''HOGY VAN A KERESZTFIA?
Zita fáradtan ment haza hivatalából. Egész héten túlórázott. Bérfizetés
előtt így van ez mindég. Munkakörét szereti, de a túlórák nagyon kimerítik
idegrendszerét. Főleg a szeme lázong, a vérerek tágulnak ilyenkor. Otthon
tükör előtt naphazolint csepegtet bele, ez a gyulladás tüneteit gyorsan
megszünteti, de a fáradtság a gerincéből nehezen űzhető ki. A túlórákat
csúsztatásként kapják meg, így máris kész a terve: kimegy a strandra holnap
reggel és egész nap pihenni fog, napozva, vagy vízben üldögélve.
Az idő is kedvez neki. Egyetlen felhőt sem lát reggel az égen. A nap
hevét néha-néha kis szellő borzolja. Örömmel indul a miskolci Augusztus 20.
Strand felé.
Derékig érő meleg vízben üldögél, szemét lehunyva pihen. Hallgatja a bő
forrás csobogását, mit vidám madárfütty tarkít. Elgondolkozik, milyen
csodálatos ajándéka a természetnek ez a forrás. A föld mélye szünet nélkül
ontja magából az áldott meleg vizet. Zubog-zubog a tiszta víz, így folyton
cserélődik a medencében. Körülötte fiatal fiúk, lányok hancúroznak, de ez őt
nem zavarja, sőt jól esik látni ezt a nagy életörömet. Bőre kezd pirosodni,
most jut eszébe, nem kente be magát. Táskája a fára akasztva csüng, ki kell
érte lépni.
Nagy lendülettel indul kifelé, s ekkor útját állja egy őszhajú férfi.
Zita ki akar térni, de az idegen mosolyog és nem engedi. - No csak, mit akar
az idős férfi, csak nem ismerkedni? - gondolja és kitér.
A férfi észreveszi szándékát és ismét elé áll: - Kezét csókolom! Hogy van
a kedves keresztfia? - kérdezi. Szemében huncut fény csillan.
- Nincs keresztfiam. Bizonyára összetéveszt valakivel - válaszolja Zita
homlokát ráncolva, és elindul a táskája felé.
- Szó sincs róla, nem tévesztem össze senkivel, nagyon is jól emlékszem
magára - feleli a férfi és utána lép. - Maga volt az, egészen biztos vagyok
benne, aki tizenöt évvel ezelőtt megkeresztelte kedves barátomat, a
kirakatrendezőt, a tapolcai Anna Szálló teraszán.
- Tréfál? Nem értem, mit beszél - mondja Zita ingerült hangon.
- Dehogyis viccelek, egészen komolyan beszélek. Maga nem emlékszik az
esetre? Igaz, hogy tizenöt év nagy idő, de emlékeznie kell rá.
- Beszélhetne világosabban is! Egy szót sem értek az egészből -
válaszolja Zita bosszúsan.
- Üljünk le talán és elmondok mindent, ahogy történt - mutatott a férfi a
medence szélére és letelepedik. Zita is mellé.
- Most már kíváncsivá tett. Hogy volt az a keresztelés? - kérdezi
érdeklődően.
- Tizenöt évvel ezelőtt - boldogult legénykoromban - sok haverom volt,
akikkel megértettük egymást a huncutságban. Vidám fiúk voltunk és estéről-
estére ellátogattunk Miskolc szórakozóhelyeire. Jól kerestem már akkor is
mint ékszerész, én fedeztem barátaim kedvtelését. Hej... szép idők voltak
azok! - mondta elmélázva. - És akkor feltűnt nekünk egy igen csinos, szőke
lány. Rakott szoknyában, fehér matrózblúzban volt és táncolt. De hogy
táncolt!!! Nézni is élvezet volt. A ritmus extázisa volt minden mozdulata.
Egyéni, sose látott figurákkal, kipirult arccal forgott, s minden férfi őt
csodálta. Két lépést sem táncolt egy fiúval, sorban álltak előtte a férfiak,
s boldog volt, aki néhány lépést fordulhatott vele. Ott álltunk haverjaimmal
és csak néztük, hogy meddig bírja a megszállott lány. Ekkor a kirakatrendező
megszólalt: - Fogadjunk, hogy ez a lány az enyém lesz még ma este! - Soha
pajtás! Ez csak táncolni szeret. Senki el nem érte még - feleltem én. Mire
ő: - Van egy hordó söröm, hogy az enyém lesz ma este! - mondta erősködve. A
fiúknak tetszett az ajánlat. Nevetve csaptak kezünkre és szétvágták, ahogyan
az szokás ilyenkor.
