'<<' ''HARAG
Amikor belépett a szobába, meglepetten látta, hogy az öreg szeme nyitva
van. Sokáig habozott az ajtó előtt, lehet, hogy meghallotta? Vagy visszatért
különös állapotából?
- Vártalak, fiam, zavarod megelőzött. Mesélj.
- Mester, én...
- Mondd ki.
- Amikor legutóbb elmentem innen, úgy éreztem, készen állok mindenre,
fejlődésem új szintjére léphetek, elkezdek technikákat gyakorolni. Valahogy
valósággá teszem azt, ami álom a fejemben...
- És most mi történt?
- Ami általában. Szétrúgtam néhány óra alatt minden nyugalmamat. Most
éppen egész egyszerűen sikerült: megnéztem, ki tudja, hányadszor, a Hair-t.
És megint elvesztettem a hitemet. Arról énekeltek - szerintem nagyon szépen,
vadul, szeretettel, hogy legyen végre napfény, engedjük be a fényt. Olyan
hittel, szépen, boldogan csinálták, erő volt bennük... ilyet olyan ritkán
érzek magamban. Olyan fájdalom, tudás volt a háború jelzése mögött... És
olyan régi ez a film. Eltűnt a süllyesztőben az összes többi dologgal
együtt, ami azért van, hogy ébresszen bennünket. Mit akarok én itt kezdeni,
amikor minden, ami csak eszembe jut, már régen jelen van közöttünk? Legszebb
gondolataimat leírva találom, és mégis ugyanott... á, bárcsak ugyanott
tartanánk. De hiszen sokkal rosszabb! Újra és újra kegyetlenné válunk,
érzéketlenné, egyenruhában taposunk saját álmainkon, fekete humorba öltözve
vágjuk fel ereinket. Vagy az egésszel nem törődve fekszünk saját
mocskunkban, remélve, hogy majd csak történik valami... Mi ez?
- És mit akarsz ehhez, fiam? Technikákat? Hogy színről színre láthasd a
történéseket? A folyamatot, amit jelen érzékenységeddel sem vagy képes
elviselni? Mit akarsz?
- Jó... rendben... lassítok. Még mindig stabilabbá kell válnia a
gondolkodásomnak, hogy az első lépéseket megtegyem a technikák felé. Olyan
ez, mintha építenék. Erős épületet szeretnék emelni, de még csak az
alapoknál tartok. Árkokat ások, betont öntök bele, és mindig megroppan az
egész, mélyebbre süllyed. Mintha semmit sem dolgoztam volna eddig, az egész
eltűnik a földben és újra csak betonozhatok. Lehet, hogy rossz helyre ástam
az árkokat? Lehet, hogy soha nem épül fel? Most is azt hittem, kezdhetem az
első sor téglát, és tessék, megint oda az alap... Mit akarok? Istenem, csak
tudnám!
- Mi a szeretet?
- Tessék?
- Lazíts... Lélegezz mélyeket... Most hunyd be a szemed és válaszolj: mi
a szeretet?
- Kupolaként tudom elképzelni... fehér fénykupola... mindnyájan mintha
cérnaszálakon lógnánk rajta, és mi magunk is fehérek vagyunk... ha szeretjük
egymást, minket is fehér cérnaszál köt össze... Olyan furcsa... képet
mondok, mintha látnám, és amikor kimondom, valóságosnak érzem, pedig nem
látok semmit. Mit akarsz ezzel bizonyítani? Látok, nem látok... Legyek én is
valami holdvilágnéző álmodozó? Spirituális út, transzcendentális kapcsolat?
Oda ne rohanjak!
- Nyugtasd meg magad, fiam, s ha nincs kedved, ne gyere vissza...
A mester szépen behunyta a szemét, légzése ritkássá, gyengévé változott.
