'<<' ''EMBER
Nos akkor jó lenne választani egy hitet, amelynek tárgya az ember. Minden
ember. Ez a hit nem emelhet ki a többi ember közül, jó tetteket kell, hogy
ösztönözzön, stb. Tegyük fel, hogy minden emberben benne rejlik a
tökéletesség - hiszen ez vallási alaptétel, a minden ember szívében rejlő
Istenről, arról, hogy a megvilágosodáshoz mindenki eljuthat, mindenkiben ott
van a Taoista faragatlan tönk - lehet, hogy nem is rossz alap? Minden ember
hordozza azt a tartalmat, amit hiszek, szeretek önmagamban. Legnagyobb
céljaimat, értékeimet hordozod - hogy is bánthatnálak?
Miért bántjuk hát egymást? Miért rúgnak belénk, közösítenek ki? Miért nem
hisznek nekünk, miért nem értenek minket? Hogy lehet az, hogy mintha nem is
egy világban élnénk? Egyáltalán egy világban élünk? Nem. Mindannyian a saját
világunkban élünk. Annyit fogunk fel belőle és úgy, ahogyan azt belső
törvényeink, tapasztalataink, világról és egymásról kialakult képünk
diktálja. Csodálkozunk, hogy mindenki olyan, mintha álarcokat viselne?
Hiszen én is álarcot hordok - nem is mindig ugyanolyat, s nem is mindig
szeretem viselni. Miért kényszerítjük magunkra és egymásra az álarcok
viselését? Mi teszi ezt a ragaszkodást ennyire erőssé? Halálos fegyverek
vagyunk mindannyian. Lehet, hogy ezt civilizáltan el tudjuk felejteni - bár
nagyon sok igen kultúrált ember tud rendkívül könyörtelen lenni - belül
viszont emlékszünk még erőnkre. Testünkkel ölni tudunk. Kezünk, lábunk,
ujjaink, könyökünk, lendületünk ereje mozgékony, hatékony gyilkoló szerkezet
részei, még ha mindent elkövetünk is annak érdekében, hogy lelassítsuk,
megnyomorítsuk ezt a gépet. Egy harmonikusan működő, élő ember igen
veszélyes test birtokosa. Megrendítő volt először szembesülni egy Tai-chi
edzésen egy lassú, lágy mozdulattal, aminek a végén megéreztem a halált. Nem
bunyó, vérfröccsös rugdalózás, hanem egy egyszerű lökés közben. Tudatunk
nem, de lényünk valahol mélyen tudja, hogy a kartávolságon belüli másik
ember meg tud minket semmisíteni. És ugyanez a lény ellenőrzi saját testi
felkészültségünket egy esetleges harcra - és szomorúan állapítja meg, hogy
igen kis eséllyel indulna.
Fizikai testünkről való helyes gondoskodás mellékhatása tehát egy mély
lelki nyugalom - hiányában állandó zavaró tényező, veszélyérzet munkál
bennünk. (Helyes gondoskodáson azt értem, hogy nem másokkal vagy önmagunkkal
szemben, hanem önmagunkért tesszük.) Ezt felismerve sokkal könnyebb
megérezni a másik távolság, szabadságigényét - valahol mélyen életét védi. A
nyugodt, harmonikus mozgás, feszítettség nélküli viselkedés tudatunk alatt
nyugtat minket: a másik nem harcol; ellenkezője aránytalanul nagy
feszültséget eredményezhet. Hiányosan uralt testünkből feszültségeink pedig
kiáltanak a másik ember felé, aki szintén nem tudatos szűrőjén keresztül
aránytalanul veszélyesebbnek ítél minket, önmagát erősítő agresszív gesztus-
kommunikáció alakul ki köztünk.
Érzelmi szinten szintén halálos fegyverek vagyunk. Ugye képesek vagyunk
összetörni egy másik embert, ha elég közel jutunk hozzá? Egy mozdulat,
vállrándítás, mosoly gyilkos lehet, egy életre szóló, feldolgozhatatlan, nem
gyógyuló sebet ejt. Most is találok olyan félelmeket, dühöt, amit valamikor
régen valaki okozott, talán nem is tudott róla, s én is igyekeztem szemet
hunyni fölötte, ami azt jelentette, hogy szinte a háttérből irányított
engem, de soha nem kerestem az okát. Mégis mennyire zavar minket, ha hűvös -
vagy éppen agresszív, szenvedélyes módon távol tart minket valaki magától -
pedig csak a hasonló dolgokat szeretné elkerülni, lehet, hogy mindkettőnknek
jobb, ha nem kerülünk közelebb, mert töréseinken keresztül csak még jobban
megsebeznénk egymást. Ezt pedig igen nehéz elfogadni, főleg, ha a másik
elutasító magatartását máris fájdalomként érzékeljük.
