''VIHAR A SZOBÁBAN
A férjem nincs itthon - nézett Anna az ajtóban álló íróra és zavartan
mosolygott rá. - Ezt neki is tudnia kellene, hogy Sándor délelőtt a
hivatalban van, villant át agyán a gondolat. Tétován nézett a férfire, aki
nem mozdult. - Nem csukhatom be az ajtót az orra előtt - gondolta tovább,
csodálkozásában kis kíváncsisággal.
A férfi belépett az ajtón. Anna bevezette a szobába a váratlan vendéget.
Hellyel kínálta és zavarában az asztalon lévő nárciszokon igazgatott
keveset, majd cigarettával kínálta meg a férfit. Az rá is gyújtott, de még
mindig nem mondta, hogy miért jött. Feszült izgalom vibrált a máskor
barátságos kis szobában, pedig áprilisi napfény táncolt a vázában halódó
virágon és a fiatalasszony bronzszínű haján. A férfi mindennapos vendég volt
a háznál. Sándor barátja és társszerzője egyben. Sokszor az éjfél is itt
találta őket, amint vitáznak egy-egy készülő jeleneten a fojtogató
cigarettafüstben. Egy-egy ilyen vitánál Annáé a döntő szó, mert mind a két
férfi megbízik fejlett kritikai érzékében. Sándor zenét komponál a sorokhoz.
Lelkesen el is játssza a betétszámokat énekelve hozzá nem éppen kellemesnek
mondható hangján. Szerencsés volt ez a kis alkotó együttes. Az elkészült
zenés darabot már próbálja az Operaház. De vajon miért ül most itt ez az
ember? Sohasem voltak még kettesben.
Az asszony zavara egyre nőtt. Pongyoláját óvatosan összefogva, ölébe
vette a zöldborsóval telt tálat, s hogy zavarát leplezze, bontogatni kezdte
a hüvelyeket. A borsószemek, most hallható, szokatlan zörrenéssel hullottak
a tálba.
- Csak nem valami új ötlete van, Kálmán? - indította el a beszélgetést az
asszony.
- De igen. Egy remek történelmi témát találtam - kapta el a mentő fonalat
a férfi. Zavarában, sebesen beszélve kezdett a történethez. - Hősömnek, noha
pozitív szerepe van, mégis el kell buknia abban a korban, mert magára marad,
nem értik meg.
Az asszony fellélegzett. Talán azért jött, hogy gyorsan elmondhassa
valakinek, amit az éjjel gondolt végig. Mégis... ez a "talán" olyan halvány
reménysugár volt most. A férfi homlokán verejtékgyöngyök ülnek ki. Hangja
egyre szenvedélyesebbé válik. Már felállva beszél. Most közelebb lép az
asszonyhoz. Szemében érzéki fény, nem a lelkesülés lángja lobban. Anna
érzékeny lelkű, aki folyton figyelemmel kíséri a vele beszélők lelki
rezdüléseit. Benne ez a képesség gyermekkorában kibontakozott már.
Menekülési ötlete talán tudatalatti még, a kifejtett borsóval elindul a
konyha felé. A férfi útját állja.
- Anna! Észre kellett vennie már, hogy miért vagyok itt. Én éjjel-nappal
magára gondolok. Vágyódom maga után! Annyira, hogy ez már kín! - nyögte. -
Anna... - mondta, és kivette az asszony remegő kezéből a tálat, majd az
asztalra tette. - Imádom! Csodálom! Elégek magáért! - szenvedélyesen
csókolgatni kezdte az asszony kezét, majd mint aki megittasul, apró
csókokkal haladt felfelé karján, szép ívű nyaka felé.
Anna nagy lendülettel hárította el a férfi fejét, aki megtántorodott egy
pillanatra; de újabb ostromra készült.
- Szégyellje magát! - mondta haragvó tekintettel, kezét maga elé tartva.
Olyan volt ebben a pillanatban; mint egy földre szállt, haragvó, olimposzi
istennő. - Maga a férjem legjobb barátja! Ily aljas módon ki tudná őt
játszani? Míg ő rajongva szereti magát? Milyen ember az, aki a legjobb
barátját meg tudná lopni? Elcsábítani azt, ki számára legtöbbet jelent a
földön. És Ella? Mondja csak, hogy van a kedves felesége...?
- Drágám! Szerelmem! Próbáljon felmenteni engem! - esedezett az író.
- Felmenteni magát? Aki előre megfontolt szándékkal idejön, míg barátja
dolgozik. Ezért csillogtatta szellemi képességeit előttem? Nem érzem magam
hibásnak, mert én sohasem néztem magára kihívón, bíztatón, hogy
félreérthette volna. Én eddig felnéztem magára, túlbecsültem szellemét -
sírta el magát Anna. A férfi sápadtan állt, elhúzódva, arcán szenvedés és
szégyen látszott. Érezte az asszony igazát. - Maga író? Maga akar eszmét
adni a népnek? Ilyen jellemű embertől mit kaphat a társadalom?
A férfi szégyenét már alig bírta elviselni.
- Én valóban eljátszottam szerepemet magánál Anna, tudom, lebuktam
örökre. - Úgy összehúzta magát, hogy alacsonyabbnak látszott az asszonynál.
- Kísérjen ki, Anna! - kérte elhaló hangon, s elindult a kijárat felé. Már
becsukódott mögötte az ajtó, mikor Anna megpillantotta kabátját a széken.
Felkapta és futott utána a lépcsőkön lefelé. Csak most vette észre, hogy
hirtelen milyen sötét lett.
A lépcsőház ablakán át kitekintve látta, hogy áprilisi zápor zuhog...
Összerezzent, amikor hatalmas csattanással vakító fényesség szelte át az
eget. Mintha csak a szobában lejátszódó vihar csapódott volna le, hosszú
ívekben szakadt a langyos, földszagú eső. Az írót sehol sem látta. Nyomát
elmosta a zápor.