Rist Lilla:
A SZERELEM ÁLLOMÁSAI
(Naplótöredék)
(Forrás: Nők Lapja, 1998/21. szám, 32-33. o.)
A szerelem olyan, mint egy vár. Van egy pillanat,
amikor építeni kezdjük. Soha nem tudhatjuk, mi lesz
belőle, melyik pillanatban omlik össze. Lehet, hogy
igazi, hatalmas palota lesz. De az is lehet, örökre
félbehagyott romként árválkodik majd egy magaslaton,
idővel benövi a fű. Mégis, ha messziről tekintünk rá,
és csak csonka tornyokat látunk, még romjaiban is
szépnek tűnik. Ahogy az is.
1. Stáció: A tűz
Egy szó sem jön ki a torkomon. Pedig meg kellene szólalnom, mert Ő
közelít. Bizonyára Editet akarja felkérni. A barátnőm iszonyú jól néz ki ma
ete, és a legjobb kedvében van. Hát persze, hogy őt. Mindjárt összeesem. És
Edit? Vigyorog. A kis dög! Soha többé nem mondok el neki semmit. Mindenki
szeme láttára flörtöl vele, és ugratja a szegény fiút. Most már tényleg meg
kellene szólalnom, mert elmegy. Máskor lukat beszélek a fiúk hasába, de most
nem tudok. - Itt van a barátod? - nyögöm ki végül. Istenem, de hülye kérdés.
- Megnézem - mondja Edit, és elmegy. Mégis rendes csaj. Kettesben
maradunk, Ő és én. Mondani kellene valamit. Milyen régimódi lettem! Máskor
bátran felkérek akárkit. Most mégsem teszem. Inkább egész este a sarokban
ülök.
- Jössz?
Ezt tölem kérdezte? Hihetetlen. Ilyenre még nem volt példa az emberiség
történetében. Felkért táncolni! Nem válaszolok, csak megyek. Táncolunk. Néha
megfogja a kezem. Ez az évezred legrövidebb száma. Mindjárt vége, és akkor
elmegy. De nem. Már az ötödik számot táncoljuk. Valamit lépni kellene,
mégsem táncolhatjuk itt át a századot! Azt mondja, majd felhív. És
megcsókol.
2. Stáció: Kétség és várakozás
Szerintem csak álmodtam ezt az egészet. Különben már történt volna
valami. Fel kellene kelni és nekiülni a mateknak, hétfőn érettségi. Miért
éppen most kell történnie mindennek? Csörög a telefon. Ő az - reménykedem.
De csak Edit. Kérdezi, miért nem megyek este velük moziba. Nem mehetek,
mondom, mert várok egy telefont. Hallgat. Attól a fiútól? Kérdezi. Ühm,
mondom. Azt beszélik, mondja Edit, hogy ez a fiú mindenkit elcsábított, aki
az útjába akadt. - Ez most más! - mondom. - Ugyan, válaszolja Edit, hogy
lehetsz ilyen végtelenül naiv.
3. Stáció: A szülők
Találkoztunk. Órákig sétáltunk a legeldugottabb utcácskákban.
Bohóckodtunk. Néha felvett a nyakába, mint egy kisgyereket. Én befogtam a
szemét, hogy ne lásson. Simogattam a haját. Aztán eleredt az eső, és egy
templomkapuban megvártuk, hogy vége legyen a meleg, nyár eleji zivatarnak.
Esteledett, mire hazaértem. Anyu megkérdezte, hol voltam, és én hülye,
megmondtam. Szabályosan ordított velem, hogy éppen érettségi előtt akarom
lerontani a bizonyítványom, fogalmam sincs, mit csinálok, és egyáltalán, mi
a fenét akarok egy ilyen "csóró", "agresszív", "bunkó", "semmirekellő",
lóképű" fiútól.
Mondtam neki, persze, hogy csóró, mert egyetemista, a szülei vidéken
élnek (anyám szerint parasztok), egyáltalán nem agresszív, valójában én
akartam ezt az egészet és nem ő (Úristen, kígyót melengetett a keblén), nem
bunkó, mert néhány év múlva fizikus lesz (aki ma fizikus akar lenni, az
bunkó és semmirekellő). Csak a lóképűt nem értettem, mert még sohasem
találkoztak. Edit sem hív. Az egész világ ellenem fordult.
4. Stáció: A távolság
Fölvettek Miskolcra a jogra. Anyuék kicsit megnyugodtak. Most rettentem
meg igazán. Hogy leszünk mi ötször háromszázhatvanöt napon át klön? Minden
péntek délután hazautazom, vasárnap vissza. Már gyűlölöm az utazást. Vagy ő
jön, de már ő is gyűlöli. Péntektől vasárnapig élek. Utálom a hétfőket, és
kibírhatatlan az a sok kedd, szerda és csütörtök, sose akarnak véget érni.
Meddig mehet még ez így? Néha elfog a bizonytalanság. Velem semmi sem
történik hétfőtől péntekeig, de vajon Ővele? Azt mondja, semmi, de én... ez
nem igaz. Rengeteg dolog történik hétfőtől péntekig egy emberrel.
