GYILKOST SZERETEK? (3)
Míg a tanár úr lelkesen magyarázta a nagykohó működési elvét, Anita
elkalandozott. Gondolatban elhatározta, hogy ha Ottó eljön, semmi esetre sem
marad vele otthon. Az óra végeztével igyekezett hazafelé, hogy legyen ideje
megvacsorázni, még Ottó érkezése előtt. Otthon a tükörbe nézve arcát
fáradtnak látta. Órájára nézett, van még tizenöt perce. Úgy gondolta,
felfrissíti magát egy tussal. Kádba lépett, katonás gyorsasággal dobálva le
ruháit. Szeretett zuhanyozni, ilyenkor vérkeringése felfrissült, arca
kipirult, minden fáradtsága elhagyta.
Alig hogy felöltözött, jött Bordás! Rózsaszínű hímzett ruhájában sietett
ajtót nyitni. Lányos izgalom volt az arcán, annyira szokatlan volt még a
gondolat, hogy hozzá udvarolni járnak.
- Menjünk sétálni! - javasolta a belépő férfinek rögtön. - Olyan kellemes
odakint. - Horgolt kendőjét a fogasról leemelve magára dobta és Ottó
válaszát meg sem várva, indult kifelé.
A levegő, mint puha bársony, simogató és meleg volt. Az égen csillagot
nem látott, felhő borult a Holdra. A férfi keze olykor-olykor kezéhez ért.
Beszélgetésük ismerkedési jellegű volt. A két ember, mint két-két különböző
világ, szeretett volna egymásba pillantani. Egymás érdeklődési körét
puhatolták.
- Szabad idejét mivel szokta tölteni? - érdeklődött Bordás.
- Kedvenc szórakozásom a zenehallgatás, de mindent szeretek, ami szép, s
ami összefüggésben van a művészettel. Szeretek tárlatot nézni, magam is
festek, rajzolok néha...
- Akkor maga művészlélek.
- Szeretem a szépet... A művészet pedig szép! Az irodalmat is szeretem,
szeretek olvasni. Kézimunkázni, úszni, kirándulni.
- És maga? Mit szeret? - érdeklődött most Anita.
- Hát én nem vagyok művészlélek, műszaki ember vagyok, szeretek jó
üzleteket kötni, szeretem a matematikát, szeretem a fizikát, szeretem a jó
konyhát.
Anita azt észlelte, hogy az orrára esett egy nagy, meleg esőcsepp. Aztán
még egy a kezefejére. Aztán hirtelen sok-sok, megeredt az eső, mintha csak
Bordás megrendelte volna.
- Szerencsére itt lakom a közelben, legalább levizitel nálam - mosolygott
Ottó bizakodva.
Anita új cipőjén az esőcseppeket nézve azon tűnődött, hogy most mit
tegyen. Ruháját is féltette. Bordás arca ismét olyan volt, mint az első
találkozáskor, - nem szép és nem szimpatikus. Most elképzelhetetlen volt,
hogy bármi veszély is fenyegethetné. Nem volt konvencionális, szeretett
felrúgni minden kötöttséget, s így mikor Bordás megfogta a kezét, és futásra
késztette, semmi ellenkezés nem volt benne.
A lépcsőházban félhomály volt, csak az utcáról szűrődött be némi fény.
Szótlanul, óvatos lépésekkel haladtak fölfelé. Anita azon izgult, hogy ne
találkozzanak senkivel. Az emberek nyelvétől félt.
Megfordult a kulcs a zárban. Bentről festékszag áradt ki, árulkodva a
lakás új voltáról. Bordás nem gyújtott villanyt. Az utcalámpák távoli fénye
titokzatosan szűrődött be, sejtetve a nyitott ajtók mögötti bútorok
körvonalait. Bordás az első szoba felé vonta Anitát. Anita az ablakhoz
lépett, s az üvegen át nézte a bugyborékolósan szakadó esőt a kinti
neonfényben. Ottó a fűtőtesttel babrált, majd felállva Anita mögött, ruhája
mély kivágását megsejtve, az illatos asszonytest felé hajolt szenvedélyes,
forró csókkal.
