''A VIETNÁMI LEÁNY
..."Számtalan kísérlet bizonyítja, hogy a sugárzással a DNS-szintézis itt
nem tárgyalható okok miatt gátolt lesz. Ennek következtében károsodik a
sejtműködés, végsősorban károsodnak a testet alkotó szövetek, vagy
szervek..."
Letette a könyvet. Órájára nézett: - Mára elég. Tíz perc múlva éjfél. A
vacsorám még itt... Társaim egyetemi bálon... És otthon? Lehet, hogy
légitámadás zavarja fel az alvókat, angolkóros kis öcsémet vonszolja anyám
az óvóhelyre... A kicsinek korog a gyomra... Nem... Nem vacsorázom ma.
Kicsit szeretnék veletek érezni. Gyomorsav, marjad gyomrom falát! Ma jól
esik éhezni... Óh, ha elküldhetném nektek a vacsorámat: szalámi, illatos
kakaó, vaj... Szegénykéim! Meddig tart még e kín? Meddig szenvedsz még
hazám, Vietnam? Még egy kis idő és hazamegyek, kötözni sebeidet, gyógyítani
betegeidet.
Hirtelen kacagás hasít az éj csendjébe. A nyitott ablakhoz lép. Kellemes
légfürdő csapja meg. Az utcalámpák fényében vidám magyar lányok körvonalai
bontakoznak ki.
- Persze ma bál van... Nektek szabad örülni, kedves magyar ifjak. Itt
béke van. Szeretnék én is így kacagni és örülni otthon! - Tita megvetette
tiszta ágyát és bebújt könnyű paplana alá.
- Szabadító álom, jöjj, hozz nyugtot szívememnek! - fohászkodott az éj
sötétjében és a szép szőke magyar fiúra gondolt, kinek odaadta
ártatlanságát, aki bearanyozta itteni életét szerelmével. Aztán megint csak
elszomorodott arra a gondolatra, hogy közeleg az elválás ideje.
* * *
Péter nagy rendet csinált garzonjában. Az asztali vázába virágot
helyezett és elégedetten nézett szét. Aztán heverészve, várakozó izgalommal
az ismerős csengetésre figyelt. Boldogság Nyguen Thi Thaph-ra várni. Ez a
leány olyan számára, mint valami varázslat. Ezt a leányt nem lehet megunni.
Voltak hosszabb-rövidebb kapcsolatai leányokkal eddig is, de ez egészen más.
Ez végre a szerelem. Mikor megismerték egymást, Tita még nem tudott
magyarul. Szükség volt a teljes összekapcsolódásra, egy-egy tekintet
megfejtésére. Így mozdulatok, szemvillanások jelentőséget kaptak. Péter
eddig nem sokat törődött a leányok gondolataival, de ez esetben rendkívül
izgatta a titokzatos leány minden rezdülése. Péter tanította magyarul
beszélni.
- Je t'aime = sze-ret-lek!
- Sze-ret-lek! - szótagolta Tita és bizonygatta szenvedélyes csókkal.
Micsoda leány! Formás kis teste minden ívét maga elé képzelte Péter. Ó,
csak jönne már!
Megszólalt a csengő. Péter felugrott, kitárta az ajtót a leány előtt.
Átkarolták egymást, csókjaiktól szívük úgy dobogott, mint az áram hajtotta
motor. Testükben szétáradt a csodálatos kábulat. Szinte önkívületi állapotba
jutottak egymás közelségétől. Mikor feleszméltek, egymás mellett feküdtek,
rajongva, kipirultan, s mosolyogva nézték a földön heverő ruhadarabokat.
Péternek eszébe jutott, hogy az ajtót is elfelejtették bezárni. Kibontakozva
szerelme karjaiból az ajtó felé lépett, s megfordulva pár lépés távolságból
rajongva nézett vissza a mezítelen, formás leánytestre és elragadtatva
felujjongott:
- Óh, de szép vagy Tita, ne mozdulj! Maradj így, hogy gyönyörködhessek
benned! - Tita Péterre irányuló tekintetében ugyanez a gátlástalan csodálat
volt, mikor Péter mezítelenségére nézett.
- Mióta ismerlek téged, hiszek a csodákban. - Tita már majdnem mindent
megértett. Kezdetben nehéz volt a beszélgetés. Három-négy nyelv szavait
fűzték egy mondatba, végső esetben a latin segített a megértésben.
