''NAGYMAMA
Dobogó szívvel lépek át a megkopott küszöbön. Karjaim közé tartom
összegörbült, sovány alakját, melyet fekete rongyok takarnak esetlenül.
Fején fekete kendő, mely alól hófehér haj vágyódik napfényre. Valamikor
feltűnően szép arca ma petyhüdt, ráncos, kicsi, gyermekesen kéklő szeme
fátyolba borul, ha rám néz, magához ölel reszkető kezével, - elbágyadok,
érzem, hogy árad belém a szeretet, mint sugárfolyam. Szívemet fájdalom járja
át, mert érzem, már nem sokáig ölel. Könny szökik szemembe, mit titkon
törlök ki, hogy ne lássa, de meg is láthatja, mert ki tudná azt
megállapítani a könnyről, hogy öröm vagy bánat hozta fel a szív mélyéről. A
viszontlátás öröme, s egy titkos sejtés keserű vegyülete ez. Évek óta nem
láttam őt, de sokszor visszaidéztem görbedő alakját, mit a földdel való
viaskodás meggyötört. Munkától eldurvult, megvastagodott, napégetett, eres
kezét megcsókolom. Mily kicsike lett a hajdan erős asszony! Nézem őt, s ő
néz engem.
- Megnőttél, kicsi unokám! - Könnyes arca csupa mosoly, örül nekem.
Átkarol és terel a mázolt, fehérre meszelt
szobába. Leültet. Nézem az ismerős falakat,
képeket, melyekről gyermekkorom nevet felém.
Mire magamhoz térek, az asztal megtelik, de ő
még hordja szüntelen. Fürgén mozog, s bíztat.
- Egyél, kedvesem! - Bár nem kívánok semmit,
eszem, hogy örüljön.
Megállok az ismert, régi, fakult képek
előtt. Apám látom mint gyermeket. Már rég a
sírban pihen, de Nagyanyám emlékében mint
kisfiú él, minden nap leveszi a falról,
fáradt karjával letörli róla a port, elnézi,
s tán becézi is, mint hajdan. Sorra nézzük a
többit is. Arca ragyog. Kéklő szemében a
fény, mint az őszi napsugár, nem bágyaszt,
csak melegít.
- Minden nap gondolok rátok és imádkozom értetek. - Szeme könnybelábad.
Aztán kivezet hátra az udvarra, ahol szelíd állatok szaladnak elébe, mert
azokat is becézi, mint gyermekkorunkban minket. Este meggyújtja a
petróleumlámpát, bizonytalan sárga fénye békességet áraszt az ódon szobában.
A régi falióra fáradtan, nyikorogva vonszolja hosszú mutatóit, időnként
titokzatosan, rekedten üti az időt.
A régimódi szekrényben szu recseg. Nagyanyám asztal fölé hajlik, szemén
ócska okuláré, megfakult rongyos lapú bibliából olvassa annyiszor mormolt
egyetlen vigaszát. Illendőn hallgatom, vegyes érzésekkel. Sajnálom és örülök
is, hogy az ócska lapok misztikuma örömöt és nyugalmat ad az én drága öreg
Nagymamámnak.
Lefekszünk. Kívülről, az utca felől, legények cifrázott dala hallatszik.
Szombat este van, a korcsmából jönnek. A muskátlis ablakon át a vén Hold
ugyanúgy szövi ezüstszálú hídját szobánkban, mint húsz évvel ezelőtt. Egyre
homályosabban látok, hallok és visszajutok egy álomvilágba, hol gyermek
vagyok újra. Lepkét kergető gyermek, napsugaras, zöld tisztáson ugrándozó,
rakoncátlan, kit Nagymama korhol szüntelen, becézve.
- Ne igyál hideg vizet, mert ki vagy melegedve - hallom hangját, s nem
értem; sértődötten dobom le a mezei virágot, amit neki szedtem. És ugrálok
újra a falusi gyermekekkel padláslétráról szalmakazalra. Jön Nagyanyám és
zsörtölődik.
