''A HETVENÉVES MENYASSZONY
Erzsi néni hetven éve taposta Miskolc utcáit. Szürke élete eseményeit
őrzik e város régi épületei. Szerette az öreg házakat, ezek vele együtt
öregedtek meg. Most sorra bontják őket, s Erzsi néni reggeli útján, mely a
piac felé vezet, el-elsirat egy-egy régi épületet. Gomba módra nőnek az új,
hatalmas házak, de ezek idegenek az ő számára. Persze jó, hogy épülnek, s
hat gyermekére gondol, kik úriemberként élnek ezekben a palotákban, s
fürdőszobában mosnak az unokái. Igen. Változott a világ, ha összehasonlítja
a gyerekek életét a saját nyomorúságos életével. Neki aztán kijutott a
szenvedésből. Sokgyerekes bányászfeleségnek lenni abban az időben, hajaj...
Megérkezett a piactérre. Zsibbadt karjaival lerakta a zöldséges
kosarakat. A reggeli szürkületben inkább csak hallotta, mint látta eladó
társai nyüzsgését, amint pakolásznak a portékák között. Így van ez minden
reggel. Van ilyenkor egy kis izgalom is a levegőben. Ugyan jó nap lesz-e a
mai? Lesz-e elég vevő? Ma fizetés van a gépgyárban, ilyenkor nem alkusznak
annyira az asszonyok.
Erzsi néni nem szerette a
piacot. A kofák durva hangja,
szitkozódása bántotta érzé-
kenységét. Nem is figyelt oda,
hadd kiabáljanak, nem törődik
velük. Ha a reggeli csúcsfor-
galom lezajlik, elüldögél
csendesen, s gondolataiba me-
rül. Ő már csak a múltból él.
Milyen jó is visszaidézni sok
emléket. Milyen szép lány is
volt ő valaha... Legszíveseb-
ben a lánykorát élte át újra,
meg újra. Büszke lány volt.
Sok legény keringett körülöt-
te. Ez is volt a baj, ezért
nem sikerült jól választania.
Noha jó ember volt - nyugodjon
- az ura, de mégsem az igazi. Az igazi Jani lett volna... Szép szál szőke
ember, gyerekképű, mosolygós, pedig az alakja már meglett, férfias, csupa
erő, széles mellkasán csak úgy feszült a ruha. Csak ne lett volna olyan
féltékeny! Semmiségen vesztek össze, aztán ő igent mondott a másiknak.
Jani akkor eltűnt. A bánat messzire vitte. Tengeren-túlról írt a
szüleinek. Kisírt szemű anyja a levelet lobogtatva nekiesett:
- Te vagy az oka, hogy elment!
Magával vitte az ő boldogságát. Ő pedig itt maradt bánatával, káromkodós
urával, aki szerette őt, de még jobban a hegyaljai borokat. Bagó- és
italszagú szájával csókolta és akarta őt, és jöttek, jöttek a gyerekek...
Még az első gyerek után is - nevetséges -, de várta a csodát, hogy Jani
egyszercsak megáll a házuk előtt fényes autóval és elragadja őt, egy
csodálatos tengeren-túli világba...
Egyszer aztán végképp eltemette álmát, jött a hír, hogy Jani
megházasodott. Istenem, hány éve is ennek? Kimondani is sok. Vajon él-e még?
- Hogy a zöldség? - zökkentik vissza a jelenbe. Egészséges, szőke,
kerekarcú asszony nézett a szemébe, s elégedetten tette szatyrába a friss
zöldséget.
Ma már ez volt az utolsó vevő, dél lesz nemsokára, haza kell menni. Haza?
Hová? A nővéréhez. Tulajdonképpen mikor is volt neki otthona utóljára? Mióta
az urát elvitte a gyomorrák, azóta csak hányódik. Nem lel otthonra egyik
gyerekénél sem. Pedig kedveztek neki. Dehát rossz érzés az, hogy terhükre
van. Kedvesek az unokák, de már nagyok és fölényesek. Hiszen nem is csoda,
kész tudós mindegyik. Hogy ma már mennyit kell tudni még egy gyereknek is!
Na meg hát az volt a legnagyobb baj, hogy a gyerekek nem engedték a piacra.
Talán szégyellték őt. A nővére legalább nem ellenzi, hogy áruljon. Nem a
piachoz ragaszkodik ő, hanem az a megnyugtató érzés kell neki, hogy nem
tartják el. Itt meg a sógor néz rá görbe szemmel...
