''ALMASZÜRET
Eddy már megint nagyon szomjas lehet. Rendkívül nyugtalan, egész nap rám
sem néz. Jön-megy, szemmel láthatóan készül valamire. Észre vetted te is,
Anyukám? - kérdeztem.
- Reggel még nagyon kedves volt, milyen szépen megterített, mire mi,
asszonyok felébredtünk - mondta Anyám.
- Igaz, de én már ismerem őt annyira, hogy ha ilyen nyugtalan, akkor már
nagyon terhére van az önmegtartóztatás, innia kell.
- Anyukám, mit gondolsz, elég érettek már az almák a fán?
Szüretelhetünk ma? Olyan gyönyörű idő van, igazi "vénasszonyok nyara" -
mondottam.
Hozzáfogtunk az almaszedéshez, gyönyörű nagy és egészséges volt a termés,
igazi boldogságot jelentett a szüre-
teltetése. Anyám mondta is:
- Lányom, megöregedtem, de ilyen bő
termést egy fán még nem is láttam! Az
íze is remek, finom, zamatos. Nézd
csak, Eddy is talált magának munkát.
Figyeld csak, lavórral a kezében az
autó felé megy.
- Érdekes, mert én még sohasem lát-
tam, hogy az autónkat saját kezével
mosta volna. Vajon mi ütött belé?
Már több kosár almát szedtünk meg,
én örültem és csodáltam a bő termést.
Azért is boldognak éreztem magam, mert
Édesanyám is nálunk volt végre pesti
otthonunkban.
- Lányom, nézd csak, Eddy beült az autóba, ugyan hová mehet?
- Sehová, Anyukám, nélkülem nem mehet messzire, talán a féket próbálgatja
- magamnak is hazudtam már.
Ám Eddy elment. Nyugtalanul szaladtam a kapuhoz, de az autónak csak a
keréknyomát láttam. Láttam azt is, hogy a lavór teljesen szárazon feküdt a
gyepen. A lavórban biztosan fehérneműt vitt magával az útra. Ez is az ő
fünfzehntrükkjéhez tartozott. Megtévesztett bennünket a lavórral, és
észrevétlenül vitte ki benne az útravaló holmit.
- Gondolod, hogy elutazik valahová? - így az Anyám.
- Biztos, Anyukám, három havonta fordul ez elő nála. Ez az idő a
leghosszabb, amit kibír alkohol nélkül. Ennek leteltével mennie kell -
mondtam szomorúan.
Este Anyám és én az ablakban álltunk virrasztva és vártuk Eddyt, de én
sejtettem, hogy egy-két hétig nem fogom látni őt. Csendesen sírdogáltam.
Sajnos megérzésem be is igazolódott. Kerek két hét múlva a kapucsengőt
nyomta egy Eddy-forma ember. Amikor közel értem a kapuhoz, a látvány
félelmetes volt. Valóban ő volt az, de az arca és szája valósággal kék
színű, szederjes volt.
- Te vagy az, Eddy, és a Mercedes hol maradt?
- Ejnye-ejnye Gittukám, hazajött a te egyetlen Eddykéd, ahelyett, hogy
örülnél, rögtön az autó után kérdezősködöl, ez nem szép dolog - majd
folytatta. - Vonattal jöttem haza, nem olyan jó az egészségi állapotom, hogy
vezetni mertem volna... Majd te Gittukám, kikúrálsz, és együtt haza hozzuk
Itáliából a kocsit, jó helyen maradt, a Korona Hotel udvarán. Ne aggódj
érte!
Észevettem, hogy a keze remeg. Szomorúan kértem, mondja el, hol volt,
merre járt, és mit csinált nélkülem. És ő gyónt, mint egy jó katolikus.
- Tudod, Gittukám, már a Skálában vettem tíz üveg pezsgőt és Bécsben a
szokásos hotelünkben szépen elkortyolgattam. Csak harmadik nap után
folytattam utamat Olaszországba. Ott aztán tovább iszogattam, nem voltál
velem, drága őrző angyalkám, és tudod, ilyenkor milyen esendő a te Eddykéd.
- Tudom, tudom - mondtam melankolikusan és telefonáltam a
háziorvosunknak, aki gyógyszert írt fel neki. A gyógyszerezés ellenére sem
aludtunk éjjel, Eddy állandóan felriadt és félt, tudtam ez az állapot nem
más, mint a delírium trémensz! Mégis örültem, hogy végre magam mellett
tudhatom őt bárhogyan is.