- Már megint mit csináltok? - Morgolódva megy az istállóba sajtárral a
kezében, feji a habzó tejet a békésen kérődző lomha jószágból. Aztán
megtörténik a baj, ajkam vérzik, Nagyanyám karjába vesz, dédelget, becéz.
- Ugye mondtam, nem hallgattok az öregre! - Örülök titkon a sérülésnek.
Bevisz és megfürdet. Mindez olyan jól esik, mint a bableves, amit elém tesz.
Megejt a kunyhó varázsa, az ódon nagy ládák és polcok, és a békésen nyújtózó
macska, a tűzben pattogó venyige fénye, s valami nagy-nagy békesség.
Elszunnyadok, nagyanyám ágyba tesz, mint egy kis pólyást, betakar, s
megcsókol. Kimegy. Félálomban hallom még, amint a konyhában tesz-vesz,
csoszog, víz csobban, edények koccannak, egyre távolodnak és andalító
muzsikával szövődik a zaj és a sárga lámpafény. Nagyanyám mozgó alakja
árnyékot vet, ide-oda lebben elnyúlva. Kintről beszűrődik a rét illata és a
távoli békástó monoton terce és a tücskök éles ciripelése. Elalszom mélyen.
Mikor felébredek, már napsugár csókolja a muskátlikat. Nagymamám ágya
üres. Ő már hozza a frissen fejt tejet kaláccsal.
- Ó, Nagyanyám, miért kelsz fel olyan korán? Egyedül vagy, élhetnél
kényelmesebben. - Mosolyog.
- Megszoktam, gyermekem. Meg aztán öreg vagyok, s az öregek már nem jó
alvók. - Lábára téved tekintetem, fekete harisnyáján vaskos dudorok.
- Fájnak a lábaid? - kérdezem. Lehúzza a harisnyáját és szörnyedve látom
kék erek csúnya görcseit. Rögtön az ásó jut eszembe.
- Nagyanyám, én azért jöttem, hogy magammal vigyelek a városba. Eleget
dolgoztál már, nincs értelme, hogy tovább is gyötörd magad. Azt a kis földet
add be a tsz-be. Nem való az már a te nyolcvan évedhez. Hagyd a fiataloknak!
Szeretném, ha ezentúl csak pihennél. - S hogy nagyobb kedvet csináljak neki,
beszéltem a mi életünkről, mely sokkal kényelmesebb és eredményesebb az
övénél.
- Dolgoznod nem kell nálunk, Nagymama! Gépesítve van az egész háztartás.
Én azokkal könnyen elvégzem a munkát. - Érdeklődéssel figyeli, míg sorolom a
gépeket. - A mosást is gép végzi, parkettakefélő-gép, porszívó, magnetofon,
mely felveszi és megörökíti hangodat és a televízió házhoz szállítja a
színházat. - Beszélek a dédunokáról... Aztán abbahagytam, mert láttam, hogy
érdekli, de nem vonzza őt a kényelem és a technika csodája. Éreztem,
hiábavaló minden szó. Megszokta már nyolc évtized robotját és nem tudna élni
már ásó-kapa, az apró jószágok és a falu nélkül. Megszokott világát nem adja
fel.
Elkísér az állomásra. Búcsúzunk. Kezembe nyom egy csomagot. Kalács van
benne a dédunokának. Magamhoz szorítom törékeny alakját, csókolom kezét.
Mélyen szemébe nézek, magamba akarom rögzíteni lényét, mert valami újra
súgja, lehet, hogy többé nem találkozunk. Ő is erre gondol. Könnyem csurog,
de mosolyogva integetek a vonatablakból, érzem, mosolyom milyen torz. Egyre
messzebb tűnik drága alakja, mely csupa szeretet, ki csak adni tudott, kérni
soha.