Az asszony testén, mint az áram futott végig a vágy hulláma, elérve
testének minden zsigeréig. Súlytalanná vált, mint Bordás első csókjánál,
mint amikor forgó szél pelyhet ragad fel, és viszi menthetetlenül, s ott
téve le, ahol szeszélye kívánja. Nem volt benne semmi félelem, semmi akarat,
egyáltalán semmi gondolat. Mint ahogy egy érett alma, úgy hullott Bordás
fehér, antik ágyára. A félhomályban elővillant szoborszerű, hosszú vonalú,
bronzszínű combja, s a férfi a szépség és érzékiség szomjától részegülten
csókolta, térdre hullva, ahol érte. Mikor a férfi ajka combjain felhaladva
központig jutott, Anita már szinte eszméletét vesztette el. Tudatát
elkábította a férfi szenvedélyének és saját soha át nem élt érzéseinek
szédületes ereje, s mint tengerre zuhanó madárka, elerőtlenedve a szeszélyes
hullámok játékszere lett. Bordás tiszteletét az asszony maximálisan
kiérdemelte, mert amit megtapasztalt, ahhoz nem volt szükséges már szóbeli
bizonyítás. Meggyőződött róla konkrétan, hogy Anita nem élhetett szexuális
életet hosszú idő óta.
Bordás a meghatottságtól elfogultan simogatta a csendben sírdogáló
asszony sejtelmes, hosszú, leomlott haját. Azon tűnődött, hogyan is méltatta
erre a sors - erre a kivételes szerencsére -, hogy maga mellett érezhet egy
gyönyörű, érett asszonyt; aki olyan tiszta, mint egy pohár víz, és olyan
forró, mint a tűz.
- Hogy tudtad magad megtartóztatni ennyi időn át, és egyáltalán miért
tetted? - kérdezte meghatottan.
- Nagyon sokat szenvedtem az utóbbi öt esztendőben, s a hűségbe vetett
hitem teljesen elvesztettem.
- Nagyon szeretted a férjedet?
- Tiszteltük egymást, és amíg bízni tudtam benne, szerettem is. Komolyan
vettem a házasságunkat, noha sok kísértésben volt részem, nem tudtam volna
megcsalni.
- Te még most is szereted...
- Nem, ne hidd, nem tudnám folytatni már. Meg lehet ragasztani a törött
vázát, de értéke nincs már többé. Én ragasztás helyett kidobom, rá sem tudok
nézni többet. Mikor megbizonyosodtam hűtlenségéről, soha többé nem voltam az
övé, pedig öt évig remélte...
- A különélés alatt hol lakott a férjed?
- Megosztottuk a lakást, az egyik szobában laktam én, a másikban ő.
- Nehéz lehetett.
- Ellenségemnek sem kívánom, még csak fokozta a kínt, mikor odahozta
tizennyolc éves szeretőjét, egy évig laktunk így.
- Elvette feleségül?
- Most vette el két hete.
- Azt nem értem, hogy miért egyeztél bele, hogy a lány odamenjen. Hogy
tudtad elviselni?
- Nem tehettem semmit, a bírósági ítélet szerint övé volt a kisebbik
szoba.
- Öltétek egymást?
- Nem, viszonylag békességben voltam velük. A lányra úgy néztem, minta a
lányom volna, én tanítottam főzni. Kerekes kért meg rá, hogy tanítsam meg
Kerekesné módra.
- Tanítottad?
- Igen.
- Nem értem, hogy lehettél ilyen jó?
- Sokszor el is mosogattam helyette, mert a konyhánk közös volt, és a
lány nem valami házias.
- Anita... kezdem azt hinni, hogy te szent vagy.
- Akkor nem lennék most a te ágyadban. Csak megsajnáltam azt a kis buta
lányt. Őrültséget csinált. Harminc évvel idősebb férfi felesége lett. Ő mit
vétett ellenem? Nem miatta váltunk el. Az anyjával rossz viszonyba volt a
szerencsétlen, s Kerekeshez menekült. Apját csak hírből ismerte.
- Már nem laknak veled?
- Nem, elköltöztek albérletbe. Ezekben a nehéz napokban mellettem állt az
anyám, erősítgetett, tanácsaival látott el. Neki sokat köszönhetek.
Elhallgattak. Az utcáról beszűrődő sárgás fény kékesszürkével keveredett,
tudatukba ötlött, hogy hajnalodik. Anita magába gubózva, elcsendesülten
nézte a menyezetet, s kezdett rádöbbenni, mit tett.
Bordás észrevette eltávolodását és féltékenyen megszólalt.
- Min tűnődsz, Anita:
- Arra gondoltam, hogy mit tettem. Szégyenteljesen, bujkálva kell
hazamennem, tolvaj módjára besurrannom otthonomba, hogy senki meg ne sejtse
honnan jövök. - Az utolsó mondatnál sírva fakadt.
