Susan Rieger:
IGAZ SZERELEM?
(Forrás: Cosmopolitan, 1998/2. szám, 49-51. o.)
Természetesen létezik... ...csak nem könnyű
felismerni, mert vakok vagyunk, amikor elönt
bennünket a szenvedély.
Igazi szerelmi házasság volt a miénk. Odavoltam a férjemért. A torkomban
dobogott a szívem, ahányszor megláttam. Ha meghallottam a hangját a
telefonban, rogyadoztak a térdeim. Messziről megismertem ruganyos járását,
és repestem a boldogságtól, amikor közeledni láttam.
Tíz évig tartott ez az érzés. Aztán egy szép napon úgy elmúlt, mintha
elfújták volna. Néztem a férjemet a reggelinél, és azt kívántam, tűnjön el.
Az otthonomból, az ágyamból, az életemből. A szerelem elszökött, és én is el
akartam szökni.
Raymond Carver egyik novellájában ugyanezt a férfiak szemszögéből írja le
(szinte hallom a férjem, mármint az exférjem helyeslő hümmögését): "Volt
idő, amikor úgy éreztem, az életemnél is jobban szeretem az első
feleségemet. De most már egyenesen gyűlölöm. Hogyan lehetséges ez? Hova tűnt
a régi nagy szerelem?" Az a fajta szerelem, amelyről Carver ír, mindig
fölemészti önmagát. Nem szerethetünk senkit sem jobban, mint az életünket.
Nem rakhatunk túl nagy terhet a másik vállaira, A tartós szerelem emberi
léptékű. Bármilyen közhelyesen hangzik is, mindannyian igaz szerelemre
vágyunk és kész. Persze nem könnyű megmondani, mi is ez pontosan;
mindenesetre nem olyan elemi erejű, mint a szenvedélyes vagy a romantikus
szerelem, ebbe nem remegnek bele a zsigereink, ettől nem akad el a
lélegzetünk és nem szakad meg a szívünk.
A válásom óta eltelt néhány évben sokat gondolkodtam, és azt hiszem,
sikerült az igaz szerelem minden lényeges alkotóelemét megtalálnom.
Töprengéseim eredményét ötparancsolatnak neveztem el. Annak idején én is, a
férjem is megszegtük mind az ötöt. Az igaz szerelem első parancsolata, hogy
olyannak szeressük a másikat, amilyen, a maga tökéletlen teljességében, és
ne akarjuk megjavítani. Ez a legfontosabb szabály, de megtartani is ezt a
legnehezebb. Én "az elfogadás szabályának" neveztem el.
A második a jól ismert bibliai mondás megfordítása: úgy bánj a másikkal,
ahogyan ő szeretné, ha vele bánnának! A szabály eredeti formája ugyanis azt
feltételezi, hogy mások is azt akarják, amit te, és azt érzik, amit te.
Végzetes tévedés, amely tönkreteheti az igaz szerelmet. Lehet, hogy egy nő
csak gyengéd ölelésre vágyik, amikor a férfi vad, forró nászra. S ha az
ilyenkor képtelen tekintettel lenni a másik szempontjaira, előbb-utóbb
mindketten csak marni fogják egymást. Ezt "az empátia szabályának" hívom.
Az igaz szerelem harmadik parancsolata is a bibliai tízparancsolatból
következik: becsüld meg a másikat! Örülj a sikereinek, ismerd el erényeit,
erősségeit, vedd észre fáradozását. Persze megmondhatod neki azt is, mit nem
szeretsz benne (sőt meg is kell mondanod), de csakis négyszemközt, és ne
várd el tőle, hogy megváltozzék! Ez "a tisztelet szabálya".
A negyedik parancsolat fonákja a harmadiknak: mondd ki, amit gondolsz!
Méghozzá azonnal. Ha nem állsz ki a magad igazáért, soha nem leszel igazán
boldog. Ezt hívom "a nyíltság szabályának".
Végül az utolsó parancsolat: a házasságot tudatosan éltetni kell. Egy
igaz szerelmen alapuló kapcsolatban a felek nemcsak egymás iránt éreznek
elkötelezettséget, hanem a kapcsolat iránt is. Ez "az elkötelezettség
szabálya".
Persze utólag könnyű okosnak lenni, de vajon meg tudták volna menteni a
házasságomat ezek a szabályok? Vajon másképp, jobban csináltam volna bármit
is, ha már férjhez menetelem előtt tisztában vagyok mindezzel? Lehetett
volna a mi akkori énünkre jobb házasságot alapozni? Lehet, hogy ez a
legtöbb, amit ki lehetett hozni a kapcsolatunkból? Hogy eleve csak tíz évre
szólt, aztán lejárt a szavatossági ideje, mint egy konzervnek vagy
levespornak?