Érzelmi páncélok ütköznek tehát, amikor két ember kapcsolatba kerül,
olyan páncélok, amelyek belül lüktető, fertőző seben támaszkodnak -
csodálkozni nem kell tehát azon, hogy gyönyörű lények marják egymást.
Tudatunk pedig, ami az előbbiek tetején trónol - nos, kedves Árnyék? -
igen, szintén halálos fegyver. Társadalmi létünk lehetőséget biztosít arra,
hogy intelligenciánk segítségével sokkal kegyetlenebbül intézhessünk vagy
intéztethessünk el egy másik embert, mintha testi vagy érzelmi módon
tennénk. Kegyetlenebbül, mert távol maradhatunk végre áldozatunk
szenvedésétől, ami ráébreszthetne minket saját tettünk súlyára,
felelősségünkre, megingathatná értékrendünket. A bizalmatlanság a másik
ember természetes óvatossága csupán. Állandó egyensúly-játék zajlik azon,
hogy mennyit tudok rólad, s te mennyit tudsz rólam. Minél kevésbé vagyok
stabil saját értékrendemben, minél nagyobb szerepet játszik gondolkodásomban
a társadalmi - illetve kisebb csoportok - értékrendje, annál nagyobb
óvatossággal teremtek kapcsolatot egy másik emberrel - ha okosabbnak tartom
magamnál, akkor kicsit félek tőle, ha nem, akkor kicsit ő fél tőlem. Minden
szempontból óvatosnak kell lennünk tehát, hogy ne sérüljünk. Gyorsan és
ügyesen kell döntenünk, még a túlzott reakciók is inkább megengedettek, mint
a késlekedés - ez pedig a modellalkotás, egyszerűsített értékelés receptje.
Felvesszük annak a csoportnak az értékelését, világlátását, modelljét,
amelybe tartozunk, hogy nagyobb bajba ne keveredjünk. A csoport rendes
gyerekeit szeretjük, a kevésbé jókat ízlésünk szerint utáljuk, sajnáljuk
vagy nem törődünk velük - és stabil helyet alakítunk ki magunknak a világban
- ugyanakkor újabb félelmet keltettünk magunkban: mi lesz, ha egyszer mi
leszünk a "rosszkisfiú" pozíciójában. Igyekszünk tehát minél inkább átvenni
- vagy minél inkább magunk formálni - a csoport értékrendjét (az egyik a jó
tag, a másik a vezető típus hozzáállása) Innen jön a "két dudás egy
csárdában" tipikus konfliktusa: az agresszív irányító tulajdonképpen a
kiközösítettség ellen harcol, mert közelebb van hozzá, mint a "jó tag".
Utóbbi ugyanakkor folyamatos kisebbségi érzésével, az irányítottság
tudatának rossz szájízével küzd. Igyekszik minél teljesebben magáévá tenni a
közösségi tudatot, pedig emberileg nem mindig ért egyet, de annál
hangosabban üvölt együtt a többiekkel. Mindkettő küzd továbbá a személyes
felelősség kérdésével, az irányító azzal, hogy személyesen felelősséget kell
vállaljon a csoport tetteiért, a tag pedig azzal, hogy kiadta a kezéből
tettei irányítását, pedig a felelősség az övé. Tipikus esete ennek a náci
Németország és Hitler történelmi példája. Hivatalból gyűlöljük Hitlert - és
persze dühösen tagadjuk, hogy van, akit ma is lelkesít az, amit mondott és
tett, így aztán nem tudunk mit kezdeni velük. Pedig egy nagyon ügyes
vezéregyéniség volt, hatása ezt egyértelműen bizonyítja. Egy népet tudott
megmozgatni, akik lelkesedtek érte. Más kérdés, hogy ha valaki elindít egy
rakétát, akkor vagy felül a tetejére és irányítja, vagy elég a kicsapó
lángokban.