Fekete kendőjét szorosabbra fogta és a kosarakkal elindult hazafelé.
Útközben megint csak Janira gondolt. Miért gondol ő mostanában annyira
Janira? Csak nem halt meg? Múltkorában a Pécsi bácsi foglalkoztatta
gondolatait, s akkor rövidesen meghallotta, hogy meghalt az öreg. Mennyien
mentek már el barátai, rokonai, ismerősei közül. Érdekes, ő nem fél a
haláltól, de azért még távolinak érzi. Nem fáradt ő még el annyira.
Jani iparkodó ember volt, sokra vihette odaát. Ő itt is sokra vitte
volna. Dehát elment. Szép volt a szeme... és az a kedvesség..., azóta sem
látott olyan kedves embert. Jani nem ivott. Milyen furcsa... egy ballépés az
egész életet elrontja.
Megérkezett. A harmadik emeleten lakott nővére az urával. De sokszor
megjárta már ezt a három emeletet. Még szerencse, hogy a lába nem visszeres.
Legjobban az arca öregedett meg. Nem szívesen néz már tükörbe.
Nővére az ajtóban állt. Izgalom volt az arcán.
- Jó, hogy jössz húgom, nagy újság van! - kezében levelet tartott.
- Kanadából jött! Mit gondolsz, ki írta? - játékosan háta mögé rejtette a
levelet.
- Istenem, csak nem gyászjelentés - dobbant meg a szíve -, sokat gondolok
mostanában Janira.
Barnára sült ráncos, vén keze reszketve tartotta távolra a levelet.
Homályosan látta rajta saját nevét, kicsit otromba, szögletes betűkkel,
kicifrázva, s a feladó?
- Úristen! Hiszen ez ő, Tóth Jani! - Meleg áradt szét öreg tagjaiban, s
vén szíve vad zakatolásba kezdett. Kendőjét megoldotta, pulóverét
kigombolta, kék szeme furcsán csillogóra vált, s közben gémberedett ujjával
feltépte a levelet. A levélből fénykép hullott a földre. Tóth Jani izmos
alakja villant elé. Fehér farmerben, naptól barnán, barázdált arcán a régi
mosollyal, csak hát már nem húszévesen...
- Olvasd húgom a levelet! - bíztatta nővére. S ő olvasta. Rossz írása
miatt nehéz volt kibogozni:
Drága Erzsikém!
Kívánom, hogy levelem a legnagyobb egészségben találjon. A
Miska írta, hogy özvegy lettél. Én is özvegy vagyok már 5 éve.
Nagyon rossz lenni egyedül. Gondolom, Neked is nehéz. Szeretnék
megházasodni. Az itteni nők nem asszonynak valók, ezek csak az
ágyba jók. Dógos, magyar asszony kéne nekem. Gazdag ember vagyok,
házam, farmom van. Terád gondoltam Erzsike. Még varrógépem is
van. Feleségem minden ruhája a Tiéd, ha feleségül jössz hozzám.
Én mindent elintézek, Neked egy fillérbe sem kerülne az utazás.
Remélem jól vagy és egészséges. Kérlek erre őszintén válaszolj!
Ha tudnád Erzsike mennyit gondoltam Rád, meg szép
szülőföldemre. Fényképet küldjél. Kb. fél év múlva itt szállsz ki
a repülőgépből, ha Te is úgy akarod. Válaszod várom.
Ezerszer csókol
Jani
- No húgom, megkérték a kezedet. Kanadai asszony leszel - nevetett fel
jóízűen a nővére. Kevés hetvenéves asszonyal történik ilyesmi. Gazdag nő
lettél! Azt írja, nagyon gazdag! Küldöd majd nekünk, meg a fiaidnak a sok
csomagot!
Ő csak ült és mosolygott! És attól kezdve gondolatai Kanadába vitték.
Este a sógor is megtudta a nagy eseményt, s a hangos jókedv majd felverte a
házat.
- Éljen a hetvenéves menyasszony! - csapott ülepére a sógor. És ez így
ment reggeltől estig. Megtudták a szomszédok, a gyerekek, az unokák.
Derültek, tréfáltak vég nélkül. A nászéjt színezgették, hasukat fogva. Őt
bántotta ez a tréfás hang. Szótlanul tűrt és kereste a magányt. Zárkózott
lett.
