''ARADI ASSZONY ESETE NÉMETORSZÁGBAN
Korát titkolta előttünk, de dédunokáinak fényképét büszkeséggel
mutogatta. Imádta a társaságot, szeretett borozgatni és nótázni. Kaméleoni
tulajdonsággal rendelkezett. Ha magyar társaságban volt, akkor magyarnak
vallotta magát, ha németek között, akkor sváb volt, ha románok közé
keveredett, a román nemzetiségével büszkélkedett. Mondhatjuk, "nemzetközi"
volt.
A meghalt férjét emlegette, az közjegyző volt, de előfordult, hogy
polgármesterként titulálta. Áradt belőle a jókedv, ha társaságban volt.
Ilyenkor arca megfiatalodott, sugárzott belőle személyiségének varázsa.
Egyik nótáról a másikra gyújtott. Szóval rajongtak érte még a fiatalemberek,
csókolgatták csipkébe bújtatott kezét és karját.
Áradt belőle a "magyar temperamentum" és a sikerélmény okozta boldogság.
Egy-egy magyar bálba a tizenhatévesek izgalmával készült. Igényes öltözékét
nagy gonddal válogatta össze. Ám a Frankfurtban rendezett magyar bálban
megirigyelte jó kedvét az ördög. A bál végeztével asztaltársasága
felajánlotta, hogy Mainzig magukkal viszik. Boldogan fogadta a meghívást, és
megérkezve Mainzba, ott átszállt egy taxiba, így bizonyára hajnalodott már,
mire hazaérkezett. Otthona bérházban volt. Amikor fizetni akarta a
taxiszámlát, akkor vette észre, hogy a táskája szétnyitva üresen tátong,
annak egész tartalma a lakáskulccsal együtt kiszóródhatott, még az előző
kocsiban. Természetesen a taxisofőr követelte pénzét, egyre hangosabban, ő
pedig sírni kezdett. A bérház ablakai sorban nyíltak ki, megbotránkozva a
hajnalban hazatérő öregasszony láttán. Részegnek gondolták, pedig csak
kicsit volt spicces.
Végül az egyik szomszéd mentette meg a helyzetet, felhívta Aranka néni
fiát telefonon és odarendelte, hogy anyja helyzetét rendezze, hiszen fiának
volt a lakáshoz kulcsa. Aranka néni fia dühösen érkezett meg, és nagyon
szégyellte magát. A taxiszámlát rendezte, majd anyját kiszedve az autóból
felkísérte lakásába. Gyűlölte anyját ebben a pillanatban! Amikor az ajtót
bezárta maga mögött, anyja csipkeblúzát durván megragadta a mellén, és
akkorát lökött rajta, hogy az az ágyra repült és hangos zokogásba tört ki,
hallván fia sértő szavait, ki dühében "vén szajhának" nevezte őt.
Másnap délután meglátogattam Aranka nénit, aki még akkor is sírdogált.
Sírását csak a telefon csengése szakította félbe. Társasága hívta, jelezvén,
hogy az elveszett holmijáért ne aggódjon, mert meglett, megtalálták az
autóban. Öröme ürömmé vált és így szól felém:
- Gyűlöl a fiam! - zokogott a szívében oly fiatal öregasszony, és most
valóban öregnek is látszott, szánalmasan megalázott, imádott fiától.
Meg akartam vigasztalni Aranka nénit, de ehhez én kevés voltam. Ezért
felhívtam telefonon a fiát és a következőket mondtam neki:
- Zoli, csak annyi a hozzáfűzni valóm az éjszakai történtekhez, hogy
nagyon megbántottad édesanyádat. Kérj tőle bocsánatot, mert ilyen dolog
bárkivel megtörténhetett volna, hogy táskája szétnyílik és a sötét kocsiban
ezt nem vette észre. Azt pedig nem kellene szégyellned, hogy édesanyád még
bálba kívánkozik, - bár ebben a korban ez egy kicsit szokatlan - de én a
helyedben még büszke is lennék rá. Sajnos el fog jönni az idő, és az már
nincs is messze, amikor magát sem tudja majd ellátni, és visszasírnád még
ezt az időt.
Ha nem is azonnal, de Zoli megkövette édesanyját. Telt, múlt az idő, újra
meglátogattam Aranka nénit. Éppen nekem terített, amikor kiesett a kezéből a
leveses tál. A mentők kórházba vitték; agyvérzés érte.
A kórházi hazatérés után fiai elhelyezték az öregek otthonában. Drága
bútorain, értéktárgyain megosztoztak szépen. Látogatásomnak nagyon megörült.
Az ágya szélén üldögélve hallgattam és beszéde közben észrevettem, hogy
szobájából nyílik egy másik szoba is, ahol két súlyos beteg fekszik. Az
egyik folyton azt kérdezi, mondjátok meg, hol vagyok. A másik nyolc éve
bénán fekszik, beszélni sem tud, pedig még fiatal.
- Én kértem magam ebbe a szobába, mert nem jó egyedül lenni, mondta
Aranka néni. Aztán rám nézett zöld szemével, észrevette zavaromat, és talán
megérezte, mennyire szánom őt. Így szólt hozzám:
- Ne sajnálj, Gittám, mert van még öröm az életben -, majd felállt és
tovább folytatta - gyere csak utánam - és vezetett a másik szobába. És most
nézd a szemét, hogy ragyog, mikor felé csoszogok, hogy egy pohár üdítőt
adjak neki. Ez a hálás szempár az én boldogságom... Pedig te tudod..., hogy
én egy ronda önző, önmagát mutogató ember voltam. Írd meg, Gittám, hogy
mennyire megváltoztam.