''A STRANDKIRÁLYNŐ BUKÁSA
Úgy hozzátartozott az alkohol mámora, mint testéhez a keze. Ha ivott,
megszűnt minden gátlása, nem ismert lehetetlen vagy elérhetetlen dolgot.
Néhány korty után olyan változást észlelt, mint a rövidlátó, ha szemüvegét
felvette, közel jönnek hozzá a tárgyak. Ugyanúgy ő is közelebb került az
emberekhez, barátaihoz, a hölgyekhez. Szorongása kisebbségi érzése elmúlt,
arcán kedves diadalmas vonás jelent meg. Sokak szerint ellenállhatatlan volt
ilyenkor. Az emberek, ismerősök és ismeretlenek alázatos szolgáivá váltak.
Kifogástalan úr volt mámorosan. Olyan mozdulattal csókolt kezet a
társaságában lévő hölgyeknek, mint a középkor lovagjai. A megtisztelt
hölgyek virultak hódolatától.
Csak művelt és nagyon szép nőkre vágyott. Ha ilyet felfedezett,
hosszadalmas, kitartó udvarlásba kezdett. Soha nem rohant le senkit.
Türelmes, kitartó hódolatával, gáláns gavallér viselkedésével meghódította a
sokak számára elérhetetlen nőket. Attila nem volt szép. Barátai között
voltak kimondottan szépek is, akik érthetetlenül nézték sikereit, ezek a
fiúk szívesen vállalták volna a másodszerepet is Attila ragyogó nőinél.
Legfőbb bánata az volt, hogy testalkata nem érte el az átlag magasságot sem.
Tükör előtt élte át legnehezebb perceit; nyújtogatta nyakát, pipiskedett,
hiába volt minden, a sport sem nyújtott rajta semmit.
Ennek ellenére csak a magas karcsú nőket kedvelte. Most éppen egy új
kaland előtt áll.
Barátaival körülvéve a medence melletti sétányon sóvárogva követi a
strandkirálynő minden mozdulatát. A hölgy egyelőre még hideg közönnyel néz
keresztül rajtuk, miközben a büfé felé vonul araszos bikinijében. Csodálatos
alakja, gyönyörű, dús keblei nagy feltűnést keltenek nyomában. A férfiak
fiatalabbjai sziszegnek, megjegyzéseket tesznek félhangosan. Attila társai
úgy vélik, hogy ez az eset nehezebb lesz az előzőeknél, mert a nő büszkébb,
rátartibb, minden eddiginél. Úgy tudják, hogy tanárnő. Folyton tanul, még a
strandon is francia vagy angol szótár van a kezében. Megközelíthetetlen.
Senkinek sem sikerült társalgásra bírni. Az ismerkedni próbálkozó ifjak
megszégyenülten húzódnak vissza, barátaik kuncogását és csúfolódását
szenvedve. Attila reménykedik.
Ha megitta három-négy konyakját, neki minden sikerül. Ő ráér, neki nem
sűrgős a dolog. Komoly stratégiai tervet dolgozott ki. A kínálkozó alkalomra
várt, ami nem is késett sokáig. A szép hölgy teljes odaadással napozik,
hanyattfekve színes plédjén, a tűző nap hevét elszántan tűrve. Dús, hosszú,
szőke haja aranysugárként övezi fejét, Attila állandóan követi minden
mozdulatát. Gazella-mozdulattal áll fel hirtelen, papucsába lépve elindul a
bisztró felé. Attila és barátai természetesen most is a nyomában vannak,
illetve húzódnak utána, mint királynő után a slepp. Attila az alkohol
kellemes spicces hangulatában igazi formában érezve magát, hódító mosolyával
Nóra elé áll.
- Kedves tanárnő, elnézést kérek a zavarásért, azt szeretném
megérdeklődni öntől, hogy elvállalná-e a kislányom tanítását?
Nórát zavarba hozta a férfi mosolya.
Attila kíséretére pillantott szigorúan, attól tartott, hogy ugratják;
majd látva, hogy mennyire figyelik válaszát, komoly hangon tette fel a
kérdést.
- Hány éves a kislánya?
- Öt és fél.
- Akkor még várni kell. Hozza el egy fél év múlva - válaszolta, és
elfordulva a pénztárhoz lépett.
Attila az napra meg volt elégedve akciójával. A következő alkalmakkor
ismerősnek kijáró mosolygással messziről köszöntötte Nórát, udvarias
meghajlással ilyenformán:
- Kezét csókolom, kedves tanárnő, ma szép időnk lesz.
Máskor így szólalt meg a napozó Nóra feje felett:
- Nem unalmas így egyedül? Maga folyton tanul...
Egyenlőre beérte egy-egy mondattal.
A távolabb rá várakozó fiúknak bizakodva mondta:
- Alakul az ügy, majd meglátjátok, nem reménytelen.
Néhány nap múlva úgy érezte, előbbre kell jutni egy lépéssel. Az első
útja megint csak a bisztróhoz vezetett, ahol a bátorságot pohárkával magába
öntötte. Hamarosan rózsás hangulatban lett, de illett egyéniségéhez ez a
derű, és az ital okozta magabiztosság, kevesen vették volna észre, hogy ez
nála nem természetes. Nóra behunyt szemmel feküdt a medence ívén, mikor új
ismerőse megszólalt mellette.