A leány mosolygó arcát most hirtelen elárasztották a könnyek, és zokogás
rázta szép testét.
- Te sírsz? - riadt meg Péter. Lelkében megérzett valamit, ami úgy hatott
most, mint kánikula idején a jeges szél.
- Mi lesz velem nélküled? - tört fel a leányból a sírás. - Egy hónap
múlva megkapom a diplomámat és megyek haza Vietnamba.
Itt kell maradnod! Itt is gyógyíthatsz! - könyörgött Péter és észre sem
vette, hogy térdel a lány előtt és feje az ölében nyugszik. Mikor Tita
lehajolt felé, kékes-fekete hosszú hajzuhataga reáhullott, mint egy sátor.
- Lehetetlen, Péter. Tudod, hogy mit fogadtam meg, mikor elindultam
Magyarországra.
- Nem lehetsz ilyen kegyetlen, feleségül akarlak venni. Nem tudok
nélküled élni! Gyermeket akarok tőled. Felejtsd el hazádat. Boldog vagy itt
velem.
- Ez igaz, de hív a haza, vár a kötelesség. Gyógyítani akarom a
sebesülteket. Így szeretném támogatni a hazámat. - Péter szomorú arcát látva
megcsókolta szemeit, majd folytatta. - Esetleg... Gyere te velem, Péter!
A fiú idegesen nyúlt a cigaretta után, töprengő arckifejezésén látta
Tita, hogy nagy vihar dúlt benne.
- A tűzfészekbe menni semmi kedvem, Tita!
A leány felállt, arca fénylett a könnyektől. Nagy komolyan öltözködni
kezdett.
- Az igazi szerelem áldozatot kíván. Ha fontosabb a kényelmünk, nem
szeretünk igazán - mondta rezignált hangon.
- Mindig vissza foglak várni, Tita. Ígérd meg, hogy a háború végeztével
visszajössz és itt maradsz velem. Ha igazán szeretsz, ezt meg fogod tenni...
Nem, nem engedhetlek el, meg is halhatsz Vietnamban! - nyögött fel Péter. -
Itt kell maradnod, majd hazamegyünk együtt, ketten, a háború után. - A fiú
érezte, hogy érvelései hiábavalók, a leányt úgysem tudja meggyőzni.
Nagy szomorúan mentek a kollégium felé. Ettől kezdve az elválás fájdalma
nehezedett szívükre, s együttléteik már nem voltak maradéktalanul boldogok.
Kerülték a témát, de mint sötét háló ereszkedett egyre közelebb lelkükre a
fájdalom. Addig sem enyhült Tita bánata, míg kitűnő diplomáját átvette az
évzárón. Évfolyamtársai tisztelete sugárzott felé, tanárai elismerően
szorongatták kezét.
Tita szeme könnyben ázott, akkor is mikor az utolsó napon a repülőtéren
kibontakozott a búcsúzó ölelésből, és belevegyült a hazafelé induló fiatalok
csoportjába. Vissza-visszafordult, könnyein át keresve Péter alakját. A fiú
is könnyezett, mikor a fémesen csillogó géptest után nézett, integetve amíg
csak beleveszett a kéklő légtengerbe.
Tita szeme búcsúzott a magyar rónától.
- Vajon fognak-e még találkozni? Péter nem is tudja, hogy milyen emléket
visz ő a szíve alatt. Nézegette az emlékül kapott
borostyán kulcstartót, és a fényképet, amit Pétertől
kapott. Kívánta, hogy Péter legyen a neve.
* * *
Két éve már, hogy Titát elvitte a repülő. Péter
azóta a kifosztottság érzésével élte életét. Ha
leányra nézett, azonnal Tita jutott az eszébe.
Képtelen volt más leánnyal vigasztalódni. A vidám,
kicsit bohém fiút a szerelmi bánat átformálta. Egyre
jobban úrrá lett rajta egy érzés, szeretne valami
nagy dolgot tenni az emberiségért.
A búcsúzás évfordulóján felkereste a kis
presszót, ahol utolsó órájukat együtt töltötték.
