Horváth Árpád:
HORMONSZERELEM
(Forrás: Voil…, 1997/11. szám, 82-85. o.)
Szerelem - alighanem nyelvünk legszebben csengő
szava. De ha mégsem - és amint a téma egyik
legjelesebb magyar értője Kosztolányi írta: ezen a
téren a "fülolaj" szó viszi el a pálmát -, tartalmát,
s a hallatán lelkünkbe költöző érzéseket tekintve
akkor is valahol a képzeletbeli toplista élén kell
állnia. Filozófusok, művészek és költők évezredek óta
vitatkoznak rajta, és sehogyan sem tudnak dűlőre
jutni, honnan ered, s miből táplálkozik az emberi
lélek talán "legemberibb" megnyilvánulása. E vitában
aztán a századelőn a lélektan kutatói is sorompóba
szálltak - utóbb pedig a fiziológusok rukkoltak elő a
legújabb megoldással. Ha nekik van igazuk, akkor a
szerelem nem több egyszerű hormonhatásnál...
Szerelem: "A szeretett személy iránti vágyban és odaadásban
megnyilatkozó, nemi vonzalmon alapuló érzelem."A Magyar értelmező kéziszótár
szerint nagyjából ez a szerelem. Motorja a vágy, dísze az odaadás és fontos
kelléke a nemi vonzalom. Aki tehát a kérdés súlyához méltó alapossággal
kíván elmélyedni a témában, egyszerre három külön világban találja magát: a
természettudomány, a filozófia és a költészet világában. Vagy ha úgy jobban
tetszik, a test, a szellem és a lélek világában. Bizonnyal ezért tévedtek el
már oly sokan ebben a buja rengetegben - s hogy mi még véletlenül se járjunk
így, az idegenvezetőink ezúttal orvosok, flozófusok és költők lesznek. Így
egyszerre hívhatjuk segítségül a tudósok racionalizmusát, a filozófusok
széles látókörét s a dolgok legmélyére hatoló gondolkodását és a költők
emelkedettségét. Egyébiránt már csak azért is jól tesszük, ha mindhárom
világba betekintünk egy cseppet, mert e tudós elmék mind más és más színben
látják a világot, ám e színekből, ha jól elvegyítjük őket, végül talán
összeáll maga a valóság.
A természettudomány művelői például pontosan ismerik, és hajmeresztően
rideg tárgyilagossággal le is írják, milyen változások játszódnak le az
ember testében, amikor szívében fellobban a szerelem lángja. Mert a
szerelemnek - amiről egészen mostanáig azt hittük, kizárólag a lélek sajátja
-, az orvosok, az "élettanászok" szerint bizony jól körvonalazható testi
tünetei, mi több, szigorúan fiziológiai okai vannak. Ma már nem csak a
szakma berkeiben tudott dolog, hogy ez az életünket oly sokszor édes-
keserűvé varázsoló érzelmi vihar valójában egy hormon, az úgynevezett
feniletilamin "terméke". Ezt a nem is túl bonyolult és nem is különösebben
összetett molekulát az idegsejtek termelik, mégpedig egy vagy több,
egymással szorosan összefüggő, külső inger hatására. Imigyen tehát a
"szerelem első látásra" közhellyé fakult ideája igenis létezik, ráadásul
abszolúte kézzelfogható és nagyon is racionális alapon. Biokémiai alapon.
Amint a kutatások kiderítették, ez az egyszerű sejthormon idézi elő
mindazokat a sajátos, ám egyáltalán nem csak a szerelmes emberre jellemző
változásokat; amelyek legfontosabb és mindig jelen lévő eleme a szenvedély.