Távozott a szobából. A fiú kiabálni tudott volna. Persze mit ért volna el
vele? Bejönnek a nővérek, és ő azt mondja nekik, hogy halálosan
felidegesítette egy kómás haldokló? Kedve lett volna felállás közbe a falhoz
vágni az egyébként ártatlan kórházi széket, de persze ez semmit sem oldott
volna meg. Így aztán erőltetett lassúsággal finoman tette a padlóra,
csendesen kiment a szobából. A nyugalom és a mosoly mögött a feszültség nem
engedett, kegyetlenül dobolt idegeiben. Otthon az első kezébe akadó tárgy
egy játékrepülő volt. Szeretett ilyeneket csinálni, de most szinte örült,
amikor remegő ujjai összeroppantották a falécekből többnapos munkával
készített testet, papír és forgácsgombóccá gyűrve teljes erejéből a
szemétkosárhoz vágta. Nem találta el. Ekkor pattant meg valami benne.
Üvölteni, röhögni szeretett volna, nem tudta, mit előbb. Nem volt értelme
semminek, dühét mint külső erőt érzékelte. Illetve nem is, mintha ő került
volna hirtelen kívül rajta. Teste, mint elkínzott és hirtelen irányítás
nélkül maradt gép, mozdulatlanul állt, és remegett szívdobbanásai ütemére.
Egyszerre látta magát, félelmét, haragját, reményét és hitetlenségét.
Lassan, nagyon lassan süllyesztette súlypontját, vállszélességű terpeszbe
lépett, térdeit behajlítva magas lovaglóállást vett fel. Szívdobbanásait
alapul véve lassítani kezdte légzését: két ütem belégzés, egy ütem
benntartás, négy ütem kifújás, egy ütem szünet... majd több szívdobbanás
volt egy ütem, amíg úgy nem érezte, a ritmus a fenntartható leglassabb.
Minden gondolkodás nélkül villant tudatába a kép.
Egy kút káváján áll, pontosan a feje felett a Hold világít, fénye
tükröződik alatta a vízben, mert őrajta áthalad a fény. Gerince egyenes
volt, mint a fénysugár, lábai... érezte, ahogy súlya talpain át a kövekbe
hatol, azokon át a Földbe. Aztán a Föld erejét követte, amint felfelé halad
a lábaiban, míg csípőmagasságig nem ér. Mint furcsa kőszobor, állt a kút
káváján, nem maradt más, csak a légzés...
Nem tudta, meddig volt így, lehet, hogy egy perc volt, lehet, hogy fél
óra. Gondolatai tiszták voltak, kicsit hűvösek. Eltűnt a központból a
feszültség, bár ott vibrált az egészben. Mintha élettelenné lett volna
minden. Nem háborította fel ebben az állapotában a fájdalom, szenvedés, ami
az egészet okozta, emiatt kicsit embertelennek érezte - önmagát. A mai
beszélgetésre visszapillantva érezte viszont a Mester tehetetlenségét.
Fájdalom lett volna a szavak mögött? Hiszen soha nem szokott ilyen hangon
beszélni... Ő is pontosan ugyanolyan, mint bárki más. Tesz valamit, ami
elindít bizonyos folyamatokat, jelen esetben feladata miatt fájdalmat is
okoz nekem, tudja, hogy meg fogom szenvedni, érzi a káoszt, ami a fejemben
van, s ami elkerülhetetlen az új egyensúly elérése előtt. Saját félelmeinek
tükörképével találkozott.
Órájára nézett. Nem volt még túl késő, és nem is az első eset volt, hogy
bement egy beteghez, tehát felkerekedett és visszaindult a kórházba.
Kezének óvatos érintése alatt az öreg pillanatok alatt nyerte vissza
erejét, tekintete elégedetten pihent meg a fiú szemén.
- Jól van. Ezek szerint ismét jól érzed magad, sőt, sikerrel alkalmaztál
egy technikát. Nem kell elmesélned a történteket, azt hiszem, nagyon
hasonlót éltem már át én is.
- Jó, hogy itt vagy, Mester.