- Kezét csókolom, tanár néni, megint csak egyedül, mindég egyedül? Rossz
látni magányosan egy ilyen szép nőt.
Nóra kinyitotta a szemét, és csendesen válaszolta:
- Megszoktam már, és én jól is érzem magam a magam társaságában. - Nem
volt egészen így, de nem szerette, ha sajnálják.
- Ma én is egyedül vagyok, a barátaim közül egy sincs itt, én meg nem
szeretek egyedül lenni. Ha nem venné rossz néven, kedves tanárnő, meghívnám
ebédre.
- Köszönöm, nem fogadhatom el a meghívást, egyébként is ebéd után vagyok
már.
- Akkor egy kávéra... - mosolygott a fiú alázatosan, kivédve a
visszautasítást.
Nórának egyáltalán nem volt kedvére a dolog. A férfi fiatalabb is,
alacsonyabb is, bizonyára műveletlenebb is. Ez utóbbit csak feltételezte
még. Néhány pillanatig habozott, azon gondolkozva, mi kifogást tehetne a
kávé ellen. Attila megelőzte.
- Nagyon kérem, ne utasítson el, jöjjön, kedves tanárnő! - nyúlt a nő
keze után.
Nóra bizonytalanul emelkedett fel, nem volt ereje ahhoz, hogy
gorombáskodjék, ezért most nagyon haragudott önmagára. Korholta magát
gyengeségéért, miközben a bisztró felé haladtak. Az asztalnál szemben ültek
egymással, a kávét szürcsölve Nóra arra gondolt, hogy sokkal jobb egyedül,
mint olyan partnerrel, aki nem hozzáillő. Arra gondolt, leleplezi egy
kényelmetlen kérdéssel.
- A kedves felesége hol van ilyenkor? - kérdezte.
- Elváltunk - pattant a válasz.
- A kislánya kivel van? - faggatta Nóra tovább.
- Sajnos nála, nagy bánatomra. Gyönyörű gyerek, és nagyon okos, higyje
el, nem vagyok elfogult. Az utóbbi évek tele voltak megpróbáltatásokkal, az
anyámat is eltemettem.
Nóra részvéttel fordult felé, úgy kérdezte:
- Miben halt meg?
- Rákban.
Nóra vigasztalni igyekezett a "szegény" férfit.
- Az idő meghozza a vigasztalódást, nem szabad elcsüggedni.
Attila boldog volt, nekibátorodva kockáztatta meg a kérdést:
- Kedves tanárnő, megengedi, hogy a nevén szólítsam? Szabad a nevét
megtudnom? - és a kezét már nyújtotta is Nóra felé.
- Én Attila vagyok.
- Én meg Nóra.
Attila a sikerektől felbuzdulva, céltudatosan tört előbbre.
- Kedves Nóra, délután mit csinál? Meghívhatnám a moziba. Úgy hallottam,
hogy jó filmet adnak, a címét nem tudom, valami szerelmi háromszög a téma.
- Évek óta nem voltam moziban.
- Akkor éppen itt az ideje, ugye eljön? Délután ötkor.
Nóra megint valami kiúton törte a fejét, de nem tudott hazudni, így nem
jutott eszébe semmi kifogás.
- Délután ötkor, rendben van, Nórika?
Nóra kétségbeesetten bólintott. Tudta, hogy nem fogja becsapni a fiút,
mert soha nem csapott be senkit sem.
* * *
A film valóban nagyszerű volt. Nórát nagyon lekötötte. Ám érezte sokszor,
hogy a férfi gyakran az arcát nézi a vászon helyett. Aztán nekibátorodva,
egyszer csak Nóra keze után nyúlt. Nóra visszahúzta a kezét. Mikor végetért
a film, a nézők kábult tömegében haladtak a kijárat felé. Nóra örült a jó
filmnek és pillanatnyi hála lobbant fel benne Attila iránt. Attila
javasolta, hogy gyalogosan sétáljanak hazafelé, korán van még hazamenni.
- Jó - hagyta helyben Nóra - legalább kiértékeljük a filmet. Nekem
tetszett. Mesterkéletlen valószerűségével igaznak tűnt.
- Engem bosszant, ha az író nem fejezi be a művet, ha rám az olvasóra,
illetve a nézőre bízza a megoldást.
- Igen... elég talányos a vége történetnek, végülis együtt maradtak a
szerelmesek, mit gondol? - kíváncsisággal nézett a férfira.
Attila nem tudott válaszolni, mert az úttest felől rájuk dudált egy
gyönyörű Renault.
- Úgy látom, a barátaim - örült Attila, hogy sikerült megúszni a film
értékelését. Boldogan közelített a kocsi felé, néhány szót váltott a benn
ülőkkel, aztán visszalépett Nórához. - Meghívtak bennünket a barátaim,
kedves Nóra, ha nincs ellenére, szálljunk be.