(Mindössze közbevetőleg jegyzem meg: ezek után már csak azon
csodálkozhatunk, vajon miért nem figyeltek fel erre a kicsinyke molekulára a
fegyverkezési hajsza titkos nagymesterei. A világ leghumánusabb vegyi-
biológiai fegyvere származhatna belőle: csak egy kis feniletilamin-permettel
kell megszórni az ellent, s máris az összes katona harcképtelenné vált. A
másnapi csatára való készülődés helyett mindenki csak bávatag orcával a
csillagokat bámuja és közben szerelmes verseket fogalmaz - a háborúnak vége,
győzött a szerelem...) A szerelemnek tehát tünetei vannak, ám a
pszichiáterek óva intenek attól, hogy a rendre megfigyelhető jelek örvén
amolyan módosult, netalán beszűkült tudatállapotról beszéljünk. A szerelem
tünetei ugyanis, normális körülmények között - az emberi elme teljesen
természetes működését tükrözik; a szerelem tünetei tipikus
"boldogságtünetek". A pszichiáterek e téma kapcsán egyébként sem szívesen
beszélnek "tünetekről" - módosult tudatállapotról pedig pláne nem. Attól
tartanak, hogy ha így fogalmaznának, rögvest mindenki betegséget - horribile
dictu: elmebajt - keresne, márpedig a szerelem nem betegség. Legalóbbis
többnyire nem.
Hogy egészen pontosan miféle "tünetekről" is van szó, arra alighanem
felesleges szót vesztegetni. Mindannyian jól ismerjük azt az érzést, ami
akkor kerít hatalmába minket, amidőn betoppan az életünkbe valaki, akiről
egészen addig nem tudtuk, hogy hiányzik, ám ettől a perctől fogva az egész
létünk központjává és meghatározójává válik. Szívünk a torkunkban dobog, a
rút széppé, a szép még szebbé válik, az imádott lény arca minden más képet
száműz lelki szemeink elől; a viselkedésünk megváltozik, napokig kibírjuk
étlen-szomjan és még csak éhesek és szomjasak se vagyunk, a vérnyomásunk
emelkedik, pulzusszámunk nő, a fáradtságot, mint a szél a nyárfa pihéjét,
elfújja a szenvedély. Ha szerelmünk tárgya eszünkbe jut, a tenyerünk izzadni
kezd, arcunk kipirul és kitágul a pupillánk, s ha úgy hozza a sors, készek
vagyunk akár az életünket is feláldozni érte. A tudósok erre azt mondják:
"Lám-lám, a természet törvényeinek nagyobb dicsőségére az ingerek nyomán az
idegsejtek feniletilamin termelésébe kezdtek!" Mi pedig azt: "Hoppá, hoppá!
Csak nem szerelmesek vagyunk?"
Ám a tudósok mindent agyonbonyolítanak. Szerelem helyett például sokkal
szívesebben használják a szenvedély szót, amelynek tárgyát mindjárt ki is
terjesztik, jóval túl a többnyire ellenkező nemű embertársaink körén.
Pontosan ugyanazokat a kifejezéseket használják a megszállott bélyeggyűjtő,
a lepkevadász, az elmélyült kutató és a csak a hivatásának élő szívsebész
esetében, mint a házvezetőnő leányába szerelmesedett kamasz úrfi esetében,
és minduntalan elhárítják a dolog elmekórtani oldalát firtató kérdéseket.
Mert ugyebár itt nincsen szó semmiféle kórról - legalábbis többnyire nincs.
Amikor pedig mégis van, akkor már nem szerelemről, sőt nem is szenvedélyről
beszélnek, hanem tébolyról: szerelmi tébolyról. Mert ilyen is létezik, de ez
már egészen más lapra tartozik.
A ráció tudós élharcosai ezen a ponton mintha kicsit
elbizonytalanodnának. A szerelem nem betegség ugyan, ám aligha tagadható,
hogy valós veszélyforrás. Ha az ember egészséges, akkor a szerelem, a
szenvedély mindvégig a tudat kontrolja alatt áll, még ha ez nem is mindig
látszik meg rajtunk. A baj többnyire akkor következik be, amikor az ember
eleve beteg; a labilis személyiség vagy a netalán lappangó elmebaj olykor
szörnyű, máskor komikus, megint máskor egyszerűen csak kellemetlen
következményeket produkál törhet utat magának az érzelmek viharában hirtelen
különösen sebezhetővé vált felszín felé. Egyeseket a szerelmük irreális,
elérhetetlen tárgya kergeti a tébolyba, mások a kielégületlenségtől
roppannak össze avagy válnak szörnyeteggé; van, aki önmagát bünteti és
idegösszeomlást kap vagy öngyilkosságba menekül, és van, aki mások, talán
éppen az imádott személy felé vetíti a feldolgozatlan lelki feszültség
keltette agressziót. És éppen ez az, ami bizonytalanságot kelt a rendszerint
oly racionálisan gondolkodó tudós orvosokban. Mert vajon ki dönti el, hogy
hol húzódik a határ a téboly - jelesül a szerelmi téboly - és az egyszerű
szenvedély között? Marx szerint azt, hogy valaki őrült-e, a társadalom dönti
el. Ez minden bizonnyal igaz is, és a szerelmi tébolyra éppúgy alkalmazható,
mint egy "mezei" skizofréniánál - de talán a szerelem sokkal több és sokkal
bonyolultabb annál, mint ahogy a jó öreg, dús szakállú Károly pápaszemén
keresztül látszik.