Nem tartom kizártnak, hogy eleve kudarcra volt ítélve a házasságom, de az
is igaz, hogy minden kapcsolatnak vannak sebezhető pontjai. Nincs olyan nő a
világon, akit házassága első öt évében ne kísértett volna meg legalább
egyszer a kiugrás gondolata. Egy régi francia mondás szerint "a válás
annyira természetes, hogy sok helyütt minden este ott alszik a férj és a
feleség között". De miért van az, hogy egyesek minden nehézség ellenére
kitartanak, míg mások lelépnek - aztán persze újra házasságra lépnek?
Manapság nem ritka, hogy valaki már a harmadik házasságában él, pedig
egyébként teljesen normális. Clare Boothe Luce amerikai írónő, aki maga is
több férjet fogyasztott, így vélekedik erről: "Naiv, aki azt hiszi, hogy
képes egész életét egyetlenegy másikkal leélni. Valószínűleg három partner
kell mindenkinek." Adela Rogers még élesebben fogalmaz: "Minden nőnek joga
van egy olyan férjhez, akit elfelejthet."
Ez a két írónő tehát a "gyakorlat teszi a mestert" elvét tartja
érvényesnek a házasságra is: három próbálkozás után majdcsak sikerül. De én
már az első válásom után tudtam, hogy nem bírnék ki egy másodikat, pedig
fogalmam sincs, hogyan biztosíthatnám magam újabb kudarc és összeroppanás
ellen. Ezért bármennyire is szeretnék igazi szerelemben élni, azt hiszem,
jobb, ha maradok a szimpla barátságnál.
Ethel Person amerikai pszichológusnő a gyengéd szeretetben telő
házasságok pártját fogja. Person, aki különben a szenvedélyes szerelem
elszánt amazonja, felismeri, hogy a szenvedéllyel egy baj van: nehéz
fenntartani az évek során. Az ő értelmezésében a gyengéd szerelmen alapuló
házasság nem pótlék a romantikus házasság helyett, hanem abból fejlődik ki,
és eszköz a válás elkerülésére. Így ír erről: "A szenvedélyes szerelem
gyakran a házasság intézményesített, szabályozott keretei között érett,
nyugodt boldogságot nyújtó érzelemmé alakul, amely már nem a szenvedélyen,
hanem a kölcsönös felelősség kötelékén és a gyengédségen alapul. Sokan
vágynak ilyen csendesebb, de sokkal stabilabb kapocsra, hiszen látják,
mennyi heves szerelem végződik szakítással és lelki töréssel manapság. És
igazuk is van."
Nekem is tetszik ez a gondolat, de mi van akkor, ha olyasvalakibe
szeretek bele, aki nem képes erre az átalakulásra? Honnan tudhatom, hogy
lesz-e belőle igaz szerelem?
Sajnos, az igaz szerelem éppen olyan kifürkészhetetlen, mint a nagymamám
konyhatitkai. Egyszer megkérdeztem tőle, hogyan kell báránycombot sütni. "Mi
sem egyszerűbb - felelte. - Fogod és bevágod a sütőbe néhány gerezd
fokhagymával." Kértem, hogy mondja el részletesebben, mire hozzátette, hogy
előtte nem árt nyakon önteni a húst olívaolajjal. Végül kénytelen voltam
szakácskönyvhöz folyamodni.
Szerelemszakácskönyvet viszont még senki sem írt, legalábbis én nem tudok
róla. A hozzávalókat mindenki ismeri - tolerancia, empátia, tisztelet,
nyíltság és elkötelezettség -, de minden egyéb kérdésben megoszlanak a
vélemények. Egyesek számára az ész és a szépség elengedhetetlen, ezt a
kettőt tartják a házasságragu sava-borsának. Mások pénzes partnerre
vadásznak. Mostanában divatba jött a kigyúrt test is (nagyjából egy időben a
kapirgálós tojásból házilag gyúrt tésztával). Én viszont egy humortalan
pacákot nem volnék képes nemhogy igazán, de még színleg sem szeretni.
Majdnem mindenki egyetért abban, hogy az igaz szerelemhez a jó szex is
hozzátartozik, pedig a szex rossz szerelemben is lehet jó, és fordítva. Az
ágyból nézve néha az igazi szerelem is olyan, mint ellobbanó, tiszavirág-
életű riválisai. Sokszor éppen a fizikai érintkezésben jut legmélyebb
kifejezésre az igaz szerelem - a legjobb kapcsolatokban ez mindig így van!