Nóra besüppedt a kényelmes ülésbe, teljesen lekötötte a kocsi csodálata,
szórakozottan nyújtotta kezét a két férfi felé, s az elmormogott nevekre oda
sem figyelt.
- Csodálatos ez a kocsi, csak a franciák képesek ilyen tökéletesen
kényelmes belső teret gyártani, és úgy suhan, mintha nem is kerekeken
gurulna - áradozott Nóra.
Végig suhantak a főutcán, és megálltak egy csendes kis presszó előtt.
Nóra csak most vette szemügyre Attila barátait. Bizony elég ápolatlan
külsejűek voltak, és semmi megnyerőt nem talált bennük. Zavarban volt, ő
maga sokat adott a jó megjelenésre, az ápolt külsőre. Hogyan üljön le velük
nyilvános helyen? Tétovázását észrevették a fiúk, mentegetőzések
következtek.
- Elnézést, ha nem vagyunk szalonképesek, most javítottuk a kocsit,
tulajdonképpen próbaúton vagyunk.
Szerencsére nagyon kevesen ültek benn, konyak és bor került gyorsan az
asztalra, a gátlások hamar lehullottak. Természetesen mind a három férfi
imponálni kívánt Nórának, és mindegyik a maga módján. A kocsitulajdonos nagy
dicsekedésbe kezdett.
- Autószerelő vagyok, de nekem ez a szakma bevált. Hogy mennyire, mivel
sem bizonyíthatnám jobban, mint a keresetemmel. Az évi adóm több, mint egy
igazgató egész évi munkabére. Már csak tudom, mert az apósom vállalatvezető.
Jól megy a kocsi, nem panaszkodhat a feleségem, de még a szeretőm sem. Jaj,
erről jut az eszembe, ma jelenésem van, a kis szeretőm már egy órája vár! -
Nagy kortyokban nyelte italát.
Nóra ámult az ember szavain. Pisze orra, távolülő szemei voltak.
Iszonyodva nézett rá.
- Szeretője?
- Igen a szeretőm, vár ő, ha kell, éjfélig is. Le nem fekszik, míg én meg
nem jövök. Akkor friss vacsorát készít. Még a lábam is megcsókolja, na de
meg is érdemlem, összkomfortos lakást rendeztem be neki, teljes kényelemmel.
- Tehát maga csalja a feleségét, miért teszi? Nem szereti? - kérdezte
Nóra őszinte megbotránkozással.
- Már hogyne szeretném a feleségemet. Tisztességes családanya, jó
feleség, és nagyon szeret engem - csattant fel.
- Hát akkor hogy tudja megcsalni?
- Micsoda naiv kérdés. Nem ért maga ehhez. A feleség az feleség, a
szerető meg szerető. Így van ez jól, ha ez is van, meg az is. No de igyunk
már - emelte fel poharát magasra.
- Maga csak ne igyék, hisz vezet - mondta Nóra
- Én akkor is jól vezetek, ha iszom. Egészségére! - Attila mosolygott
Nóra megdöbbenésén, majd leintette a barátnőjét.
- Hallgass, már túl sokat beszélsz. - A másik férfira terelte a szót. - A
Sanyi barátom remek vadász. A Bükkbe jár vadászni. Nagyszerű
vadászvacsorákat szoktunk rendezni. Ha elfogad bennünket vendégeinek Nórika,
a vadról mi gondoskodunk. Én magánál meg is főzöm, nagyon értek a vad
elkészítéséhez. Igaz, fiúk? - Attila úgy ült hátradőlve a székében, nyakát
kihúzva, mint egy herceg. Boldog, elmaradhatatlan mosolya elárasztotta az
arcát.
A pincért hang nélkül, egyetlen fejmozdulatával intette az asztalhoz, és
méltóságteljes mozdulattal akkora borravalót hagyott az asztalon, hogy Nóra
másnapi ebédje kitelt volna belőle. Nóra feje szédült, mikor felállt. Arra
gondolt, hogy menekülni kellene ebből a társaságból. Ám hamar elvetette ezt
a gondolatát. Kinn a sötétben fehérlett a gyönyörű Renault, szép vonala
nyugalmat árasztott. Ellenállhatatlan erővel kínálta kényelmét. Nórának sem
kellett kétszer mondani, hogy foglalja el a helyét. Szédülő fejét
hátrahajtotta a puha ülésen. Eszébe sem jutott, hogy ittas ember kezében van
a volán. Hanem ilyesmiket gondolt: ilyen kocsi illetné meg őt, és milyen
mostoha is hozzá az élet. Milyen elegáns dolog ebből a kényelemből tekinteni
ki a város sziporkázó fényeire, a megvillanó ismerősökre. Az sem
nyugtalanította kellőképpen, hogy a sebességjelző óramutató átlibben 80-ról
100-ra, s akkor is csak nevetgélve sikongatott, amikor már 140-et mutatott.
Szeme előtt összemosódott a tovatűnő házak sora.
Akkor riadt meg Nóra, mikor a járdaszigetet jelző oszlopot majdnem
elkapta a kocsi. A félelemtől tenyere, háta megizzadt. Sikoltott.