Persze ha a végletekig lemeztelenítjük a kérdést, kiderül, hogy a
szerelem egyáltalán nem is olyan bonyolult jelenség. Mert mi is történik?
Meglátjuk a "Nagy Ő"-t, agyunk szürkeállománya erre, mint a hajóskapitány
recsegő szócsövén át a gépháznak, egy röpke elektromos impulzus útján
utasítást ad a megfelelő idegsejteknek, hogy itt az ideje egy kis "szerelmi
hormont" termelni. A sejtek pedig teszik a dolgukat, és elárasztják a
vérünket feniletilaminnal. Erre mi rögvest szerelmesek leszünk, a "Nagy Ő"
hirtelen betölti a tudatunkat és minden mást száműz onnan. E perctől már
elég csak az illatát megérezni vagy meglátni a tömegben felvillanó egyetlen,
szélfútta hajfürtjét vagy meghallani a kacagását, és máris megszűnik
számunkra a külvilág. Persze az ember a "szerelem üzemmódban" egyébként is
meglehetősen sajátságosan működik. Mániás tüneteket produkál, egyszer
búskomor, másszor pedig a felhők felett száll habfehér angyalszárnyakon;
egyszer elviselhetetlenül ingerlékeny, másszor szinte kenyérre lehet kenni.
Az élettan kutatói szerint mindez a feniletilamin műve, és ez a viselkedés
alig valamiben különbözik, mondjuk egy dürgő fajdkakas, egy üzekedő dámvad
vagy egy udvarló lugasépítő madár viselkedésétől. Ez az "alig valami" pedig
nem más, mint az értelem - és ez azért, valjuk meg, nem csekély különbség.
Senki sem tudja, mikor esett először szerelembe, mármint igazi, testet-
lelket átjáró szerelembe az ember. Az állatvilág többi fajában nincsen
szerelem, csak vágy van, vegytiszta nemi vágy, aminek egyetlen motívuma a
minél több utód nemzésére való törekvés. A szarvasbikában vagy a hím
farkasban a nappalok hosszúsága és a fogamzóképessé vált nőstény illata
váltja ki a szenvedélyt, amely olyan erős, hogy még a halálos küzdelemtől, a
véres csatától sem riad vissza, csak hogy megtermékenyíthesse a kiszemelt
nőstényt. Azért, hogy minél több utódot nemzzen, s így végső soron azért,
hogy minél jobban elterjessze a saját génjeit. Így működik a természetes
kiválogatódás, és így válik igazzá a némiképp "szalonképesített" szólás:
mindig az erősebb kutya - maximalizálja az evolúciós inclousive
fittnessét... Csakhogy mi nem kutyák vagyunk és nem is szarvasok vagy
farkasok. Hanem emberek, ezért aztán nálunk minden egy kicsit másképpen van.
Mert nekünk tudatunk van, értelmünk, a szürkeállományunk beborítja az egész
agyunkat, mint valami ragacsos micisapka. A karteziánus tudósok szerint ezt
a "sapkát" szoktuk levetni, amikor szerelembe esünk, és ebben különbözünk a
többi állatfajtól. Nekik ugyanis nem nagyon van mit levetniük, ők csak
süketek és vakok lesznek a nemi vágytól. Az egyébként jószerint
megközelíthetetlenül óvatos siketfajdot máskor nem is lehet elejteni, csak
amikor udvarol: olyankor bizony se lát, se hall a "szerelem" hevében.