A válaszlevelet még nővérével együtt fogalmazták ugyan, lényege az "igen"
szó volt. Azonban, mikor újból jött levél, már nem olvasta fel nővérének
sem. Sőt megírta egykori szerelmének, hogy ne erre a címre küldje a
következő levelet, hanem egy megbízható barátnőjének a lakására címezze. Ha
a sógor tréfálkozni kezdett, szemérmesen elpirult és szótlanul átment a
másik szobába.
A két idős nő között csendes feszültség támadt. Nővére egy reggel így
panaszkodott a fiatal szomszédasszonynak:
- Milyen furcsa, titkolódzik előttünk! Ezt érdemlem én? Tessék mondani?
Jani levelét a párnája alá rejti éjszakára, reggel meg a kebelébe. Saját
húgomtól ezt kapom a jóságomért!
Pár nap múlva újabb panaszokkal jelent meg a szomszédban,
- Tessék elhinni szomszédasszony, a húgom megbolondult. Szépítőszereket
vásárolt. Soha nem használt ő arckrémet, víz, meg szappan volt az ő
kozmetikája. És, hogy valaki hetvenéves fejével kezdje kenni magát, ez már
mégis csak sok! Valami rózsaszín kenőccsel mázolja az arcát vastagon, szinte
bevakolja! Még a szemöldökén is csomókban csüng a krém! Az unokámtól tudom,
hogy a púderkrém nappalra való, nem éjszakára. Teljesen tönkreteszi a
párnáimat! Úgy beletapad ez a kenőcs, hogy semmi ki nem szedi. De legalább
olyan színűt vett volna, mint a bőre, de fehéret, a bőre meg barna, hisz a
piacon folyton éri a nap, meg a szél.
A szomszédasszony is érdeklődve figyelte az eseményeket. Néhány nap múlva
bekopogott.
- Mi újság Mária, néni? A menyasszony hogy van?
- Szerelmes az, mint egy tizenhat éves lány. Szívszaggató szerelmes
dalokat énekel. Sohasem hallottunk tőle ilyesmit, mindig csak zsoltárt
dúdolt. Most meg felváltva: egy zsoltár, egy nóta, megint zsoltár, megint
nóta.
- Szegény Erzsi néni! Mi lesz vele! Ez már szinte tragikomikus -, mondta
a fiatalasszony elgondolkozva.
- Tetszik tudni, hogy fényképészhez készül? - folytatta az öregasszony.
Levágatta elől a haját, dauert tettetett bele. Mindig egyszerűen, simára
fésülve, kontyba fogva hordta, most meg mit csinál magából!
A következő napon aztán teljesen bánatba esett Erzsi nővére.
- Most tessék figyelni, drága szomszédasszony! - kezdte a hangját
suttogóra fogva. - Elmentünk a fényképészhez és ott azt mondta a mesternek a
húgom: "Szép képet csináljon rólam, kedves mester, mert ez nagyon messzire
megy. Sok minden múlik azon, ha szép leszek rajta." Azzal a pénztárcájába
nyúlt, két pirosat vett ki belőle és a fényképész zsebébe nyomta. Tessék
elhinni, majd meghasadt a szívem, tíz mázsa szénnek az ára! Inkább adta
volna nekem! - mondta pityeregve.
El is készültek a képek, s a fényképész eltüntetett minden ráncot az
arcról, s egy negyven éves úrinő nézett a képről csodálóira.
- Mit tesz a frizura! - mondta Erzsi néni elégedetten. Azzal útnak is
eresztette a képeket.
Jött is a válasz hamarosan:
- Szép vagy még most is, Erzsikém! Én intézem a vízumot és találkozunk
hamar! - írta a kanadai vőlegénye.
Erzsi néni boldog várakozásban élt. Most már nem járt a piacra sem, mióta
hidegre fordult az idő. Miért is járna? Várja őt kinn a nagy gazdagság! Még
a sógor is szívesebb hozzá az utóbbi időben:
- Egyél csak, Erzsi! Gyűjtsd az erőt a nagy útra!
A kosarat is kicipelte helyette a piacra, mióta menyasszony lett -,
emlékezett vissza Erzsi néni.
- Pedig még nem is vagyok felesége, máris érzem, hogy jobban tisztelnek
azóta.
Valóban, már csak a háta mögött nevettek, mert észrevették érzékenységét.
Az unokák lassan kezdték előadni kívánságaikat.
- Jó lesz felírni, ki mit kíván - gondolta -, mer olyan sokan vannak, s
mind kér valamit.
