Dimenzió #26

Gitta írásai - Kaderják Gitta

(versek, novellák, humor, dokumentációs írások, krimi, rajzok)

                           ''HOGY VAN A KERESZTFIA?

   Zita  fáradtan  ment haza hivatalából. Egész héten túlórázott. Bérfizetés
előtt  így  van ez mindég. Munkakörét szereti, de a túlórák nagyon kimerítik
idegrendszerét.  Főleg  a  szeme lázong, a vérerek tágulnak ilyenkor. Otthon
tükör  előtt  naphazolint  csepegtet  bele,  ez a gyulladás tüneteit gyorsan
megszünteti,  de  a  fáradtság  a  gerincéből nehezen űzhető ki. A túlórákat
csúsztatásként  kapják meg, így máris kész a terve: kimegy a strandra holnap
reggel és egész nap pihenni fog, napozva, vagy vízben üldögélve.

   Az  idő  is  kedvez  neki.  Egyetlen felhőt sem lát reggel az égen. A nap
hevét  néha-néha kis szellő borzolja. Örömmel indul a miskolci Augusztus 20.
Strand felé.

   Derékig  érő  meleg vízben üldögél, szemét lehunyva pihen. Hallgatja a bő
forrás  csobogását,  mit  vidám  madárfütty  tarkít.  Elgondolkozik,  milyen
csodálatos  ajándéka  a természetnek ez a forrás. A föld mélye szünet nélkül
ontja  magából  az áldott meleg vizet. Zubog-zubog a tiszta víz, így folyton
cserélődik a medencében. Körülötte fiatal fiúk, lányok hancúroznak, de ez őt
nem  zavarja, sőt jól esik látni ezt a nagy életörömet. Bőre kezd pirosodni,
most  jut eszébe, nem kente be magát. Táskája a fára akasztva csüng, ki kell
érte lépni.

   Nagy  lendülettel  indul  kifelé,  s ekkor útját állja egy őszhajú férfi.
Zita ki akar térni, de az idegen mosolyog és nem engedi. - No csak, mit akar
az idős férfi, csak nem ismerkedni? - gondolja és kitér.

   A férfi észreveszi szándékát és ismét elé áll: - Kezét csókolom! Hogy van
a kedves keresztfia? - kérdezi. Szemében huncut fény csillan.

   - Nincs  keresztfiam. Bizonyára összetéveszt valakivel - válaszolja  Zita
homlokát ráncolva, és elindul a táskája felé.

   - Szó  sincs róla, nem tévesztem össze senkivel, nagyon is jól  emlékszem
magára  - feleli a férfi és utána lép. - Maga volt az, egészen biztos vagyok
benne,   aki  tizenöt  évvel  ezelőtt  megkeresztelte  kedves  barátomat,  a
kirakatrendezőt, a tapolcai Anna Szálló teraszán.

   - Tréfál? Nem értem, mit beszél - mondja Zita ingerült hangon.

   - Dehogyis  viccelek,  egészen  komolyan beszélek. Maga nem emlékszik  az
esetre? Igaz, hogy tizenöt év nagy idő, de emlékeznie kell rá.

   - Beszélhetne  világosabban  is!  Egy  szót  sem  értek  az   egészből  -
válaszolja Zita bosszúsan.

   - Üljünk le talán és elmondok mindent, ahogy történt - mutatott a férfi a
medence szélére és letelepedik. Zita is mellé.

   - Most  már  kíváncsivá  tett.  Hogy  volt  az  a  keresztelés? - kérdezi
érdeklődően.

   - Tizenöt  évvel  ezelőtt - boldogult legénykoromban - sok haverom  volt,
akikkel  megértettük  egymást a huncutságban. Vidám fiúk voltunk és estéről-
estére  ellátogattunk  Miskolc  szórakozóhelyeire. Jól kerestem már akkor is
mint  ékszerész,  én  fedeztem barátaim kedvtelését. Hej... szép idők voltak
azok!  -  mondta elmélázva. - És akkor feltűnt nekünk egy igen csinos, szőke
lány.  Rakott  szoknyában,  fehér  matrózblúzban  volt  és  táncolt. De hogy
táncolt!!!  Nézni  is élvezet volt. A ritmus extázisa volt minden mozdulata.
Egyéni,  sose  látott figurákkal, kipirult arccal forgott, s minden férfi őt
csodálta. Két lépést sem táncolt egy fiúval, sorban álltak előtte a férfiak,
s boldog volt, aki néhány lépést fordulhatott vele. Ott álltunk haverjaimmal
és csak néztük, hogy meddig bírja a megszállott lány. Ekkor a kirakatrendező
megszólalt:  -  Fogadjunk,  hogy ez a lány az enyém lesz még ma este! - Soha
pajtás!  Ez  csak táncolni szeret. Senki el nem érte még - feleltem én. Mire
ő:  - Van egy hordó söröm, hogy az enyém lesz ma este! - mondta erősködve. A
fiúknak tetszett az ajánlat. Nevetve csaptak kezünkre és szétvágták, ahogyan
az szokás ilyenkor.