Zita érdeklődve figyeli a mesemondót, az pedig folytatja élénken:
- Kimondottan jóképű volt a kirakatrendező, olyan szépfiú, aki minden
nőnek tetszett. - Add kölcsön a pénztárcádat ma estére - intézte hozzám a
kérést - ez szükséges a hódításhoz. - Én szó nélkül odanyújtottam neki, s
mivel éppen aznap volt fizetés, ki volt tömve papírpénzzel. A zenészek most
hagyták abba a játékot, hogy szünetet tartsanak. A leány asztalhoz ült egyik
haverunkkal. Megragadtuk az alkalmat és szépen odatolakodtunk hozzájuk.
Mindannyian - lehettünk vagy hatan - bemutatkoztunk és letelepedtünk az
asztalhoz. A kirakatrendező a lány mellé került - nem véletlenül. El kezdte
puffogtatni ócska vicceit. A lány nem nevetett. A fiúk értetlenül bámultak
rá. - Szépeket mondjanak nekem! Nem szeretem a trágár beszédet - szólalt meg
a lány. A kirakatrendező akkor más módszerhez kezdett. A leány keze után
nyúlt és csókokkal érintette. Ő elhúzta a kezét. Én már tudtam, hogy nyerni
fogok egy hordó sört. Azt is sejtettem, hogy itt botrány lesz, mert haverom
képe egyre pirosodott a méregtől. A lány fölényesen, szellemesen, s mégis
ártatlanul lekezelte őt. Ekkor én átültem egy másik asztalhoz. Onnan
figyeltem az eseményeket. Barátom most - az én pénzemen - Anna-tálat
hozatott pezsgővel és biztosra vette, hogy az erős ital megteszi hatását. A
lány finoman evett, s keveset ivott. Barátom annál többet, pedig neki hamar
megárt, s olyankor kötekedővé válik. Botrányairól híres volt a fiú. Most a
pénzzel kezdett hencegni. Elővette a pénztárcámat, s egyenként dobálta a
lány elé a piros papírpénzt, miközben ezt kiabálta: - Mit gondolsz, kivel
beszélsz? Látod, mennyi pénzem van? Mennyit adjak neked? Mennyiért leszel az
enyém? Ekkor a lány hirtelen mozdulattal lesöpörte a nagy halom pénzt, majd
felugrott és felindultan, hatalmas lendülettel képen törölte az én
barátomat. Elfelejtettem mondani, hogy telt ház volt az Annában, s volt
közönsége a látványnak. A barátom ekkor felugrott mint a sértett vad,
sápadtan, dühtől remegve farkasszemet nézett a lánnyal, keze magasra
lendült, egy pillanatig én is azt hittem, hogy vissza fog ütni - de nem
tette - hanem foga között sziszegett valamit.
- Várjon, erre most is jól emlékszem - vág a szavába Zita. - Fogsz te
utánam járni négykézláb is, taknyos - idézi a tizenöt éve elhangzott
fenyegetést. - Most már nevetek rajta, de akkor ugyancsak megijedtem, no nem
a jóslattól, hanem, hogy megüt. És mi lett a sörrel? - kérdezi most már
derűsen.
- Gyorsan eltűntünk az Annából és az Avason megittuk a hordó sört.
- Én a fogadásról mit sem tudtam. Érdekes - folytata Zita -, hogy többen
helyeselték ezt a pofont. Egyszer - talán öt éve is már - férjemmel a
csemege-boltban vásároltunk vacsorát, mikor az eladó így szólt: - Asszonyom,
gratulálok magának. Tíz évvel ezelőtt az Annában arcul ütötte az a nagyképű
nőcsábászt, aminek én szemtanúja voltam. Esküszöm, nem tehette volna jobb
helyre a kezét. Szívem szerint tette. Nem volt annál beképzeltebb alak,
mindig azzal dicsekedet, hogy minden nőt elér, ha akarja. - Tudja, mire
vagyok kíváncsi? - kérdezi az asszony.
- Egy hordó sörbe, hogy tudom! - Oh, maga megint nyerni szeretne, nos,
mire gondoltam? - kérdezi pajkos mosollyal.
- Hogy a húszéves jubileumra ki fog gratulálni. - Eltalálta! - kacag fel
vidáman Zita, s úgy érezi, gerincéből teljesen elmúlt a bérelszámolás okozta
kimerültség.