felejtette el őt. Felsorakoznak képzeletében a kedves lapok. "Szívélyes
üdvözletem küldöm Párizsból, szeretettel gondol rád Bécsből" és így tovább.
Anita a gyerekes betűket örömében meg szokta csókolgatni. Utolsó lapja
Besangonból jött. Itt szerezte meg a nemzetközi karmesteri díjat. Harmadik
lett. Szép eredmény. Érezte ezt Anita már tíz évvel ezelőtt is, hogy a fiú
egyszer híres ember lesz, pedig akkor még senki sem tudhatta biztosan az
akadémiai években.
- Talán nem is tudja még, hogy elvált asszony vagyok - fűzte tovább
gondolatait. Álmodozott egy találkozásról, csak úgy véletlenül meglátni őt
egy páholyban. - Istenem de szép is lenne. - Szíve úgy összeszorult a
gondolattól, hogy arcán végiggurult a könnye.
Ismét óriási taps jelezte, hogy a mű véget ért. A közönség ma igen
hálásan viselkedik. A tapsorkán szűnni nem akart. Már negyedszer jön ki a
verejtékben fürdő karmester.
Szünet van. Az emberek tódulnak a kijárati folyosó felé. Anita a helyén
marad, nincs kedve egyedül lézengeni az általában páros emberek világában.
Ilyenkor szerencsétlennek érzi magát, a magányosság érzése úgy elárasztja a
szívét. Szerencsére a szünet hamar véget ér.
Beethowen 9. szimfóniájával folytatódik a koncert. Anita kedvencei közé
tartozik ez a mű is. De jó, hogy az embernek füle van. Mennyi élményt jelent
a hallás útján szerzett muzsika. Szegény Beethowen elveszítette a hallását,
jut eszébe.
A koncert végeztével megint kínos percek következnek. Egyedül a
ruhatárban, egyedül az utcán stb. A buszmegállóhoz érve ismét meglepetés
éri. Megpillantotta Ottót. Nem örül. Észreveszi, hogy milyen rosszul
öltözött, szóvá is teszi.
- Nincs neked rendes ruhád? Miért nem öltözöl fel rendesen, ha elém
jössz? - Zavartan néz körül mikor megkérdi.
- Sok drága ruhám van, de azért jöttem otthoniban, mert nem akartam, hogy
Anyukám megtudja, hogy eléd jöttem.
- Ugyan miért nem tudhatja meg?
- Mert nem szereti, ha szerelmes a fia.
- Nem értem - háborodik fel az asszony.
- Tudod, nincs neki senkije sem rajtam kívül és féltékenyen szeret.
- Őrület, már megint egy ilyen anya, én vonzom őket.
- Meg lehet érteni őt is! - vette védelmébe a fiú. - Sokat küszködött,
szenvedett értem. Szerelemgyerek vagyok, látod, ezt is megvallom neked.
Elképzelheted, mi mindent vállalt értem. Diplomámat is neki köszönhetem.
- Jó, jó... - hagyta rá Anita bosszúsan. - Arról beszélj, miért van
rajtad gyűrött ing, miért nincs nyakkendőd, és miért vasalatlan a nadrágod?
- Mondtam már, hogy otthoni ruhám.
- Máskor így ne jöjj elém, megértetted? Ne kompromittálj az emberek
előtt.
- Jó - ígérte Bordás.
Az útkereszteződésnél megint csak könyörgőre fogta a dolgot.
- Anita, jöjj el hozzám!
Tiltakozását megelőzve hirtelen szájon csókolta az asszonyt. Anitával
megfordult a buszmegálló. Még az utcán soha nem csókolódzott. Ha ilyet
látott, rosszallóan fordította el fejét. - Hová züllött a világ! És most már
ő is! - sikongott lelke mélyén egy hang.
Ereje mégsem volt. Ment, mint a fogoly, mert vitték felébredt vágyai,
rabláncainál húzva-vonva a testi vágyak sötét börtönébe.
Senkivel sem találkoztak a lépcsőházban.
Benn a szobában Bordás furcsán viselkedett. Leültette az asszonyt, haját
fésülgette, megcsókolgatta fürtjeit. Verseket idézett. Könyvespolcát
mutogatta. Egyetemi éveiről, majd ismeretlen apjáról beszélt. Később nagy
köteg külföldi képeslapot mutatott Anitának Európa fővárosairól, sok
tengerentúli is akadt közöttük.
- Bélyeg nélküli lapok? Hogyan jutottál ezekhez?
- Sokat utazom. Ezeken a helyeken személyesen is megfordultam. Minden
városképhez élményem fűződik.
- Az utazáshoz rengeteg pénz kell, hogy tudod fedezni?
- Óh, megkerül az útiköltség, ha az ember ügyes. Nézd - ugrott a
szekrényhez, és kitárta ajtaját. - Látod ezeket az öltönyöket? Mind
külföldről vannak. Ezt itt Jugoszláviai csempészektől vettem. Tudod, mibe
van ez nekem? Nem fogod elhinni. Nézd meg ezt, milyen anyag, valódi angol
szövet, Angliából hoztam, fillérekbe került csak nekem.
- Csempészekkel is szóbaállsz? - ütközött meg Anita. - Ennyi ruhád van és
mégis ilyen rosszul öltözöl, mire tartogatod? A divatból is kimegy!
- Kíméli az ember azt a kis szegénységét.
Anita szeme a szép műanyag szemetes vödörre tévedt.
- Igen, ránk ruházta a MIK. Tudod, mibe kerül ez nekünk havonta? Két
forintba - mondta panaszosan.
- No és, az is pénz? Egy mérnök fizetéséből csak jut két forint
szemetesre.
Bordás szeretett volna eljutni ezen az estén Anita lelkéhez, de minden
próbálkozása kudarccal végződött. Egyikük sem tehetett róla. Két külön
világban éltek, más emlőn, más talajon nőttek fel.
Kedvenc témái közé tartozott az anyja főztjéről való beszélgetés. Anita
kíváncsian hallgatta, vajon meddig fog tartani, ha nem szakítja meg.
Beszélgetéseikkel egyre jobban eltávolodtak egymástól. Az asszony lelke
után hiába vágyott Bordás. Anita egykedvű arcát látva szomorúan szólalt meg.
- Nem tudsz szeretni végképp egy picikét sem? Hazakísérjelek? Vagy
akarod...? - nézett az ágy felé kicsit szomorúan.
- Ha már itt vagyok - kacagott fel az asszony, s érzéki öröm vibrált
hangjában, mikor Bordás karjába vette, s letette fehér faragott ágyába. Csak
ez az egyetlen út volt, melyen megtalálták egymást egy-egy kis időre.