- Lassabban, fiúk! Baj lesz ebből, meglátjátok!
Attila nyugtatni kezdte.
- Ne féljen, Nórácska, az én barátom biztos kézzel vezet. - Úgy dőlt
hátra az ülésen, mint egy kalifa.
Nóra nem nyugodott meg, most már üvöltött.
- Lassabban!... Könyörgöm, álljanak meg, én ki akarok szállni! - De nem
figyeltek rá.
Már a lakott városrészen túljutottak, mikor Nóra szeme elé kapta kezét és
felsikoltott. Nem akarta látni mint gázolják el az úttesten andalgó
szerelmespárt. A fék jól fogott. A Renault két keréken ágaskodva, a
menetiránnyal szemben hirtelen megállt. Tagadhatatlanul ez a művelet
vezetési bravúrnak számított. Mikor Nóra a szemét kinyitotta, látta a lányt,
amint fél lábon állva vérző lábát fogta. Mellette a férfi kétségbeesett,
könyörgő mozdulatot tett a kocsi felé, mintha csak érezte volna, hogy nem
számíthat segítségre. A vezető hangos káromkodásba kezdett, és beletaposott
a gázba, cserbenhagyva áldozatát.
Nóra az ijedtségtől majdnem elájult. Mikor magához tért, felháborodva a
kegyetlenségtől, kiabálni kezdett.
- Ne hagyjátok cserben őket, azonnal forduljatok vissza, hallottátok?
A három férfi nagy egyetértésben hallatlanná tette kiáltását. Ekkor Nóra
ütlegelni kezdte a mellette ülő Attila vállát. Izgalmában észre sem vette,
hogy tegezi őket.
- Szólj neki, hogy forduljon vissza. Nem lehettek ilyen könyörtelenek!
Gazemberek vagytok?
- Nyugodj meg! űszólt Attila. - Nem történt halálos baleset, kisebb
sérülés csak. Gondolkozz csak, nincs értelme, hogy magunkra hívjuk a
rendőrség figyelmét. Mindannyiunknak van félteni valója. Én külföldi út
előtt állok. Jancsit rögtön leültetnék, hisz jelenleg is felfüggesztés alatt
áll. Nem első gázolása ez. Értsd meg, nagy a rizikó. Neked sem hiányzik a
meghurcolás.
- Álljatok meg! - ütötte a volánnál levő János fejét Nóra. - Én nem
megyek veletek tovább! Megver az Isten benneteket!
Végülis megálltak az országúton, néhány kilométerre a baleset
színhelyétől. A három férfi kilépett a kocsiból tanácskozni. Cigarettára
gyújtottak. Megpróbálták lecsendesíteni, meggyőzni Nórát.
- Nem tudok elfogadni semmi érvet. Cserbenhagyni az áldozatot aljas
dolog. Menjünk vissza azonnal! - erősködött Nóra.
Visszafordultak. Embergyűrű vette körül a leányt. Sejteni lehetett, hogy
kötözik a lábát. Megálltak. Jancsi a Renault-ból kihajolva megkérdezte a
csoporttól:
- Mondják meg, uraim, mi történt itt? Egy férfi válaszolt.
- Állítólag egy román kocsi okozta a balesetet, és tovább hajtott. Már
biztosan túl van azóta a határon.
Nóra e színjáték hatására teljesen összeomlott.
Visszatértek a bisztróba, ahol Attila a sápadt Jancsit támogatta, ki
időközben a félelemtől teljesen összeroppant. Nóra Attila felé fordult.
- Attila, közlöm magával, hogy mától kezdve nem ismerem többé. Ma
kezdődött, és ma be is fejeződött közöttünk minden. A jellemtelenségét nem
tudom elviselni.
Attila szeme gyűlölködve sugárzott Nóra felé. A vadász volt az egyetlen,
akiben mozgolódott a lelkiismeret szikrája. Nóra keze után nyúlt.
- Nórika, én egyetértek magával, igaza van. Ha akarja, én rendelek egy
taxit, és visszamegyünk; s ha még ott találjuk, kórházba visszük a leányt.
- Jó, csak siessen - szólt utána Nóra.
A taxi hamar megérkezett, de a baleset színhelyén már egyetlen lélek sem
volt.
- Nórika, én meg fogom érdeklődni a kórház baleseti osztályán, hogy a
lányt kötözték-e. Ha igen, akkor értesíteni kell a rendőrséget - mondta a
vadász lehangoltan.
- Mindenképpen az lenne a kötelességünk - hagyta rá Nóra. - Különben
bűnrészesek vagyunk mi is.
- Most menjen szépen haza, próbáljon aludni, és holnap reggel hívni fogom
telefonon - mondta a vadász és kezet csókolt.
* * *
Nóra mióta felébredt a telefonhívásra várt. Közben a kórházat ő maga is
felhívta. Megtudta, hogy tegnap este a kórházban nem kötöztek fiatalkorú
leányt. Délelőtt nagy meglepetésére Attila felkereste. Alázatos hangon
szólalt meg a nyitott ajtóban.