Mielőtt betért, egy újságot vásárolt. Nem járt itt
azóta, leült és megrohanták a régi emlékek. A
napfény ugyanúgy szűrődött át a függönyön, mint abban az órában; az asztal
is szabad volt a sarokban, és a vázában margaréta, mint akkor. Csak éppen
Tita széke üres.
- Ugyan él-e még?
Az újság hasábjain a vietnami híreket kereste, a vietnami
béketárgyalásokról szóló cikk olvasásába merült. Magyar fiatalok készülnek
Vietnamba, hogy részt vegyenek az újjáépítési munkákban. Ez a cikk
felkavarta amúgy is kevés nyugalmát, s hatására felmerült benne egy
gondolat: mi lenne, ha jelentkezne ő is a vietnami útra. Titától nem
érkezett levél Hué utolsó bombázása óta.
- Vajon él-e még?
* * *
A vállalat igazgatója elkomolyodva figyelte Péter szándékát. Péter mint
üzemegység-vezető kiváló konstrukciós képességével sokat lendített a
vállalat fejlesztési munkálataiban. Komoly gondot okoz hiánya a
kollektívának. Érthető, ha sajnálattal, de mégis elismerő megbecsüléssel
búcsúztak el tőle munkatársai.
* * *
Zavartalan volt a légi út, az idő száraz és derűs. És szomorú látvány,
amit a romokban heverő ország képe mutatott, már madártávlatból is. Szíve
hevesen vert, amikor a repülő ereszkedését észlelte.
- Tita! Tita! Tita! - Nem tudott másra gondolni. Még sem került sor az
első héten a találkozásra. Annyi elfoglaltsága volt. Csak éjjel tervezgette
a találkozás lehetőségeit.
Végre elérkezett a nap, amikor elindulhatott autón a néhány kilométerre
lévő kisváros felé. A pusztulást most a kocsi ablakán szemlélhette. Szívében
lázadás született az emberi kegyetlenség miatt. Útja során láthatta, hogy az
élet megindult, az emberek hozzáfogtak a romok eltakarításához. Azt a
kórházat kereste, ahonnan Tita az utolsó levelét írta. A nagy épület egyik
szárnya hiányzott. Bombatámadás érte. A meglévő részben folyt a gyógyítási
munka. A kórház folyosóján sebesülteket tologattak. Kinek feje, kinek lába
volt átkötve. Fojtó meleg volt, és nehéz szag terjengett a levegőben.
Péter a szembejövő ápolók között kereste Titát. Érdeklődésére az emeleti
folyosó utolsó szobája felé kísérte egy ápoló. Egy orvos lépett ki az ajtón.
Az ápolóval közölt valamit és engedélyt adott a belépésre; Péter szorongása
fokozódott. Mintha csak érezte volna, hogy az ajtó megnyílása életének
legnehezebb perceit zúdítja rá.
Az ágyon fekvő betegben felismerte Titát. A leány megtört szemeiben a
felismerés öröme villant. Péter felé lendült karjaival, mint régen, de
visszaesett feje a párnára, erőtlenül. Péter a beteg felé hajolt, csókolta
szemét, száját, haját, ahol érte. A megrázkódtatástól lábai megremegtek. Nem
így képzelte a találkozást. Leült az ágy mellé, fogta Tita kezét és
hallgatta nehéz beszédét.
- A kórházat bombatámadás érte... A romok alatt találtak meg... Örülök,
hogy időben jöttél... és még láthatlak utoljára... Közben egy ápoló lépett
be, karján másfél év körüli gyermekkel.
- Ez itt kis Tita, a te lányod... Fiút szerettem volna, olyat mint te
vagy... Leány lett, olyan mint én... Vidd magaddal Magyarországra... Emlékül
szerelmünkre... Boldog vagyok, mert láthatlak... és mert béke van... Sok
beteget mentettem meg a haláltól. A munkám szeretete erőt adott... Kár, hogy
éppen a háború végén jártam így... de szívemben béke van... mert valamit
tehettem Vietnamért.
Kis Tita mosolygott Péterre, s gömbölyű karjaival bájosan kapkodott apja
arca felé. Mit sem tudott arról, hogy abban a pillanatban találta meg
édesapját, amelyben örökre elveszítette az édesanyját.
Péter erős szorítást érzett a kezén, ezzel a szorítással búcsúzott el a
kedves, szép, hős Tita.