''A VÉN KUJON
Nem jött szemére álom. Nyugtalanság mardosta testét, lelkét. Mintha ezer
lángnyelv égette volna. Jó lenne aludni, nem tudni semmiről, és fel sem
ébredni. Gyötörte a gondolat, nem tudott szabadulni tőle. Hallotta testvére
nyugodt légzését és az éjszaka sötétje, mint bársonytakaró borította be a
szobát. Végtelennek tűnő éjszaka! Reggel égő szemmel fog felkelni, fáradtan
megy iskolába, ahol képtelen lesz figyelni.
Eszébe jutott a tegnapi magyaróra, nem tudta folytatni az olvasást, és a
tanító néni csodálkozva nézett rá. Legjobb lesz, ha nem megy iskolába. Aztán
megint a nyugtalanító gondolat kínozta. Lehet, hogy szülei hazugok? Az ő
szülei, kiket szentnek tartott. Minden szavukat értelmébe zárta és nem
hazudott nekik soha. Így tanították, és ezt sugallta belülről valami. Lehet
az, hogy szülei vezették félre, s a valót a lila arcú vénembertől és a
Jucitól kellett megtudnia... Miért is hallgatott Jucira? Gyűlölettel gondolt
Juci kamaszlány alakjára. Ő még fiús, lapos, de Juci idősebb nála, s
izgalmasan feszül a blúza. Mindig kíváncsi, nyugtalan, és titkokat sugdos,
fiúkról beszél... Nem kellett volna elmenni a vén lilaképűhöz!... Hogy
pirosította meg arcát az izgalom, mikor Jucival szembeszállt.
- Hazudsz, nem igaz! - harsogta, s kevésen múlott, hogy neki nem esett
vállig érő hajának. Juci fölényesen kinevette, és megsértette őt.
- Ó, te buta liba! Te csak higyj a mesékben, most már kezdem én is hinni,
hogy téged a gólya hozott, különben nem lennél ilyen hiszékeny és buta! -
Aztán kacarászva elszaladt. Másnap újra kezdte.
- Lali bácsi már csak tudja! Ha eljössz velem, neked is megmutatja a
képeket, és elmagyaráz mindent! - Ő még tiltakozott, mégis érezte, hogy el
fog menni. Meg akar bizonyosodni az igazságról. Elmentek. Bár ne ment volna!
Azóta előtte minden elvesztette értékét. Gyűlöli azt a ronda vénembert. Meg
tudná ölni! Milyen jó volt hinni a mesékben. Jó volt várni a Jézuskát, ki
angyalaival elhozta a csodálatos égben díszített fát, és a szép ajándékokat,
melyeken az égi fény tündöklött. Már nem fogja várni többé! Fájón hasított
belé az új megismerés. Testvérét nem a gólya hozta! Pedig hogy néztek az
égre, hányszor énekelték az együgyű sorokat: "Gólya-gólya vaslapát, hozzál
nékünk kisbabát..." Aztán megjött Öcsike. És ő azt hitte, a kéménybe dobta
be a gólya, pedig csak gondolkozni kell, s máris megdől minden. Szegény
Öcsike, hogy összetörte volna magát, ha a kormos kéményen dobja be a gólya.
Nem is lett kormos, nagyon is fehér volt a kis gyámoltalan. S mikor
gondolatban ideért, gyengédség árasztotta el szívét. Szerette kis testvérét.
Kismama módjára bánt vele, dédelgette vagy intette. Édesanyja, elfoglaltsága
miatt, örömmel fogadta a segítséget.
Ó, miért is gyötri őt a gondolat, hogyan lett Öcsike? Hát nem mindegy? -
Nem! Nem! - zúdult fel ismét benne a lázadás. Becsapták! Az a vén gazember
jutott eszébe milyen utálatos volt, ahogy fojtott hangon beszélt, lila
vigyorral az arcán, és mutatta a szörnyű képeket... - Megborzongott, majd
melege lett, amint visszaidézte a csupasz látványt, egymásba kuszálódott
meztelen testeket. Szörnyű volt a megértés! A vén kéjenc világosította fel
szülei hazugsága felől. - Nem igaz! - Nem igaz! Gyalázat! - tört fel ajkán a
sikoly, és futott, menekült a bizonyosság elől. Futott, míg csak teste
bírta, aztán fáradtan leült egy kőre, magába roskadva. Már nem lázadt,
megeredtek könnyei, mintha zsilipek nyíltak volna meg. Átadta magát a
sírásnak. Haraggal gondolt anyjára. Nem is megy haza, határozta el. Ott
gubbasztott estig.
Aztán bizonytalan léptekkel mégis elindult. Haza, Haza! - tört fel benne
a sírás, s valami keseredett gúny vegyült hangjába. Hogyan fog anyjára
nézni? Nem, nem is fog ránézni, fogadta meg. Lehajtott fővel, agyonsírt
arcával szörnyű látvány volt, mikor hazaért. Anyja fáradtan hajolt a teknő
fölé, szappangőz csapta meg arcát, mikor belépett. Vizes ruhák halmaza
között botorkált. Szívét új érzések járták át. Anyja törékeny alakja
elveszett a sok nedves ruha között, s megérezte milyen harcot vív a gyenge
asszony a szegénységgel. Szánalom érzése váltotta fel haragját, és még
nagyobb lett benne az elkeseredés. Leült a sarokba és amint lehajtotta
fejét, haja jótékonyan hullott arcába, és eltakarta agyonsírt szemét.
- Hol voltál? - kérdezte anyja rekedten, és ő mélyen hallgatott.
Mit mondjon, hogyan mondja meg, hogy most már mindent tud. - Hazudtál,
hazudtál - zúgott belül egy hang, de hallgatott. Anyja még egyszer kérdezte,
s felelet helyett vad sírás tört fel belőle.
- Megvert a Laci - dadogta, és elöntötte a szégyen, és az elkeseredés még
nagyobbra nőtt benne, mert életében először hazudott anyjának.
* * *
Nem tudott vacsorázni. Testén furcsa bénaságot érzett, minden tagja
ólommá nehezedett. Úgy aludt el ruhástól. Hogyan került ágyba, nem is tudja.
Mióta felébredt, képtelen újra elaludni. Pedig elmondta már tízszer is az
esti imát, de nem segített, nem érzett semmi megnyugvást. Neszt hallott.
Öcsi mozgolódott, majd szédülve, félálomban lemászott az ágyból, és
bizonytalanul matatott az ágy alatt. Nehezen kihúzta az edényt és elvégezte
a dolgát. Visszamászott, és néhány perc múlva mélyen aludt újra. Csend lett.
Lassan átnyúlt és megigazította testvére paplanát. Ekkor fogadalom
született meg elszánt gyermekfejében. Megszólalt benne a jövendő anya. A
sötétben félhangosan fogadta: gyermekemet nem fogom gólyamesével áltatni
soha. Ne essen hasonló gyötrelmek közé, s ne dőljön meg a belém vetett hite.
Hisz a valóság sokkal szebb, kellő módon megmagyarázva az értelemnek. Igenis
megmondom neki - én szültelek, kisfiam -, határozta el. Gyermeki lelke olyan
felnőtt lett, és hősnek érezte magát ebben a pillanatban. Ez a gondolat úgy
megnyugtatta, hogy észre sem vette mikor aludt el.