- Nóra, kérem, beszélni szeretnék magával. - Nóra néhány másodpercig
tétovázott, hogy beengedje-e, aztán beengedte.
- Nincs mit beszélnünk, úgysem érthetjük meg egymást - mondta Nóra, mikor
leültek.
- Nórika, meg kell értenie, hogy nincsen teljesen igaza. Nem hagyhattam
cserben a barátomat. A leány két nap múlva kiheveri a kis sebesülését, és mi
kikerültünk sok kellemetlenséget. Ha jól átgondoljuk az egészet, mindannyian
hibásak voltunk, hisz beleültünk egy ittas ember kocsijába. Más vezető
józanul sem tudott volna ilyen bravúrosan megállni, ilyen sebesség mellett.
Ez a kocsi többszörös bukfencet csinált volna bárki más kezében. Csoda,
valóságos csoda, hogy még élünk. Szegény Jancsi, még a légyottjáról is
lemondott a kedvünkért, és maga miatt produkálta magát. Csak egy
jelentéktelen kis sérülés történt, mégis ha jelentjük, Jancsit
letartóztatják, mert ittas vezetés miatt van jelenleg felfüggesztve.
- Nem tud meggyőzni Attila, ne is fáradjék. Az ilyen embernek nem szabad
kikerülnie a büntetést, az a véleményem. Ez az ember egy romlott ember, az
élettársát is csalja. Előbb-utóbb halálos gázolást fog csinálni. A mi
barátságunk a tegnapi nappal befejeződött, hisz a kettőnk közötti szemléleti
különbség később is kettőnk közé állna.
Attila elpirult a méregtől.
- Ha ez az utolsó szava, akkor megyek, kérem kísérjen ki!
Nóra kikísérte. Aztán visszaült a telefon mellé. A vadász még mindég nem
telefonált. Nagyon szomorú volt. Mennyi szenvedés egy kis gyengeségért.
Mindezt kikerülhette volna, ha akkor erősebb, és nem fogadja el azt a
feketét. Nem került volna ilyen gyalázatba.
No végre, csörög a telefon.
- Várom a bisztróban, jöjjön le, Nórika.
- Megtudott valamit? - érdeklődött Nóra.
- Nem telefontéma, kérem, jöjjön le.
- Rendben van, megyek rögtön. Tudja, hogy Attila itt járt nálam?
Kidobtam. Semmi szükségem egy ilyen jellemtelen emberre. A drót végén nagy
volt a csend. - Halló, itt van? Megyek máris.
Futott lefelé a lépcsőkön.
A bisztróban Attilát pillantotta meg. A vadászt kereste. Férfiarcok
pillantottak felé. A vadász nem volt köztük.
Attilához lépett. Feltűnt neki, hogy a férfi arca, de még a füle is
piros. Attila hellyel kínálta Nórát.
- A vadászt keresem, nem látta itt? - kérdezte és nem ült le. - Most
beszéltem vele telefonon. Azt mondta, hogy itt vár - folytatta zavartan.
- Nem láttam tegnap óta - felelte Attila és még vörösebb lett, izzott még
a nyaka is. Nóra most értette meg, hogy őt nem a vadász hívta, hanem
Attilával beszélhetett. Zavarában leült az asztalhoz.
- Kár izgulnia, Nóra, a rendőrség tudomására jutott a tegnapi eset. A
túloldalon veszteglő teherautó vezetője jelentette a dolgot. Mindhármunkat
kihallgattak már, egyöntetűen azt állítottuk, hogy hárman voltunk a
kocsiban. Maga nem volt ott, érti?
- Hogyne érteném, félnek, hogy elmondom az igazat.
- Nem, csak meg akarjuk kímélni. Mit kérhetek magának? Konyak, bor vagy
likőr?
- Ne kérjen semmit.
Attila Nóra feje felett intett a pincérnek, mire az konyakot hozott
kávéval.
Nóra olyan dühös lett, hogy az italt az asztal elé öntötte.
- Nem szeretem, ha helyettem mások döntenek - fűzte hozzá magyarázatul.
Attila nem csodálkozott.
- Nóra, maga nagyon erős akaratú egyén, én sajnos nem dicsekedhetem
ezzel. Ötször annyit dolgozom és keresek, mint egy átlagember - hazudta - és
ötször annyit iszom is. Sajnos már ott tartok, hogy ital nélkül nem múlhat
el egyetlen nap sem. Nórika... - nézett most Nórára könyörgő szemmel, kezét
kezére téve, - segítsen nekem. Én most megfogadom, hogy mától fogva nem
iszom szeszes italt, vagy csak nagyon mérsékelten... Tűrjön meg maga
mellett. Nem szeretőnek akarom. A maga jelleme tetszik nekem. Csodálom és
tisztelem magát, maga egy kincs ebben a világban. Maga egy... egy... egy...
aranyalmácska.
Nórának tetszett ez a fordulat. Önmagában felidéződött egy nemrég írott
versének sora:
"Szeretnék erő lenni másnak,
testvérnek, szomszédnak, barátnak,
mindenkinek, kik valakire várnak."
