''VÁRATLAN MEGHÍVÁS
Egy téli utazás alkalmával nagyon felfáztam. Egy hete már, hogy kúráltam
magam izzasztással, gőzőléssel. Vasárnap este volt, magányosan és betegen.
Éppen a gőzön ültem, mikor a telefonom felberregett.
- No végre valaki, legalább kipanaszkodhatom magam - emeltem fel a
kagylót örömmel. Az általam nagyra becsült miskolci költő hangjára ismertem.
- Drága Gitta, egy házi koncerten vagyok, néhány barátommal. Igen jól
érezzük magunkat, csak maga hiányzik a társaságból. Arra kérem, jöjjön el
közénk.
- Sajnos ez lehetetlen, mert beteg vagyok - mondtam én -, de köszönöm,
jól esik, hogy hiányzom, ez a mondat elősegíti a gyógyulásomat.
- Van láza? - kérdezte a költő.
- Már csak hőemelkedés, de könnyelműség lenne kimennem, nem szeretnék
visszaesni. Majd, majd más alkalommal. - És megelőzve az alkudozást a
telefont én tettem le.
Nem hagytak békén. Még ezután kétszer is hívtak, könyörgőre fogta a
költő.
- Gittám, taxi megy magáért, háztól házig lesz szállítva, nem fázhat meg.
Várjuk! - most meg ő tette le a telefont, nem várva válaszra.
Így hát megadtam magam. Alig hogy felöltöztem, megjött a taxi. Ismeretlen
helyre vitt, a költőn kívül senkit sem ismertem. Az ajtóban álltak a
férfiak, mikor megérkeztem. Félhomályos szobába vezettek, ahol igen nagy
meglepetés várt reám. A költő négy illuminált férfinek mutatott be, akik
cigarettáztak, a füstöt vágni lehetett volna. Mozart Rekviemje szólt
lemezről. A szoba közepén egy fiatal nő hevert a süppedő szőnyegen,
meglehetősen hiányos öltözékben. Mindössze egy csipke melltartó és bugyi
takarta bársonyos testét. Szőke haja szétterült körülötte, finom fehér bőre
valósággal világított a félho-
mályban. Telt idomai szépségét
csak a megalázó helyzet halványí-
totta csupán.
Amint az első meglepetésen
túljutottam, gyorsan döntöttem. -
Várjatok csak, majd rendet terem-
tek én köztetek - gondoltam. I-
lyen helyzetekben általában nő-
párti leszek. Megvetéssel néztem
a kábult férfiakra. A fekvő nőhöz
közel mentem. Meglepően szép volt
az arca. Megfogtam a kezét és
szólongatni kezdtem a magából
kivetkőzött hölgyet.
- Hogy hívnak, kedvesem? -
kérdeztem. Ő rám nézett, zöld szeméből látszott, hogy igyekszik válaszolni,
de tudata el-elhagyta szegényt.
Végül mégis csak kiderült, hogy Klárinak hívják, és érdeklődését is
sikerült felkeltenem, mert ezt kérdezte:
- Mondd meg, ki vagy te, égi tünemény?
- Klárikám, azonnal eltakarjuk meztelenséged, nem hagyhatjuk, hogy ezek a
férfiak itt kéjelegjenek elesett állapotod láttán. Majd a férfiakra nézve,
parancsoló hangon így szóltam:
- Szedjék össze Klárika ruháit, fel fogjuk öltöztetni.
A férfiak engedelmesen ugrottak, és hamarosan ruhába bújtattuk a lányt. Ő
közben ezt motyogta: Haragszom az Istenre is, mert elvette az édesanyámat.
- Jó... jó... Majd ezt még megbeszéljük később. Most pedig figyelj rám. -
Ujjaimmal az urakra mutattam, és így szóltam: - Válassz ki közülük egyet, a
többit bízd rám.
Klárika megértett és egy fiatal fiúra mutatott, kit Istvánnak hívtak.
- Jól van - mondtam én - István marad, - majd az ajtóhoz léptem, és azt
szélesre tárva így szóltam: - Nos uraim kifelé! Köszönöm a látogatást!
Magam sem értem, honnan volt ekkora bátorságom. A felszólítás hatott. Szó
nélkül hagyták el a szobát. Ott maradtunk hárman, jól kiszellőztettük a
lakást. István atyai gondoskodással vette körül Klárikát. Kávét főzött neki.
Hiúságának tetszett, hogy őt választották a maradásra. Évekig éltek együtt
ezután, kapcsolatukból nagy szerelem lett. Még ma is szeretik egymást, pedig
történetem húsz éve már, hogy megesett Miskolcon.