Boldizsár Júlia:
PÁ, FIÚKÁK!
(Forrás: Voil…, 1997/6. szám, 26. o.)
A férfit Isten Éva bordacsontjából fabrikálta,
valamikor a teremtés nyolcadik, kilencedik napján,
hogy az asszonyembernek eleinte legyen némi segítsége
az Édenben adódó ügyek intézéséhez. Már születése
körülményei is világosan utalnak azonban arra, hogy a
teremtő átmeneti lénynek szánta. Ez a szándék a
harmadik évezred derekán határozott formát öltött, és
a férfiemberek egyre satnyább generációi látták meg a
napvilágot. A harmadik évezred végére azután a
természet bevégezte munkáját, s e sajátos
életformáció utolsó képviselője is eltűnt a földről.
A mai nő némi sajnálkozással vegyes irigységgel gondol vissza elődeire,
akik még napi kapcsolatban állhattak a férfival. Bizonyosan szórakoztató
lehetett. Persze fárasztó kapcsolat volt, de azért többnyire mégis
mulatságos. És férfiak ma már nincsenek többé. A tekintélyes lassúsággal
hömpölygő evolúció szempontjából egyik napról a másikra haltak ki. 1997-ben
még meglehetősen elterjedtnek számítottak, bár számuk már akkor is elmaradt
a nőké mögött. Ma pedig csak kitömött, lassan aszalódó példányaikat vehetjük
szemügyre a múzeumokban.
Tudós nők hiábavalóan fáradoztak azon, hogy laboratóriumaikban
férfigyerekecskéket állítsanak elő, a természet újra és újra ellenállt: az
embrionális fejlődés egy pontján - hoppá - mindegyik magzatocska nővé
mutálódott. Bizony, a természet kérlelhetetlen logikáját nem lehet
kicselezni. Ha visszagondolunk a férfiemberke kihalására, az elkerülhetetlen
volt.
Már 1997-ben is gyakoribbak voltak az öröklött betegségek a Fúcskák, mint
a leánykák között: színvakság, vérzékenység, macsóság. A második X
kromoszóma hiánya súlyos teherként nehezedett rájuk, hiszen az Y csupán
bágyadt pótalkatrész volt. Hiányzott nekik az a többletkromoszóma, amely
gyengélkedő társait képes felkarolni. A kromoszóma-gyengélkedés pedig a
második évezred végén a környezeti ártalmak miatt igencsak elterjedt. A
fiúcskák szokatlan gyakorisággal mutattak autisztikus vonásokat, hiperaktív
feszültségeket, szenvedtek olvasási zavarokban, küszködtek dadogással. Az
aggasztó jelek szaporodtak.
Érett férfikorukban sem javultak e lények túlélési esélyei. Betegségek
tizedelték őket és hullottak, mint a legyek, hol szívinfarktusban,
agyvérzésben vagy gyomorvérzésben, hol pedig májcirózisban patkoltak el. A
férfi pszichéjét is nyomorgatta a tény, hogy ezek a betegségek az eunuchokat
tejesen elkerülték. Ez ugyanakkor nem mobilizálta a férfiakat, és nem
kasztráltatták magukat tömegesen. Annél sokkal büszkébbek voltak kis
zacskócskáikra, olyannyira, hogy nagy rendszerességgel oda-odakaptak,
ellenőrizni, megvan-e még? A férfiak nyomott pszichéjüket inkább alkohollal
és kábítószerekkel próbálták felszabadítani. Aminek persze az lett a
következménye, hogy autónak nevezett korabeli gépezeteikkel gyakran
szenvedtek balesetet, amelyekbe sokszor bele is haltak. Alkalmazott szereik
másik káros következménye volt, hogy gyöngült az immunrendszerük, és a
tetejébe még agresszívakká is váltak. Halálosan agresszívvé. A gyilkosságok
(így nevezték a tettet, amely során emberi lények oltották ki emberi lények
életét) tettesei, sőt, nemegyszer áldozatai is többnyire férfiak voltak.
A fent nevezett szereken kívül volt még egy, a testosteron nevű hormon
is, amelyik növelte agressziójukat. Ez a harci és dürgési hormon néha
kényszeressé tette a férfiakat. Körömszakadtukig védték territóriumukat, és
ebben a nagy körömszakajtásban nőiket el-elverték. A testosteron egyébként
Éva bordájával együtt került szervezetükbe. Isten akár ki is hagyhatta volna
belőlük, de nem tette. Ez tudatos, mind azonáltal a férfiak számára vézetes
döntés volt.
A férfiak ebből persze semmit nem fogtak föl, mint ahogy azt sem
érzékelték, hogy a testosteron mennyire kiszolgáltatta őket a nőknek. A nők
egymásnak ugrasztották hódolóikat, hogy a küzdelemből a jobbak, a
továbbtenyésztésre alkalmasabbak kerüjenek csak ki élve. Míg példának
okáért, az elefántok mezőn eshettek egymásnak, a férfiaknak ez nem volt
megengedett, így jobb híján kénytelenek voltak pénzkeresésben viaskodni
egymással.
Egy idő után persze már ez sem ment nekik. A hagyományos férfihivatások,
úgymint gépészet, bányászat, földművelés, útonállás már 1997-ben kezdtek a
háttérbe szorulni, és átadták helyüket a hagyományos női foglalatosságoknak
az egészségügyben, a szolgáltatásokban. A férfiak hamarosan nem tudtak mihez
kezdeni magukkal. Testosteronnal fertőzve depressziósan ücsörögtek odahaza,
néha felkeresték az elfoglalt feleséggel bírók önsegélyező egyleteit,
időnként pedig hobbitanfolyamokra jártak, főzni tanultak.
Megtermékenyítő képességük is fogyott, és ejakulációnként mind kevesebb
spermát produkáltak. Ennek ellenére makacsul tartotta magát az a felfogás,
hogy a férfinak elég csak a magvait adni, hogy cserébe mindent megkapjon a
nőtől. Ezt a téveszmét makacsul védelmezték az úgynevezett egyház képviselői
és a konzervatívok is. Érvrendszerüknek jutott még némi tér, mert a nőknek
akkoriban még szüksége volt az egyre takarékosabban folyó magvakra, hogy
önmagukat reprodukálják. A férfiak sorsa mindenesetre egyetlen cérnaszálon
lógott, de az elfogultságtól ment elemzők már tudták, hogy napjaik meg
vannak számlálva.
A vég azután rohamléptekben érkezett. A spermák vészesen ritkultak, és a
férfiak valamikor impozáns szerszámai nyamvadt kis bizgentyűkké satnyultak.
Amikor a nők a pitypangok példáját követve átálltak az önmegtermékenyítésre,
a férfasság forrásai tejesen elzáródtak. A nők a továbbiakban már csak női
utódokat hoztak létre, s ha eleinte be-becsúszott egy fiúcska is, az kedves,
ám teljesen fölösleges játszótárs lett. Így ért véget a törzsfejlődés egy
fejezete. Biológiai szempontból logikusan, de talán mégis sajnálatosan.