Túl szelíd ez a felfogás? Nos, nem ragaszkodom a bűnbakok
megteremtéséhez. Azzal, hogy elutasítjuk a tényeket, félve a hatásuktól, nem
fogunk senkit feltámasztani - se zsidót, se oroszt, angolt, lengyelt vagy
németet. Hitler nem buggyant piktor volt, hanem - számomra - egy intő jel
arra, hogy jelenlegi gondolkodásunk (igen, a mai is, hiába a milliónyi
háborús halott), magában hordozza egy hasonló világégés lehetőségét!
Nem tudom elítélni. Hiszen mindnyájan szeretnénk megváltoztatni a
világot. Mindannyian elég okosnak tartjuk magunkat ahhoz, hogy azt mondjuk,
így és így kellene csinálni, nem úgy, ahogy most csinálják. Jobban tudjuk
szüleinknél, hogy mi a jó nekünk, politikusainknál, hogy hogyan kell
politizálni, orvosainknál a gyógyításhoz értünk jobban - mindaddig, amíg
komoly galiba nem kerekedik belőle. Szeretnél megismerkedni egy fiatalos
gondolkodású, elvhű, kemény fiatallal? Beszélgess apáddal húszéves korában.
Minden mai vaskalapos ürge meg akarta változtatni a világot, szép tervei
voltak, amiket talán ma te is szívesen vallanál. Sok mindent meg is tett
érte, kiállt dolgok mellett. A világ pedig olyanná vált, amilyen ma. És te
most megint meg akarod változtatni? Honnan tudod, hogy jobb vagy
mindazoknál, akik ezelőtt húsz, ötven, száz, ezer évvel ezelőtt azon
gondolkodtak, hogyan lenne jó? Világmegváltók éltek mindig ezen a földön és
mégis olyan, amilyen ma.
Hát, Árnyék, azt hiszem ezentúl nem fogok azon gondolkodni, hogy milyen
is legyen a világ, elég, ha a pillanatnyilag felmerülő kérdésekben tudok jól
dönteni. Minden ember döntéseket hoz. Ez megint egy hittétel nálam: az ember
azt választja, ami neki jó.
Senki semmit nem csinál azért, mert az rossz. Az ismert tények
belekerülnek egy mérlegbe, és a jobbik megoldás szerint fogunk cselekedni.
Persze sokan mondják azt, hogy dolgokra kényszerítve voltak - ebben így nem
hiszek. Vannak, akik életüket, egészségüket, családjukat áldozták fel szép
dolgokért - vannak, akik csekély ellenszolgáltatásért elárulták ugyanazt.
Hihetnék persze egy abszolút értékrendben, én azonban ezt nem fogadom el
(személyes hozzáállás), mert az abszolút értéket akkor ismerném meg, ha én
volnék Isten, ezzel a lehetőséggel pedig nem foglalkozom. Hiszem, hogy él
bennem a tökéletesség, tisztaságom mértéke a szűrő, amelyen keresztül
értékelek - mint minden egyes ember, az is, akit elítélnék anyagiasságáért,
köpönyegforgatásáért. Pedig ha megismerem, nem hazudik, csak saját értékeit
tartja szem előtt. Becsaphatom magam, ha más képet festek róla magamban,
mint amilyen - és a galád kihasznál, elárul! - vagy csak egyszerűen más
értékek szerint él, mint feltételeztem, mint amilyennek látni akartam? Soha
nem tudhatom, hogy az elítélt értékrend mögött milyen szenvedés, törések
húzódnak meg.
Aki eladja a barátját, vajon mennyire félhet a szegénységtől, éhezéstől,
kiszolgáltatottságtól? És mennyivel teszi még szerencsétlenebbé magát abban
a pillanatban? Saját megbízhatatlanságának tudata állandó rettegésben tartja
egy életen át - még ha fölényes és hideg is abban a pillanatban; mennyivel
inkább egyedül van annál, aki bízott benne és elárultatott.
Él tehát bennem ugyanúgy, mint minden emberben a tökéletesség. Milyen is
lenne a tökéletes ember? A titok talán a mérlegben van. Döntéseim
pillanatában mérlegelek, a mérleg serpenyőiben tények, következtetések,
elvek, csoportok gondolkodása halmozódik és billenti valamerre a mérleget (a
kényszer is csupán ennyit jelent: az egyik serpenyőben az elvárással
szembeni belső ellenállás, a másikban a csoporthoz való tartozás igénye van,
s ez utóbbi a nehezebb).