De ugyebár mi emberek vagyunk már egy ideje, úgyhogy néha még
gondolkodásra is használjuk az agyunkat, s ez a tulajdonságunk némiképp
módosítja a szexuális viselkedésünket is. Egészen pontosan: a puszta
szexualitás mellett és felett kialakította a szerelmi viselkedésünket. Az
állatvilágban nincs szerelem, csak szex, ami test és test közötti
kapcsolatot jelöl. A szerelem viszont test és lélek összefonódása, illetve
erre irányuló olthatatlan, szenvedélyes vágy. Ehhez pedig lélek is
szükségeltetik, amivel azonban legjobb tudomásunk szerint egyedül mi,
emberek rendelkezünk ezen a bolygón. Nekünk nem csak szexuális ösztöneink,
reflexeink, nemi hormonjaink és feniletilaminunk, de lelkünk és értelmünk,
szellemünk is van, ami folyvást összekuszálja a viselkedésünket. A kizárólag
az ösztöneinek engedelmeskedő lény kiszámítható: ha ismerjük az
ösztönvilágát, pontosan meg tudjuk jósolni, hogy egy meghatározott
helyzetben miként fog cselekedni. Az értelmes lény azonban kiszámíthatatlan,
mert gondolkodik, és ha jónak látja, felülbírálja az ösztönei sugallatát.
Ettől megjósolhatatlan a szerelmes ember viselkedése, és ettől válik
időnként annyira sebezhetővé és néha oly fenyegetővé.
Mert a szerelem minket is vakká és süketté tesz, és bennünket is akkor
lehet a legkönnyebben "elejteni', amikor az ereinkben buzog, a
feniletilamin. Más kérdés, hogy az egészséges ember jobbára nem veszíti el
tejesen a fejét; habár az Írás szerint "boldog az, ki elveszti a fejét,
hisz' az égben újra rátalál..." Eddig rendben is volnánk - de azt még mindig
nem tudjuk, ki az egészséges és ki nem az, és hogy meddig egészséges a
szerelem? Engedtessék meg itt újfent Marxra hivatkozni: a szerelmi
szenvedély addig "normális", amíg az ember sem önmagára, sem a környezetére
nézve nem jelent veszélyforrást. Rómeó és Júlia története gyönyörű és
megindító - de veszélyes, s ezért nem egészséges. VIII. Edward, a brit
birodalom királya, nem kis gondot okozva országának és alattvalóinak,
lemondott a trónjáról egy kétszeresen elvált amerikai asszony, Wallis
Warfeld-Simpson szerelméért. És ha igazán elfogulatlanok akarunk lenni,
akkor most, a gyász és a kegyelet heteiben-hónapjaiban el kell ismernünk,
hogy voltaképpen ugyanezt tette Károly herceg, Nagy-Britannia trónörököse
is: a tragikus sorsú Diana és a korona helyett inkább ifjúkori szerelmét,
Camilla Parker-Bowlest választotta. A történet ebben az "olvasatban"
drámaian szép - de így is veszélyes. És akkor még nem ejtettünk szót a
brutális fenevaddá változott, tébolyult szerelmesekről.
Ám ez a veszély nem a szerelemé, hanem a szerelmes emberé, és még azt a
határt sem húzhatjuk meg egykönnyen, amelyet átlépve az abnormitás, az
elmebetegség vagy a bűn világába érkezünk. A téboly és a szenvedély között
egyébként sincs túlzottan éles határvonal; ez gyönyörű nyelvünkben is
visszatükröződik, hiszen a szenvedélyt csak egyetlen betű "választja el" a
szenvedéstől, pontosan úgy, ahogyan - a héber nyelvhez hasonlóan - az
igazságot a gazságtól. Mert a szerelem világa az ellentétek és
ellentmondások világa. Az egyik "legembereibb" képességünk, a szerelem
képessége olykor még az állatoknál is mélyebbre süllyeszt: gazemberré tesz
bennünket; a szerelem betejesülése sokszor megöli magát a szerelmet, míg a
betejesületlen vágy a szerelmes embert emészti el; egyetlen szempillantás
alatt képes reánk törni, aztán hosszú éveken át nem ereszt, míg máskor csak
lassan, olyan észrevétlenül alakul ki, hogy először magunk se vesszük észre;
amíg tart, féltjük, óvjuk minden erőnkkel, ám ha egyszer elmúlik, gyakorta
nem hogy nem bánkódunk miatta, de még örülünk is neki.