- Kívánom, hogy sikerüljön elhatározását valóra váltani - mondta - és
szigorúan nézett Attila kék szemébe.
- Köszönöm, Nórika - rebegte Attila és csókot lehelt Nóra kezére.
Két nappal később telefoncsörgés Nóra lakásában.
- Nórika, aranyalmácska, itt vagyok a főnökömmel az Avas étteremben,
nagyon kérem, jöjjön le, ebédeljen velünk. Szeretném a főnökömnek bemutatni.
- Nem érek rá, munkaidőben nem tehetem.
- Ebédidő mindenkinek jár, könyörgöm, Nórika, jöjjön, várjuk.
Szabadkozott még, aztán tükör elé lépett, átkefélte hosszú szőke haját,
és elment mégis. Intim csend uralta az ebédlőt.
Az asztalok fehér abroszai terítékkel várták a vendégeket. A pincérek
zajtalan suhantak az elfoglalt asztalok felé. Attila és a főnöke az ajtót
figyelték, mikor Nóra megjelent. Attila elé sietett, és olyan mozdulattal
csókolt kezet, mint a régi filmek mágnásai a grófkisasszonyoknak. A főnök is
elragadtatással fogadta Nórát.
- Attila már sok szépet beszélt önről és ön tényleg elragadó.
A pincér étlapot tett az asztalra. Megrendelték az ebédet.
- Tudja, Nórika, én Attilának nem csak főnöke vagyok, de nevelőapja is.
Abban reménykedem, hogy mi ketten meg fogjuk változtatni. Végtelen jó gyerek
ő, de mióta a családját elvesztette, sokat iszik.
- Mit tehettem volna jobbat, mikor munka után hazamentem, csak a négy fal
fogadott, bánatomat el kellett űzni valamivel - mentegetőzött Attila.
Nóra rosszallón nézett a poharakra.
- Nekem Attila megfogadta, hogy abbahagyja az ivást.
- Mérsékelem, úgy ígértem. Egyébként szeretném javasolni, hogy igyunk
pertut, Nórika.
- Nem szívesen iszom, mert nekem ma még rajzolnom kell, s ha ittam, nem
biztos a kezem. Majd máskor - mondta Nóra.
Attila mégis rendelt egy üveg muskotályost.
A sültet bő zsíros szafttal tálalta a pincér, és Nóra félt, hogy
megterheli a gyomrát. Belátta, hogy erre mégis inni kell egy pohár bort.
- Szervusz, szervusz! - koccintották össze poharaikat.
- A puszit otthon fogom kérni. Majd hazakísérlek, ha megengeded - mondta
Attila.
- Csak azzal a feltétellel iszom még egy pohár bort, ha megígéred, hogy
nem jössz fel hozzám. Ígérd meg.
- Rendben van.
A jó muskotályos jótékonyan áradt szét Nóra ereiben. A villamosmegállóban
elbúcsúzott a két férfitól. Otthon a rajzasztalhoz ült, és megpróbált
rajzolni. Pár perc múlva csengettek.
Attila állt az ajtóban, és Nóra beengedte.
- Arra szeretnélek megkérni, engedd meg, hogy ledűlhessek a konyhádban,
és költs fel fél négykor, mert randevúm van egy barátommal. Erre a kis időre
nem érdemes hazamennem.
Nóra megengedte. Visszaült a rajzasztalához, de gondolatai Attila körül
forogtak. Eszébe jutott, hogy az asztalnál milyen furcsán nézett Attila a
szemébe. Most, hogy visszaidézte, újból forró hullám csapott át erein. Nem
kellett volna bort innia, most nem megy a rajzolás. Attila biztosan nem
alszik, hogy is tudna aludni ilyen közel hozzá. Mintha mágnes vonzotta volna
a konyha felé, óvatosan nyitotta meg az ajtót. A heverőn feküdt Attila.
Fehér trikó és rövid nadrág volt rajta. A szeme nyitva volt, természetesen
mosolygott.
- Jöjj közelebb hozzám, aranyalmácska. Ne félj tőlem, na... jöjj ide egy
kicsit. Nóra megmutatta, hogy nem fél, leült a heverő szélére.
Attila szelíden magához vonta, Nórában nem volt ellenkezés, mert a vágy
elöntötte a férfi után. Behunyt szemmel adta át magát érzékei világának. Nem
szeretni kívánt, csak engedte magát szeretni. Nem beszélgettek, csak a
szívük dobogása vegyült a csendbe. Attila boldog volt, elérte amire annyira
vágyott, a csodálatos, sokak számára csak áhított strandkirálynő az ágyába
bukott. Számára rövidnek tűnt ez az éjszaka.
* * *
- Holnap Debrecenbe megyek kocsit venni, nem jössz velem?
- Kocsit? - csodálkozott Nóra. - Aztán milyet veszel?
- Milyet szeretnél?
- Renault-t - vágta rá gondolkodás nélkül.
- Egy fekete Renault jó lesz?
- De mennyire, hát ilyen gazdag vagy?
- Megtanulsz vezetni? - kérdezte Attila válasz helyett.