5. Stáció: A csábítás
Bármi megtörténhet. És nem csak vele. Velem is. Most már ezt is tudom, és
még jobban félek. A jogra rengeteg fiú jár. Mindenféle. Vannak köztük
olyanok, akik nem "csórók", nem "agresszívek" és még csak nem is "lóképűek".
(Persze, ha anyu itt lenne, rájuk is kitalálna valamit.) Mindennap
találkozom velük. Esténként is. Kedden mindig dzsessz van a klubban,
szerdánkéntjogász-est, csütörtökön blues-kocsma, néha diszkó, egyébként meg
mindig van valahol egy házibuli. Ilyenkor nagyokat beszélgetünk, szól a
zene, táncolunk. Csak ő nincs itt. Hiányzik. De már egyáltalán nem utálom a
keddeket, a szerdákat és a csütörtököket. Új barátnőm is van. Edit talán már
nem is értené, mi van velem.
Azt hiszem, ő is érzi, hogy már nem rohanok annyira haza. Pénteken azal
fogadott, hogy el kell mennünk Ágihoz, mert nála hagyta a gitárját. Nézek
rá, hogy mondhatja ezt csak így? És hogy a fenébe hagyhatta nála a
gitárját?! Felmegyünk Ágihoz, hát Ági nagyon kedves és nagyon csinos, igazi
boszorkány, és ami a legrosszabb, itt van. Én pedig nagyon távol.
Vasárnapra minden rendbe jön. Kibékülünk. Séta, cukrászda, mozi, minden.
De aztán felszállok a vonatra, és belém költözik a nyugtalanság. Az
állomáson vár az a helyes miskolci fiú, és nincs erőm elzavarni.
6. Stáció: Szakítás
Két hónapja nem találkoztunk. Először nem is hiányzott. Nem kellett
hazarohanni, elszámolni. Anyu végre elégedetten dörzsölhette a kezét.
Rengeteget tanulok, nem akarok magamra figyelni. A többiek azt mondják, hogy
kicsit sápadt vagyok mostanában. Lehet, de kit érdekel. Hívnak a
legközelebbi gólyabálra, de nekem semmi kedvem. Végül mégis elmegyek, de
csak ülök a sarokban és a sírás környékez.
Az a helyes miskolci fiú sem érdekel többé. Minden mozdulata dühít. Hogy
nem láttam ezt korábban? Nem értem magamat. Semmit. Aztán nem is tudom,
miféle ördög bújik belém, hirtelen felállok, és szerzek öt fémhuszast. Mire
észreveszem, már az Ő számát tárcsázom. Azt akarom, hogy jöjjön ide azonnal.
Végül is mit veszíthetek. Kicsöng. A nagymamája veszi fel. Azt kérdezi, mit
akarok. Ő nincs otthon, holnap keressem. Leteszem a kagylót, minden
elveszett. Másnap zakatol velem a vonat, megyek, de nem hiszem, hogy valaha
is hazaérkezem.
Anyu vár az állomáson. Valaki még vár a főbejáratnál - mondja huncutul,
és én nem hiszek a szememnek. Ő az. Anyu áll, szemében szomorúság bújkál,
hirtelen megsajnálom, mert ott marad a sínek mellett. Mi meg ketten újra
elindulunk egy ismeretlen úton, amelynek azt hiszem, senki sem látja a
végét.
A történet vége
- Ahogy Rómeó és Júlia történetében, minden szerelemben vannak
próbatételek - mondja dr. Csák Annamária pszichológus. - Ha túl könnyen megy
minden, ha semmilyen akadály nincs, akkor az ember kevésbé érzi értékesnek.
Persze, ha túl sok az akadály, az sem jó, hiszen ezek nagyon meg tudják
keseríteni a kapcsolatot. A fiatalok sokszor gondolják azt, hogy a szerelem
majd mindent legyőz és megold. Az igazság azonban az, hogy ez nincs így.
Például a szülők nagyon meghatározzák, mi lesz a kapcsolatból. Ha a pár nem
tudja önmagát elfogadtatni a papával és a mamával, nem sok jóra
számíthatnak. A szülői vádpontok akkor lépnek működésbe, amikor a kapcsolat
valamilyen okból meggyengül, amikor a szerelem már nem olyan erős.
Előfordulhat, hogy az apa nem fogadja be a családba "műveletlen, szegény,
ügyetlen" vejét. Ilyenkor a kapcsolat egy darabig még működhet, később
azonban az édesapa érveiben a lány láthat igazságot. Ez a szerelem végét is
jelenti egyben.
Egy párkapcsolat néha apróságoknak tűnő dolgokon múlik. Ha az egyik fél
például pacsirta típus, míg a másik bagoly, előfordulhat, hogy házasságuk
után nem is találkoznak. Ahhoz, hogy jól válasszunk, ismernünk kell
önmagunkat. El kell döntenünk, mi a fontos számunkra az életben, mennyire
meghatározó a szüleink, a barátaink véleménye. Mi a lényeges nekünk, a
szerelem, az érzelmi biztonság, akár még áldozatok árán is, vagy fontosabb a
jólét, a gazdagság. Csak az idő döntheti el, mi lesz egy kapcsolatból. Ha
elfogadtatjuk magunkat a családunkkal, a kortárs közösséggel, ha nem hozunk
túl korán döntést, akkor van esély a tartós kapcsolatra.