A szerelem ugyanis mindig elmúlik. Pontosabban: nem elmúlik, hanem
átalakul. Szeretetté, gyűlöletté vagy undorrá, de mindig átalakul. Mindez a
tudatunk, az elménk és szellemünk műve - ehhez semmi köze sincs a
hormonoknak. Az a fránya feniletilamin csak a startpisztolyt dördíti el. A
biológusok persze itt megint vitába szállnak a filozófusokkal. Míg az
előbbiek szerint a szeretetté nemesedett szerelem egy újabb sejthormon, a
"boldogsághormonnak" is nevezett endorfin műve - amely például a sportolók
vérében is kimutatható, s így magyarázatot adhat arra, miért kínozzák olyan
nagy örömmel magukat -, addig az utóbbiak ezt az emberi szellem győzelmének
tekintik a szenvedély felett. W. Somerset Maugham, aki legalább annyira
filozófus volt, mint író és novellista, állítja, hogy a szerelem legnagyobb
ellensége a szeretet. Seneca szerint a szerelem ellentéte a gyűlölet, Camus
szerint az undor és a megvetés. Az antik görög bölcsek szerint az igaz
barátságot lehetetlen megkülönböztetni az igaz szerelemtől, a rómaiak
leginkább csak gyönyörforrást kerestek és találtak benne, a japán kultúrában
pedig a szerelem és a házasság kérdésének az égvilágon semmi köze egymáshoz,
a házasság ugyanis komoly dolog... És itt az oly sokszor kifigurázott,
hajlíthatatlanul konok és kőszívűnek bélyegzett japánok kezet nyújtanak
Darwinnak. A természetes kiválogatódás elméletének szülőatyja egy helyütt
imigyen fakadt ki: "Az ember lelkiismeretesen és gondosan tanulmányozza
háziállatai jellemét és családfáját, mielőtt párosítaná őket, de ha a saját
házasságáról van szó, soha, vagy csak a legritkább esetben ilyen előrelátó."
Hja, kérem, emberek vagyunk!
Emberek vagyunk - de mióta? Ez alapvető fontossággal bír, mert csak ez
adhat választ arra az imént feltett kérdésre, hogy mikor gyúltak szerelemre
először eleink. A szerelem ugyanis kétségkívül azon kevés tulajdonságok
egyike, amivel egyedül mi, emberek rendelkezünk. És még ebben a gyönyörű
érzésben is ott lobog a nemi gerjedelem lángja, ami pedig nagyon is ősi,
mondhatni, állati ösztönvilág felé tárja ki az ajtót. Szerelem nem létezhet
szexualitás, szexuális töltés és nemi vágy nélkül, mert akkor már nem is
szerelemről, hanem valami egészen másról, mondjuk őszinte barátságról esik
szó. Ám az a szerelem, amelyet kiolt a beteljesülés, az nem szerelem. Az
csupán gerjedelem, semmi más. Az igaz lelki szerelmet - ha létezik ilyen
egyáltalán - a testi eggyé válás nem megöli, éppen ellenkezőleg: felemeli.
Magasabb szférák felé mutat utat, a szeretet, a megbecsülés és a kölcsönös
tisztelet felé. Aligha kétséges, ez már megint csak nem szerelem. De
egyáltalán nem kevesebb, hanem több annál.
A szerelem gyönyörű és fontos fűszere az életünknek; olyan, mint a só:
nélküle ízetlen az étel, de megöl, ha túl sokat habzsolunk belőle. A
szabadjára engedett, túlfűtött szenvedély mindig káros, és ebből a
szempontból tökéletesen mindegy, hogy narkotikumról, munkáról, alkoholról,
vallásról, ideológiáról vagy szerelemről van szó. Ám aki nem tud szeretni,
az élni sem tud, és aki nem képes másokat szeretni, azt mások se fogják soha
szeretni. Habár, meglehet, aki azt állítja magáról, hogy ő bizony soha se
lenne képes szerelembe esni, az valójában egyfolytában szerelmes - önmagába.