- Reméltem, hogy azért így fogod látni a dolgot. Ha elég pihentnek érzed
magad, a kérdés még mindig áll: mesélj nekem a Szeretetről.
- Először mégis én kérdeznék. Mester, én olyan sok szép könyvet olvastam
tele bölcs beszélgetésekkel, én pedig meglehetősen durván tudok néha
viselkedni. Helyes ez?
- Nézd, szerintem a fejlődésnek sokféle útja van. Mester és tanítvány
között sokféle viszony alakulhat ki, mi is egymásra találtunk, talán éppen
hasonlóságunk folytán. Én a saját történetemben ugyanilyen módon
viselkedtem. A tudás számomra is fájdalmak mögött rejtőzött, belső
fedezékeim felrobbantásakor én is kellemetlen dolgokat éltem meg. Nem azért
nincs tele a világ Mesterekkel, mert az ember lusta, vagy mert különleges
születés vagy ritka isteni adomány lenne a tiszta gondolkodás képessége,
hanem azért, mert fájdalmas! Tudod, ez nem az első pillanatban derül ki.
- Igen, óriási különbség van aközött, hogy én elhiszem egy emberről azt,
hogy belém lát, és így kevésbé hiszek kis színjátékaimban - és megint más,
amikor meglátom, hogy mekkora fájdalmakat, feszültségeket rejtek
szerepeimmel, és hogy milyen nevetségesen átlátszóak ezek. Mesterkéltnek,
"csináltnak" tűnik a Személyiség, amelyet eddig úgy hívtam: én. De mondd,
Mester, tényleg törvényszerű ez a feszültség?
- Neked szól ez a kérdés is, nem?
- Jó. Tehát... ha úgy tetszik, gondolkodásom folyamata kitaposott, jól
bejáratott mederben folyt mindig. Talán kicsit rugalmasabb volt másokénál,
köszönhetően a meglehetősen sok pofonnak, amit eddig kaptam, hajlamos
megváltozni külső negatív hatásra. Most viszont lehetőségem van pozitív
hatások miatt (egyszerű kérdésekre válaszolás közben) változni. Ez azt
jelenti, hogy szinte megelőzök egy kemény leckét az élettől azzal, hogy
rátapintok arra a fájdalmas pontra, amelybe egy külső hatás ütközhetne. A
fájdalom, feszültség, gondolati és érzelmi visszhang azonban egyedül az
enyém. A külső hatás is észrevétlen maradna, ha nem villanna fel miatta
saját belső fájdalmam (valakinek egy egész napját elronthatja egy sétapálca,
mert valami fájó elmélet idéz, míg más észre sem veszi), a kérdés
"laboratóriumi körülmények között" ugyanezt teszi. Csak éppen nincs mire
fognom a keletkező feszültséget. A legjobban akkor járok, ha az elemzés és a
nyugtató technika alkalmazásának keverékét gyakorlom, tehát belemászok
addig, amíg el tudok jutni, aztán pihenek, relaxálok, mozgástechnikát
gyakorlok, majd folytatom addig, amíg érdekel, vagy amíg el nem tűnik a
feszültség. A sétapálcás esetben végigjárom az emlékeket addig, amíg meg nem
barátkozom velük és főként akkori önmagammal.
- Csak el ne felejtsd mindezt a legközelebbi hasonló esetben.
- Hát azt hiszem, egyszer-kétszer még el fogom felejteni...
- Pozitív gondolkodás, mi?
- Inkább áltassam magam azzal, hogy mostantól kezdve gondolkodásom
ideális lesz és mindig a tökéletes mederben marad?
- Hát a tagadásnál az önmagam hülyének nézése sem sokkal eredményesebb...
Mindenesetre inkább örülj a megszerzett tudásnak, az új eszköznek, és
birtokában nézz nagyobb bizalommal a jövőbe.
- Jövőbe?
- Hehe. Okos. Jelen pillanatodra.
- És most?
- Késő van már. Házi feladat: a szeretet. Járd körbe egy kicsit.
'>>'