Később még nagyobb ámulatba ejtette Nórát terveivel.
- Jövőre veszünk telket a Balatonon, és építünk rá vikkendházat, akarod?
Nóra arra gondolt, hogy Attila kitalálta legtitkosabb vágyait. Ilyesmikről
álmodott mindég, csak Attila személye nem szerepelt álmaiban soha.
* * *
Nórának volt egy kis gyümölcsöse Tapolca felé. Még egy utolsó utat
tervezett ide fagybeállta előtt, hogy betakarítsa a zöldséget és néhány
fagyérzékeny virág gumóit. Ezeket kell még hazaszállítani. Úgy gondolta,
hogy a történtek után szólhat Attilának, hogy segítsen neki a cipelésben.
Telefonon kérte meg, mire a fiú furcsán válaszolt.
- Szóval arra vagy kíváncsi, hogy mit tennék a te helyedben? No majd
visszahívlak.
Ám a hívásra hiába várt, aggodalmas arccal ült a telefon mellett, -
hogyne hisz éjszakára fagyot jelzett a meterológia.
Fél öt körül Attila helyett a főnöke jelentkezett.
- Kedves Nóra, Attila azt üzeni, hogy elindultak kocsival, reméli, hogy
még időben visszaérnek. Elnézést kér a késésért.
- Köszönöm szépen. Nem tudja véletlenül, Attila megvette-e Debrecenben a
Renault-t?
- Micsodát? - kacagott a főnök, - honnan vette ezt, Nórácska? Attilának
egy vasa sincsen. Fűnek-fának tartozik. Az igaz, hogy volt egy kocsija, de
azt már megitta.
- De hiszen akkor hazudott nekem! - mondta nem kevés csalódással a
hangjában.
- Ez előfordul nála, szívesen játssza Mágnás Miskát - nevetett a főnök
saját szellemességén.
Nóra nagyon dühös volt. Ha nem akarja, hogy kinnfagyjon a gumó, kénytelen
kimenni érte, pedig nemsokára sötét lesz. Tudta mostmár, hogy Attila
segítségére nem számíthat, nagyon haragudott rá. Elhatározta, hogy szakít
vele. Ez az elhatározása csak még jobban megerősödött cipekedés közben. Úgy
érezte, hogy két karja kiszakad a húzódástól, ujjai elzsibbadtak, néhányszor
csaknem orra bukott a sötét hegyi úton. Szegény édesanyja botorkált mellette
hasonló módon megrakodva. Még kétszer fordultak akkor este, míg haza került
minden.
* * *
A hétvégén pedig jelentkezett Attila. Szokásos mosolyával állt meg az
ajtóban, kezében utazóbőrönddel. Nóra tudta, hogy Attila megjátssza a most
érkezőt. Nórára tekintve, mosolya az arcára fagyott.
- Most jövök az állomásról, remélem, hogy a főnököm átadta az üzenetem -
izgalommal tekintett rá. Tekintete azonban Nóra szigorú tekintetébe
ütközött. Megrémült tőle. - Mit jelent ez a fogadtatás? Megmagyaráznád
talán? - hebegte, és hátrálni kezdett az ajtó felé.
- Nem érzem, hogy szükséges lenne magyarázkodnom, gyűlölöm a hazugságot,
ennyi az egész.
Attila feladta a harcot, legjobbnak találta most a sértődött elvonulást.
Nem jelentkezett egész héten. A magyarázkodást hétvégén próbálta meg
telefonon. Nóra hűvösen hallgatta.
- Hagyd, Attila, felesleges minden szó. Be kell látnod, hogy nem vagyunk
egymáshoz illő emberek. Te is tudod, hogy miért. Ha mégsem, úgy
gondolkozhatsz rajta. Isten veled - tette le a kagylót.
Nórát délután kirázta a hideg. Láza lehet, érezte, s a hőmérő igazolta
feltevését. Megvetette ágyát, és paplana alá bújt, de a vacogás csak nem
akart megszűnni. Felkelt, és főzött egy forró teát. Kis idő múltán izzadni
kezdett... Este tíz körül csengettek. Nem volt benne biztos, hogy jól
hallotta. Kicsit elszundított, talán csak álmodta az egészet. De a csengetés
ismétlődött. Köntöst vett fel hálóingére és kitámolygott az előszobába.
Attila állt ott csodálkozására, de már az ajtón belül. Úgy látszik, hogy
elfelejtette az ajtót bezárni este.
- Mit keresel te itt? - kérdezte végignézve a férfin. Látta, hogy
imbolyog, annyira részeg. - Menj el azonnal, kérlelte, - de parancsoló
hangon.
A férfi válasz helyett elindult a szoba felé.
- Attila, menj haza, kérlek. Hogy jutott eszedbe éjnek idején zavarni,
beteg vagyok - vacogta, és fogai valóban összekoccantak a láztól és a
félelemtől.
Attila arca feltűnően piros volt, szeme vértől piros. Egész lénye
gátlástalan elszántságot mutatott. Széles, cinikus mosollyal csukta be a
szobaajtót, és tette le kabátját és nyakkendőjét a székre.