Másképpen szerelmes a férfi és a nő - és nem csak azért, mert a férfi
többnyire nőbe, a nő pedig férfiba szerelmes -, és egészen más egy kamasz
szerelme, mint egy érett emberé. A férfi szerelmében kétségkívül több a
szexuális töltés, mint a nőében, és a férfi sokkal gyakrabban hiszi
szerelemnek azt, ami nem több puszta nemi vágynál; a nő szerelme ezzel
szemben inkább a férfi egész lénye felé irányul, habár jobbára épp oly vakká
teszi őt, mint a férfit. A kamasz nem is annyira az imádott lányba vagy
fiúba, mint inkább magába a szerelembe szerelmes, míg az érett asszony és a
valóban felnőtt férfi szerelme nem csak az érzelmek, de a lélek egésze és a
szellem szintjén is kapcsolatot teremt közöttük. Egy ifjú bohó szerelme
bájos - az érett emberé biztonságot, tiszteletet és törődést ígér.
Legalábbis többnyire.
Mert a szerelem nagyon furcsa szerzet. Egyszer hirtelen felnőtté tesz
léha ifjút, másszor gyerekké varázsol éltes családapát. Észrevétlenül
születhet és egy életre a társunkká szegődhet, de villámcsapásként érhet és
egyetlen fuvallattal semmivé válhat. Akár örökké is tarthat, ha viszonzatlan
marad, és soha nem múlik el, ha elveszítjük azt, aki viszontszeret minket.
Ám a betejesült, kölcsönös szerelem soha nem tart örökké, és ez jól is van
így. A szenvedély lobogó lángja előbb-utóbb elemésztene, kiégetne minket, s
a hamuvá porladó zsarátnok alatt nem hogy szerelem, de semmi sem maradna.
Igen, a szerelemnek el kell múlnia, hogy átadja helyét valami sokkal mélyebb
és sokkal értékesebb érzelemnek: a kölcsönös tiszteletnek, megbecsülésnek,
féltésnek odaadásnak. Egyszóval a szeretetnek. "Ahol szeretet van, ott
bizalomnak is lennie kell" - mondta Dzerzsinszkij. S miként az egészséges
lélek egészséges szerelme elképzelhetetlen a test szerelme, a testek eggyé
válásának vágya nélkül, éppúgy a szó igazi értelmében vett testi szerelem
sem létezik a lélek szerelme nélkül - mert ha a lélekben nem ég a szerelem
tüze, akkor a szeretkezés nem több puszta közösülésnél, sőt, talán még annál
is kevesebb. Mert az ősi ösztön se találhat igazi kielégülést, ha az
embernek csak és kizárólag a teste vesz részt az aktusban, s ha az ember
egész lénye, testestől-lelkestől nem adja át magát a másik személlyel való
viszonynak.
Bizony, ilyen különös a szerelem, ilyen ellentmondásos - s talán éppen
ezért olyan szép. Mert a szerelem szép. Bármily fájdalmas és bármennyi
veszélyt rejtsen is - szép. Bonyolult, rettentően összetett világ, pontosan
ugyanolyan bonyolult és összetett, mint amilyenek mi magunk, emberek
vagyunk. Szeretünk bolondulásig, a szerelmünk az égbe emel, majd a porba
taszít, már-már emberfeletti tettekhez ad erőt, aztán egyszeriben tehetetlen
bábbá változtat minket; tudjuk, érezzük ezt, mégsem tehetünk ellene semmit.
Ha a szerelem ránk tör, a józan ész csődöt mond - ha az ember józan marad,
akkor nem is szerelmes igazán. Mit ér az óvatos, józan szerelem? Persze
azért nem kötelező tejesen megbolondulni, még akkor sem, ha utóbb sok hiba
helyrehozható. Mert vannak helyrehozhatatlan hibák, vannak megbocsáthatatlan
bűnök, amelyeket - lám csak, egy újabb ellentmondás! - legtöbbször éppen
azok ellen követünk el, akik a legjobban szeretnek minket. A legegyszerűbb
és legkényelmesebb ilyenkor a belsőelválasztású mirigyeinkre, a
sejthormonjainkra és az ősi, agytörzsi reflexeinkre hivatkozni: "Ugyan,
drágám, az egész csak a tesztoszteron, a feniletilamin és a köztiagy miatt
történt!"