Mióta nem dolgozott, hosszúnak tűntek a napok. Közben komoly télre
fordult az idő. Napok óta rosszul aludt. Csontjaiban hasogatást érzett és
forróság, meg vacogás váltották egymást testében. Aztán reggelre vastag
hótakaró fedte a házakat meg az utcát. Ezt érezte már három napja. Mindig
megérzik lábai az időváltozást. Dereka is fájdogált. Kicsit meghajtva magát,
sétált egyik szobából a másikba, csendesen jajongva, hogy a sógor meg ne
sejtsen valamit a betegségből, mert ugyancsak kigúnyolná az öreg
menyasszonyt!
Úgy is történt. Észrevették, ahogyan négykézláb mászott fel az ágyra, de
nem gúnyolták ki. Hanem komoly gondba estek: Mi lesz, ha a Jani meglátja ezt
a szerencsétlen, rozoga asszonyt! Hisz megírta, hogy egészséges, dolgozni
tudó magyar asszony kell neki. Az rögtön visszaküldi - gondolták szomorúan
-, pedig jó lett volna a beígért csomag időnként!
Később a hasa fázott meg, meleg fedőket rakott rá. S éjjel bizony
szégyenletes dolog történt. Hogy, hogy nem, hascsikarást kapott. Bizony
bármennyire is sietett szegény a fürdőszoba felé, csak került a lepedőre egy
kis folt... Szörnyen szégyellte még önmaga előtt is. Ha nem tudja teljesen
kidörzsölni a vászonból, ez is csak kiderül és lesz min nevetni...
Aztán elmúlt ez is. Meggyógyult. Az idő is kezdett tavaszi színeket
felvenni. Zöld bomlás, színes felhők jelezték a tavasz jöttét. Erzsi néni
ablakban állva nézte a kék eget, s ha repülőt látott, megdobbant a szíve. Őt
is repülőgép viszi el Jánoshoz.
Végre elérkezett a nagy nap is. A levélben megjött a vízum és a
repülőjegy. Mindez Tóth Jánosné részére, tehát a távházasság is elintézve.
Erzsi nénit nővére, sógora, gyermekei és unokái kísérték ki az állomásra,
hol búcsút vettek tőle. Nővére Pestig kísérte. Egészen a repülőtérig.
Könnyek között váltak el egymástól, hiszen lehet, hogy soha többé nem
találkoznak, Erzsi néni könnyei azonban hamarabb felszáradtak,
megvigasztalta egy boldogító gondolat - ha leszáll a gép, őt két ölelő kar
várja, Tóth Jani, a nagy szerelme. Ahogy szállt vele a gép, úgy érezte, maga
mögött hagy sok-sok szenvedést, s ami Kanadában várja, kárpótlás lesz minden
kínért. Kár, hogy már nem sok esztendő van hátra az örök nyugalomig, de ez a
néhány év biztosan fel fog érni az itthoni hetven esztendővel. Sosem ült még
repülőgépen, meghatottan figyelte a tovatűnő tájat, s halk imát mormolt -
uram segíts, le ne zuhanjunk! Istenem őrizz meg bennünket! - Sovány ráncos
kezeit imára kulcsolta.
* * *
Mióta elment, csendes, egyhangú napok következtek a családra. Az esti tv-
nézések mellett azért gyakran megtörtént velük, hogy csak néztek, de
gondolataik a tengeren-túl lengtek.
- Csak jönne már egy levél! Írhatna már! Lassan egy hónapja, hogy elment
és hallgat. - kezdte el a sógor. Ez a téma szorosabbra fonta a két öreget,
volt miről beszélni. Az utóbbi években már úgy éltek, hogy napokig szót sem
váltottak. Feleségét nem érdekelte az ő szenvedélye, a pecázás, soha nem
ment vele. Régebben bánkódott ezen. Csalogatta:
- Jöjj velem! Oly szép a Sajó partja, hozhatsz valami kézimunkát is. Hidd
el, neked is szükséged van a jó levegőre!
- Megfájdul a fejem a naptól, a lábaim is fájnak. Inkább itthon maradok.
Aztán otthon maradt megkeseredett szívvel. - Mindig egyedül. Mint akinek
nincs társa. Minden gond az ő vállán! Nincs kivel megbeszélni dolgait! Az
urát semmi sem érdekli, csak a horog, meg a hal. - Megkövesedett köztük a
hallgatás. De mióta a húga elment, az öreg többször kezdi a beszélgetést.
Örült ennek a kis változásnak.