   Zita érdeklődve figyeli a mesemondót, az pedig folytatja élénken:

   - Kimondottan  jóképű  volt  a kirakatrendező, olyan szépfiú, aki  minden
nőnek  tetszett.  -  Add kölcsön a pénztárcádat ma estére - intézte hozzám a
kérést  -  ez  szükséges a hódításhoz. - Én szó nélkül odanyújtottam neki, s
mivel  éppen aznap volt fizetés, ki volt tömve papírpénzzel. A zenészek most
hagyták abba a játékot, hogy szünetet tartsanak. A leány asztalhoz ült egyik
haverunkkal.  Megragadtuk  az  alkalmat  és  szépen odatolakodtunk hozzájuk.
Mindannyian  -  lehettünk  vagy  hatan  - bemutatkoztunk és letelepedtünk az
asztalhoz.  A kirakatrendező a lány mellé került - nem véletlenül. El kezdte
puffogtatni  ócska  vicceit. A lány nem nevetett. A fiúk értetlenül bámultak
rá. - Szépeket mondjanak nekem! Nem szeretem a trágár beszédet - szólalt meg
a  lány.  A  kirakatrendező  akkor más módszerhez kezdett. A leány keze után
nyúlt  és csókokkal érintette. Ő elhúzta a kezét. Én már tudtam, hogy nyerni
fogok  egy hordó sört. Azt is sejtettem, hogy itt botrány lesz, mert haverom
képe  egyre  pirosodott  a méregtől. A lány fölényesen, szellemesen, s mégis
ártatlanul  lekezelte  őt.  Ekkor  én  átültem  egy  másik  asztalhoz. Onnan
figyeltem  az  eseményeket.  Barátom  most  -  az  én  pénzemen - Anna-tálat
hozatott  pezsgővel és biztosra vette, hogy az erős ital megteszi hatását. A
lány  finoman evett, s keveset ivott. Barátom annál többet, pedig neki hamar
megárt,  s  olyankor kötekedővé válik. Botrányairól híres volt a fiú. Most a
pénzzel  kezdett  hencegni.  Elővette  a pénztárcámat, s egyenként dobálta a
lány  elé  a  piros papírpénzt, miközben ezt kiabálta: - Mit gondolsz, kivel
beszélsz? Látod, mennyi pénzem van? Mennyit adjak neked? Mennyiért leszel az
enyém?  Ekkor a lány hirtelen mozdulattal lesöpörte a nagy halom pénzt, majd
felugrott   és   felindultan,  hatalmas  lendülettel  képen  törölte  az  én
barátomat.  Elfelejtettem  mondani,  hogy  telt  ház volt az Annában, s volt
közönsége  a  látványnak.  A  barátom  ekkor  felugrott  mint a sértett vad,
sápadtan,  dühtől  remegve  farkasszemet  nézett  a  lánnyal,  keze  magasra
lendült,  egy  pillanatig  én  is  azt hittem, hogy vissza fog ütni - de nem
tette - hanem foga között sziszegett valamit.

   - Várjon,  erre  most  is jól emlékszem - vág a szavába Zita. - Fogsz  te
utánam  járni  négykézláb  is,  taknyos  -  idézi  a  tizenöt éve elhangzott
fenyegetést. - Most már nevetek rajta, de akkor ugyancsak megijedtem, no nem
a  jóslattól,  hanem,  hogy  megüt.  És mi lett a sörrel? - kérdezi most már
derűsen.

   - Gyorsan eltűntünk az Annából és az Avason megittuk a hordó sört.

   - Én a fogadásról mit sem tudtam. Érdekes - folytata Zita -, hogy  többen
helyeselték  ezt  a  pofont.  Egyszer  -  talán  öt éve is már - férjemmel a
csemege-boltban vásároltunk vacsorát, mikor az eladó így szólt: - Asszonyom,
gratulálok  magának. Tíz évvel ezelőtt az Annában arcul ütötte az a nagyképű
nőcsábászt,  aminek  én  szemtanúja voltam. Esküszöm, nem tehette volna jobb
helyre  a  kezét.  Szívem  szerint  tette. Nem volt annál beképzeltebb alak,
mindig  azzal  dicsekedet,  hogy  minden  nőt elér, ha akarja. - Tudja, mire
vagyok kíváncsi? - kérdezi az asszony.

   - Egy  hordó  sörbe, hogy tudom! - Oh, maga megint nyerni szeretne,  nos,
mire gondoltam? - kérdezi pajkos mosollyal.

   - Hogy a húszéves jubileumra ki fog gratulálni. - Eltalálta! - kacag  fel
vidáman Zita, s úgy érezi, gerincéből teljesen elmúlt a bérelszámolás okozta
kimerültség.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2023
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.