Mi hát a szerelem? Az elszabadult, ősi ösztönök győzelme a józan ész
felett vagy az ereinkben tobzódó mirigy váladékok és egyéb szekrétumok
csatája a társadalmi konvenciókkal? A halhatatlan lélek megnyilvánulása vagy
a fajfenntartás parancsának engedelmeskedő, génjeinkbe plántált viselkedési
minta? Talán mindegyik, de lehet, hogy egyik sem. Meglehet, a rideg
racionalistáknak van igazuk, s a szerelem valóban nem több egy
túlbonyolított evolúciós mellékterméknél, sőt még az sem kizárt, hogy a
pszichiáterek tévednek, és a szerelem lappangó elmebaj. Ám ha így van, s a
"boldogságtünetek" egy veszélyes kór tünetei csupán - ez a kór akkor is jó
nekünk, és ez a legfontosabb. Ha pedig a szerelem valóban egy
"hormonturmixra" adott válasz lenne - akkor ez a turmix a világegyetem egyik
legkellemesebb itala. Hogy megbolondulhatunk tőle és függővé tehet, mint a
bor vagy a konyak? Lehet.
De a bor és a konyak finom ital, sokat veszít az, aki soha nem ízleli
meg. Hogy veszélyes, mert mindent elveszíthet az, aki rászokik? Kétségtelen.
Meg kell kóstolni, ám ha ez a pohár nap mint nap előkerül, s a fehér
abroszról először a hétköznapok szürke konyhaasztalára, majd a mocskos
söntéspultra vándorol, akkor bizony odavész az ünnepélyes varázs, amit a
bensőséges, meghitt csendbe lop az összekoccanó üveg halk pendülése. Akkor
csak a mámor marad, a zabolátlan szenvedély, majd a törvényszerű szenvedés -
egyetlen betű csupán a különbség, s mégis mily' sok! Így válik füstté a
szerelem ünnepélyessége és emelkedett gyönyörűsége is a féktelen gyönyör
oltárán. Sokan vesznek el ebben a fülledt buja dzsungelben, és legalább
ennyien hagyják elveszni az élet egyik legnagyobb adományát csak azért, mert
rettegnek a sűrű erdőségben kétségkívül ott rejtező sötét árnyaktól.
A szerelemhez pedig, mint nagyjából mindenhez az életben, valószínűleg
fel kell nőni. Sok idő, sok tapasztalat és megannyi elszenvedett és
magunknak meg másoknak okozott fájdalom kell ahhoz, hogy az ifjonti, önző és
üres "szeretkezés", azaz a szerelemnek hitt testi kapcsolat helyét a test és
a lélek önzetlen egymásba olvadása válthassa fel. Közben sok-sok sebet
kapunk és jó párat szerzünk másoknak is, és jól tesszük, ha ezeket soha nem
feledjük: a lelkünkben megbúvó és a mások lelkében általunk hagyott sebek
idővel begyógyulnak, de a nyomuk kitörölhetetlenül megmarad. A saját sebeink
forradásai éppúgy rajtunk maradnak, mint azok amelyeket másoknak okoztunk, s
e forradások írják arcunkra, sőt egész lényünkre az életünk térképét.
S talán valóban tévednek a tudósok, amikor azt állítják, hogy a "szerelem
első látásra" egyszerűen egy vizuális ingerre adott biokémiai reakció. És
talán éppen ezért nem tudják elmondani, miért szerették meg a társukat egy
csapásra azok, akik tényleg szeretik őt. Mert ők nem az arcát, az alakját, a
ruháját, a haját vagy a bokáját látták meg - hanem az élete térképét. Nem a
férfit vagy a nőt vették észre abban a kusza tömegben, hanem az embert. Az
életet, amit addig élt; a sebeket, amit ő ejtett és azokat, amelyeket rajta
ejtettek; a lényt, aki volt és azt, akivé válni fog. És tudták, mert
érezték, hogy ebben az életben nekik is helyük van...
Ez a szerelem. A többi csupán biokémia.