- Elkísérlek, ne félj, s a mellékutcákon jól fog esni ez a kis hajnali
séta.
- Egy férfi ezt sohasem fogja megérteni. Ő bármit tehet, az ő becsülete
megmarad.
Kibújva az ágyból, a fürdoszobába ment, s gyors mozdulatokkal pillanatok
alatt zuhany alatt állt. Bordás úgy nézte sudár, magas, de finoman telt
alakját, karcsú izmos testét, mint aki csodát lát.
A főutcáról mellékutcára értek, egymásba karolva tették meg a félórás
sétát. Egyetlen álmos arcú férfival találkoztak csupán. Bordás ihletett
hangulatban volt, s tudva Anita gyengéjét, verset mondott útközben. Anita
csodálkozott humán műveltségén. Azt gondolta magában, hogy kár, hogy nem
szebb, nem férfiasabb, és ne beszélne úgy, mint egy hatéves mazna,
elkényeztetett gyerek. Semmi megjelenése, haja ritka a homlok felén,
távolülő, nagy zöld szemeit hosszú, lányos szempillák kontúrozzák. Anita
értelme már megint hevesen tiltakozik Bordás ellen.
- Nem szabad ennek megismétlődni többé - mondogatja magában. Nem, nem
lehet csupán az érzékiség kapcsán Bordásé.
Az alvó bérház homályos lépcsőházában csend van, mikor Ottó búcsúzóul
megcsókolja. Kezét is megcsókolja és suttogva szólal meg.
- Köszönöm neked ezt a boldog éjszakát.
Úgy surran fel a lépcsőkön Anita, mint a macska, ha pákosztos útról jön
hazafelé. Ágyába bújva lecsillapodott teste hamar álomba merült, de a puha
ágy addig is újra felidézi a Bordástól kapott testi szerelem ízét.
* * *
Déli tizenkét órakor ébredt csak fel. Két órára várja az első növendékét.
Még lesz ideje magát és a lakást rendbe szedni, gondolja át napi teendőit
miközben megveti ágyát. Anita magántanárként oktat zenét. Növendékei házhoz
jönnek. A beszámoló év végén a zeneiskolában történik.
Míg egyik legkevésbé tehetséges növendéke skálázását hallgatja,
megfigyeli önmagát, mint egy kívülálló, s meg kell állapítania, hogy
szervezetében tökéletes egyensúly és nagy-nagy csend van, pedig ez a gyerek
általában az első öt percben kiborítja nyugalmából. Még három gyermekkel
foglalkozik, azután a műszaki tanfolyamra siet, hogy az anyagszerkezet
titkait megismerje.
* * *
- Anyukám mi a véleményed, a málnát a tetőre, vagy a völgybe ültessük?
- Ráérünk még őszig eldönteni, a telepítés ideje augusztus vége felé van.
Anita egy bokor tövével kínlódott, mikor a kérdést feltette. A mély
gyökerek semmiképpen nem akartak engedni. Mélyen körülásta a bokrot, majd a
kapa segítségével nagy ütésekkel elvágta a gyökér koronáját. Csaknem hanyatt
esett, mikor kiemelte az egész tövet. Belemelegedett a munkába, pedig
bikinire volt vetkőzve, s úgy dolgozott. Bőrén érezte a napsugarak melegét,
és a játékos tavaszi szelet. Örömmel gondolta, hogy teste milyen barna lesz
nemsokára. Úgy nézett most ki, mint a vadon lánya. Hosszú haját vibrálta a
szél. Az idő változékonyságát itt alkalma volt megismerni. Az előbb vidám,
napsütötte táj hirtelen zorddá változott, pedig csak az történt, hogy a nap
felhő mögé került, s a korábban még kellemes szellő, kellemetlen széllé
változva, homokszemeket kavart szemébe, s bőrén hideg esőcseppeket érzett.
- Most hová bújjunk, Anyukám? - kérdezte borzongva.
- Szaladjunk a szomszéd bungaló eresze alá - javasolta a mama.
Mire odaértek már megeredt az eső, haja csapzottan lógott, s vacogva
szedte magára sebtiben felkapott ruháit.
- Mit szólnál hozzá, ha vennénk egy fakaruszt? Újságban meghirdetném.
Olcsón lehet hozzájutni és ilyenkor menedéket nyújtana.
- Mi az a fakarusz, fiam? - kérdezte a mama kíváncsian Anita mellé
húzódva a keskeny kis hullámtető alatt.