- Értsd meg, el kell menned, beteg vagyok - hátrált Nóra az ágya felé.
Úgy érezte, összeesik.
Attila dülöngélve felé tartott, és dühösen mondta.
- Ne ellenkezz velem, részeg vagyok. Engedj az ágyadba, nagyon foglak
szeretni. Hússzor leszel az enyém.
- Könyörgöm, menj el - esedezett Nóra rémülten.
Attila agyát elborította Nóra ellenállása. Dolgozott benne az alkohol.
Feltámadt benne a féltékenység.
- Azért küldesz el, mert mással voltál - mondta gyűlölködve. - Jól van,
elmegyek, kísérj ki, mert részeg vagyok - és kezet csókolt Nórának.
Az asszony készséggel állt fel, hogy kikísérje. Ekkor egy rettenetes
erejű ütés érte arcának bal felén. Megtántorodott. Elkiáltotta magát.
- Segítség! Másik pofon érte, védekezni próbált.
Ekkor Attila felkapta az asztalon lévő szódásszifont, és a feje felé
lódította. Nóra az ajtó felé ugrott, szívverése felgyorsult, lába és egész
teste remegett.
- Segítség! - kiáltotta újra, de kiáltását senki sem hallotta.
Most az ajtónál dulakodtak. Egy mozdulattal kirántotta
az ajtót, s egy hirtelen, lélek adta ötlettel, Attilát az előszobába
taszította. Remegő kézzel törekedett arra, hogy a zárban lévő kulcsot
ráfordítsa. Nem volt könnyű, mert Attila erősen feszítette az ajtót.
Mégis sikerült. Fellélegzett. Az életveszélyt talán kikerülte, bár
ki tudja, az ajtófélfa meddig bírja Attila dühöngését visszatartani.
Rugdalja, veri az ajtót, csak úgy döng. Nóra kétségbeesett. Agya
dobol, lázas szíve vadul ver.
- Mit tehet most? - próbál gondolkozni.
Szeme a telefonra téved. Megmenekült - gondolja. Feltárcsázza a
rendőrséget. Fejből tudja a számot.
- Kérem, azonnal jöjjenek ki. Megtámadtak a lakásomon, életveszélyben
vagyok... a támadó részeg, veri az ajtómat, félek, hogy beszakad... azonnal
jöjjenek... jaj ne most nyomozzanak... siessenek, amíg élek. Diktálom a
címet.
Mire a telefont letette, Attila abbahagyta az ajtó döngetését, és szelíd,
kérlelő hangon szólt.
- Aranyalmácska, kérlek, add ki a kabátomat.
- Nem merem kinyitni az ajtót, félek tőled.
- Ne félj, megígérem, hogy nem foglak bántani.
- Nem hiszek neked, Attila. Várj csak, kidobom az ablakon a holmidat.
Menj az ablakom elé.
Úgy tett, ahogy ígérte, repült lefelé az okker színű kabát, a nyakkendő
kíséretében.
Mikor meggyőződött róla, hogy Attila eltávozott, ki akart menni, hogy a
kijárati ajtót bezárja. Nem volt rá ideje, mert meghallotta Attila közeledő
lépéseit. Nagy hangon követelte a nyakkendőjét. Nem találta meg a sötétben.
Nóra most a szomszédait riasztotta fel, persze csak telefonon. Hosszú időbe
telt, amíg felébredt az öreg halász. Szerette Nórát, készséggel sietett a
segítségére. Az előszobában találta a hívatlan vendéget.
- Mit keres maga itt? - vonta kérdőre basszus hangján.
Tragikomikus lehetett az öreg óriás, a kistermetű Attila mellett. Nóra
nem látta, csak hallotta őket. Azonban ismerkedésre nem sok idejük volt.
Katonás férfilépések zaja hallatszott. Megérkezett a két rendőr. Most már
Nóra is kimerészkedett az előszobába. Arcán vörös ujjnyomok lángoltak. Rövid
kihallgatás után tisztán látták a helyzetet.
- No, jöjjön velünk, fiatalember, majd megpróbáljuk kijózanítani.
Lehajtott fővel, megszégyenülten állt előttük Attila. Megszeppent gyerek
módjára adta át magát sorsának.
Bekísérték a rendőrségre. Nóra visszabújt az ágyába. Testét láz gyötörte.
Szemére nem jött álom. Sajnálta a történteket. Azon is bánkódott, hogy nem
sikerült Attilát megváltoztatni. Egy régi közmondás jutott az eszébe. "Ha
korpa közé keveredsz, megesznek a disznók". Tudta, hogy a történteket
mazsolaként fogják csemegézni a ház pletykaéhes asszonyai. A futótűz sem
terjed gyorsabban, mint egy ilyen hír egy bérház lakói között.
* * *
Néhány nap múlva Attila jelentkezett telefonon.
- Bocsáss meg, kérlek, Nóra. Nagyon sajnálom a történteket. Nem én
csináltam, hanem az alkohol. Megnyugtatásodra mondom, sokszorosan kaptam
vissza, amit veled tettem. Nagyon elhatároztam, hogy nem iszom többé.