Vannak döntések, amik szinte maguktól történnek, nem is döntések: tudom,
hogy így szeretnék cselekedni és meg is tehetem, tehát megteszem. A fejlődés
során ez a fajta döntés kap egyre nagyobb teret.
Nem kell spekulálnom szavaim hatásán, mert érzem a másik embert, szinte
tudom, mit kell mondanom, hogy segíthessek. Ahogy egyre közelebb járok a
bennem lakó Istenhez, egyre kevesebb "önálló" döntésem lesz. Lehet, hogy a
szabad akarat iránti vágy tart minket távol a teljes tisztaságtól? Ez is
benne van bizonyára. Végül az ember, mint a "faragatlan tönk" sodródik az
élettel, érzi a jó irányokat és a lépés pillanatát. Előtte és utána nem
rágódik a lehetőségen, a megfelelő helyzetben viszont habozás nélkül
cselekszik. Kicsit unalmasnak látszik, a tökéletes emberek egy kaptafára
készülnének? Mindig, mindenben ugyanúgy cselekednének?
Nincs személyiségük? Szerintem van, mert két egyforma helyzet nincs.
Tökéletes emberünk múltjával, élettapasztalatával együtt tökéletes. Nem
alakítja a dolgokat és embereket, csak hozzáteszi megfelelően kiértékelt
saját tapasztalatát. Segít, nem túr bele a dolgokba, csupán jelen van a
változás során.
"Elég sok mindent összehordtam itt az emberről"- sóhajtott a fiú. "De azt
hiszem, ahhoz, hogy a világról gondolkozzam, szükséges, hogy tisztán, hittel
gondoljak szereplőire. Ha lehet, szeretném elkerülni azt, hogy bárkit is
hibáztassak, kirekesszek. Túl egyszerű lenne; nagy és teljesen eredménytelen
múltja van, másrészt csúnya logikai bukfenc. A modelleknek, amiket alkotok,
önmagukban meg kell állniuk. Nem alkothatok egy modellen belül újabb modellt
(szép világon belül a csúnya emberét), ami az előbbi stabilitását
biztosítja, mert ekkor az elsőt kiindulási alapnak tekintettem, mintha
abszolút tény lenne." Elvigyorodott magas szintű fejtegetésén, lecsusszant a
korlátról, megfordult és rákönyökölt. Az éjszakából szinte teljesen
kiveszett az emberi jelleg. Mintha a Civilizáció lélegzett, morajlott volna
egyetlen hatalmas élőlényként. Ereiben apró fémdobozok szállítottak
embereket, gigantikus, amorf alakja súlyos betonkockákkal nehezedett a
Földre, lassan, kérlelhetetlenül falta a zöld erdőt, kék vizet, a föld
ezernyi kincsét, melyek kiszámíthatatlan utakon barangoltak egyre fényesedő,
kifinomuló, ugyanakkor saját súlya alatt sokszor megroppanó testében, hogy
végül - jó esetben - ismét a föld alatt kössenek ki emészthetetlen
salakanyagként. És mintha ugyanez játszódott volna le az emberekkel is.
Irdatlan testében csecsemők születtek, mintha csak sejtjei osztódtak volna.
Voltak, akik bekerültek véráramába és messze sodorta őket, mások örökké
ugyanazon a helyen maradtak, míg sírkövekké és temetési szertartássá nem
alakultak. És ez a test növekedett, rajta kívüli területeken születetteket
is magába olvasztott, bár ott mindig zavar volt, sok áldozat és furcsa
kavargás, ami viszont befelé terjedt. Mintha erjedésnek indult volna. Az
ember-sejtek rángatóztak, ki-kiváltak helyükről, kisebb csoportok
kalandoztak össze-vissza, dühödten alakítva maguk körül a testet, amíg a
tömeg be nem szippantotta vagy el nem taposta őket. Igen, szegény
határozottan betegnek tűnt. Aztán az egész látvány megnyúlt, újabb
kiterjedést vett fel - az Idő mélysége kapcsolódott a képbe. A keringő Föld
az Ember fejlődésének fényes spirálját rajzolta az Univerzum kékes
hátterére. Moraja mint egy hatalmas folyó zúgása tört be a fiú fülébe - aki
úgy döntött, hogy most ugyan lehet, hogy meghülyült, mégis érdekes játéknak
tűnt végignézni az Utat.
'>>'