Az idő nyárra fordult. Az erkélyről kábító violaillat áradt, s erős
holdfény verte fel a szobát. Nehezen ment az alvás. Többnyire éjjel is
beszélgettek. Találgatták, mi lehet a nagy hallgatás mögött.
Egy nap levél érkezett Kanadából: Tóth Jánosné küldte:
Szeretett Nővérem és Sógorom!
Kívánom, hogy ezen levelem a legjobb egészségben találjon
mindnyájatokat. Nagy hallgatásom oka az volt, hogy nem akarlak
benneteket megszomorítani. Én itt Kanadában rövidesen
elpusztulok! Éjjel, nappal sírok! Már a szemeimre alig látok!
Jani egy durva, goromba ember és rettenetesen fukar! Ezt a
levelet is úgy írom, hogy egy közeli családtól kaptam pénzt
levélpapírra, meg bélyegre.
Jani a repülőtéren várt és így fogadott: - Te engem becsaptál,
asszony! A fényképen egészen fiatal vagy! - Mire én: - Ami azt
illeti, Te sem a legutolsó fényképedet küldted el! Betyár! Hisz
alig van már fogad!
Igaz, hogy gazdag. Nagyon sok pénze van a takarékban, de mit
ér, ha úgy él, mint otthon egy koldus. Főtt ételnek a szagát is
elfelejtettem már. Dobozokból eszünk, rettenetesen rossz ízű
valamiket, miknek a nevét sem tudom. Úgy lefogytam, hogy a ruha
is leesik rólam. Napokig nem szól hozzám Jani. A felesége
ruháiban járok, de az én otthoni ruháim is különbek ezeknél. A
munka rengeteg. Sok a háztáji állat. Azért jöttem ide, hogy
trágyát hányjak?! Az időjárás is rossz. Húsvétkor méteres hó volt
itt. Reggelente hideg szél fúj. Úgy átfújja ezt a faházat, mert
abból van. Elhagyott vidék ez. Nem tudom, hogyan jutott eszébe
Janinak, hogy itt telepedjen le. Ha kinézek, mindenfelé csak
erdőt látok. Fával tüzelünk. A legközelebbi város fél napi
utazást jelent. Itt rajtunk kívül még egy magyar család van. El
fogok hozzájuk utazni. Csak nem tudom, honnan veszek annyi pénzt.
Az a tervem, hogy kérek tőle egy olyan javaslatot, hogy haza kell
mennem Magyarországra, mert itt megöl a bánat, meg az éghajlat.
Ha ezt orvos mondja, akkor Jani megijed talán és kifizeti nekem
az utat hazáig.
Nincs más vágyam, csak még egyszer haza jussak! Csak most
tudom, hogy milyen boldog voltam én otthon! Éjjel-nappal kérem a
Jó Istent, hogy még egyszer haza segítsen és akkor boldogan halok
meg.
Számtalanszor csókol benneteket a Ti boldogtalan húgotok
Erzsi
A két öreg újból és újból kezdte a levelet olvasni, mint akik nem hisznek
a szemüknek. Hát ezért nem írt Erzsi. Persze ez várható volt, hogy Jani
becsapottnak érzi magát. Erzsi valóban nagyon öreg. De amit ír, az szörnyű!
- Szegény, szegény húgom - szólt az asszony - az ura meg csak hümmögött.
- Engem sohase vonzott Amerika! Én itthon is elértem, amit akartam, ugye
feleségem? Mert ami igaz, az igaz, aki dolgozik ebben az országban, az
boldogul is. Mindenünk megvan. Egyszerű munkás ember vagyok, gyermekeim
pedig emberek. A gyomrunktól sem sajnáltuk soha a jót. Ha az a sok pulyka,
kacsa feléledne, asszony, amit te levágtál, ugyancsak nagy farmunk lenne. És
hát semmit sem visz magával az ember a sírba. Elmondhatjuk, a sült galambért
megdolgoztunk, de megérte!
Meghatottan nyúlt az asszony ráncos keze után, s talán először életében,
de szívből megcsókolta.
* * *
Erzsit fél év múlva a budapesti reptéren várta a nővére, sógora, gyerekei
és néhány unokája.
Sugárzott a boldogságtól, mikor magyar földet ért a lába. Még csak nem is
volt színpadias, amikor két kezét összetéve így szólt:
- Hálát adok neked, Uram, hogy hazasegítettél, most már tudom: Itt van
nekem Amerika!