- Leértékelt, régi típusú bányászkocsi. Még fekvőhely is elfér benne.
- Én nem bánom - egyezett bele az édesanya.
Amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan lett vége a zápornak. Kisütött a
nap, és Anitáék kezdték a vetkőzést újra.
- Úgy teszünk itt, fiam, mint az egyszeri király...
- Az hogy tett? - kíváncsiskodott Anita.
- Gyerekkoromban hallottam az öreg bognármestertől. Ő mondta, hogy a
szegény ember egy héten csak egyszer vált ruhát. A gazdag ember naponta
kétszer is. A király pedig egyebet sem tesz, leveszi meg felveszi a ruháját.
- Nem rossz - nevetett Anita, gyönyörű kacagása a völgy aljában is
visszhangzott.
Nekifogtak ismét az irtási munkának.
- Tudod mi idegesít? Elveszett a személyi igazolványom - panaszkodott
Anita.
- Mikor volt meg utoljára?
- Mikor is... várj csak... igen. Ottó kezében láttam utoljára.
- Ottó?... Ki az? - tette fel a kérdést ijesztő hangsúllyal a mama.
Anita ijedten vette észre, hogy elszólta magát. Most már mindegy...
- Ja igaz... nem tudhatod, az a férfi, akivel a völgyben találkoztunk.
- És hogy került hozzá az igazolványod?
Anita tudta, hogy itt most vihar lesz, de mit tehetett, előbb kellett
volna gondolkodni.
- Segített akkor a földet hazavinni. Független mérnök ember, udvarolni
akar, azóta találkoztunk már.
- Nekem nagyon ellenszenves volt - jelentette ki rosszkedvűen az anya.
- Nekem is, de olyan erőszakos.
- És az igazolvány, hogy került hozzá?
- Az asztalon meglátta és belelapozott.
- Akkor ő azt el is vitte.
- Ugyan? Miért?
- Ki tudja, semmi jót nem néztem ki abból a sunyi képéből. Olyan, mint
egy bűnöző.
- Azért nem hiszem - mondta tűnődő hangon Anita. - Jaj, ha Anyus mindent
tudna! - ijedt meg, ismerve édesanyja konzervatív állásfoglalását. - Egy
férfi volt az anyja életében, a papa, harminchat éves korától özvegyen él,
de nem hiányzik neki a szerelem - sokszor jelentette ki büszkén.
A hegyoldalon kapaszkodva egy férfi tartott feléjük. Anita megdöbbenve
ismerte fel Ottót. - Uram Isten, ez idejön! Mi lesz itt? Ismerte anyja
féltékenyen őrző haragját. Ottó rátért a parcella keskeny útjára. Amint
közelebb ért, mosolygó, kipirult arcából kéknek tűnt máskor zöld szeme.
- Hogy találtál ide? - kérdezte csodálkozva a férfitól.
- Mi az, már tegeződtök! - vágott közbe a mama haragvó arccal.
- Magam sem tudom, hogy találtam ide. Csak úgy jöttem találomra.
- Ülj le, Ottó, megizzadtál. Itt van egy lavór és víz. - Öntött a
kannából Anita, és a férfi ingén a gombokkal babrált.
A mama már alig tudta türtőztetni magát.
Ottó ott állt ing nélkül, fehér bőrével, formásan keskenyedő derekával.
Az asszony meglátva testét, ellenállhatatlanul pocsálta lavór fölé hajoló
hátára a vizet.
- Mit csinálsz, Anita, elment a józan eszed?
- Anita... - szólt a férfi ingét gombolgatva - azért jöttem, mert nálam
maradt a személyi igazolványod. Nem tudom hogyan történt, nagyon restelem a
dolgot.
- De jó, hogy megvan! - kiáltott fel Anita örömmel, - éppen most
emlegettem.
- Már mennem kell, csak úgy a munkahelyemről ugrottam ki ebédidőben. Nem
kísérnél el, Anita? - szólt Ottó és félve a mamára pillantott.
Anita már indult volna lefelé.
- Nem mégy sehová! - parancsolt rá az anyja ellentmondást nem tűrő
hangon.
Anita engedelmesen megállt az aranyesőbokor mellett, a távozó férfi után
lengetve karját sokáig.
- Meg vagy szédülve, Anita? Én már öregasszony vagyok, de ez a férfi
nekem sem felelne meg, ha egyedül élne a világon, akkor sem - mondta
fellázadva, és nagyot vágott ásójával a csipkebokor tövére.