Az igaz szerelem az életben szerencsére korántsem olyan tragikus, mint az
irodalomban. A Rómeó és Júliától kezdve a szerelmes irodalomban mindenhol
csak őrült ölelkezésekről, vakmerő nászokról, heves civakodásról, titkos
eljegyzésekről, ostoba félreértésekről, kegyetlen, tiltó környezetről és
megrázó istenhozzádokról esik szó. Persze vannak olyan művek is, amelyekben
a szerelem végül minden akadályt legyőz, de ezek is azzal fejeződnek be,
hogy a fő hősök boldogan omolnak egymás karjaiba. Hogy mi lett velük úgy tíz
év múlva, arról már nem szól a fáma, legfeljebb csak akkor, ha addigra más
karjaiba is beleomoltak. A házasságról szóló könyvek általában a
házasságtöréssel foglalkoznak. Anthony Throllope, a politika, a szex és
botrányok tizenkilencedik századi viktoriánus krónikása egyike a kevés
kivételnek; a jó házasság az ő írásaiban - mint a valós életben is -
menedék.
Throllope kortársa, George Eliot írónő is ismerte az igaz szerelmet, de
csak a magánéletében, nem a műveiben. Regényeiben a begyöpösödött
viktoriánus erkölcsiség megnyomorítja, megmételyezi és tönkreteszi a hősnő
életét. Maga Eliot azonban harmincöt éves korában, dacolva a társadalmi
konvenciókkal egy majdan huszonnégy évig tartó boldog kapcsolatba kezd
George Lewis újságíroval, aki otthagyta (de nem cserbenhagyta)
javíthatadanul kikapós feleségét. Lewis elméletben ugyan a szabad szerelem
híve volt, de a gyakorlatban már sokkal nehezebben bírta ki. Feleségének
soha nem tett szemrehányást a hóbortjaiért, de legbelül igaz szerelemre
vágyott - és ezt végül Eliotban találta meg.
Eliot és Lewis, ha úgy vesszük az első modern szerelmespár. Gondoljuk
csak el a tizenkilencedik század közepén nyíltan vállalták, hogy "a házasság
szentségének vétele nélkül" élnek együtt. Egy róluk szóló könyv szerint
kapcsolatuk kölcsönös jó szándékon, vonzalmon, önfeláldozáson és hálán
alapult. Eliot munkáját és Lewishez fűződő szerelmét mindennél fontosabbnak
tartotta; Lewis pedig viszonozta érzelmeit. Eliot így ír egyik levelében:
"Lewist jobban érdekli az, amit én csinálok, mint amit saját maga."
A pár nevelte Lewis három gyermekét, és foglalkozott a törvényes feleség
más apától fogant három gyerekével is. Lewis feleségét egészen haláláig
támogatták. Ahogy az életrajzukban olvashatjuk: "Nem keresték görcsösen a
boldogságot, hanem éltek a kötelességeiknek, munkájuknak és persze
egymásnak. És a huszonnégy évük mesébe illő boldogságban telt. De az ő
boldogságuk a mesebelivel ellentétben nem a nagy eseményeken, hanem a
hétköznapokon nyugodott." Más szóval: igaz szerelemben éltek...
Ott követtem el a legnagyobb hibát, hogy olyan emberhez mentem feleségül,
aki csak a szeretőm volt, de nem a barátom. Nem segítettük egymást, ahogy a
barátok teszik. Mindig a saját érdekünk lebegett a szemünk előtt. Mert a
szeretők csak alkalmazkodni és behódolni tudnak; egyesülésre vágynak, ezért
nem mondanak ellent egymásnak, nem vitatkoznak. "Nekem tökéletesen megfelel,
ha neked tetszik, drágám" - hajtogatják. Nem tudnak egyezkedni,
kompromisszumokat kötni.
Amikor megromlott a házasságom, nem azt próbáltam kúrálni, hanem magamat.
Pszichológushoz fordultam, hogy kiderítsem, miért nem vagyok boldog. Eszembe
sem jutott úgy föltenni a kérdést, hogy miért nem vagyunk boldogok? Végül
azért szakítottam, mert minden kezdeti illúzióm szertefoszlott. Mindig
találtunk valami veszekednivalót; már nem élveztük a különbözőségünket, csak
összeférhetetlenségünk bizonyítékát láttuk benne. Maradék jóakarat-,
érzelem-, önfeláldozás- és há- lakészletünket is feléltük.
Aztán a férjem kapott egy olyan állásajánlatot, amelyre nem tudott nemet
mondani. Ezzel betelt a pohár. Le kellett mondanom a barátaimról, a
munkámról, a lakásomról, ott kellett hagynom a várost, ahol laktunk.
Sohasem bocsátottam meg neki, hogy ekkora áldozatot kért tőlem; ő meg azt
nem tudta elfelejteni, hogy áldozatként fogtam föl ezt a dolgot. Azt
akartam, legyen hálás nekem azért, amit tettem ő meg azt várta volna, hogy
örüljek a sikerének. Más párok talán találnak valamilyen megoldást, de
köztünk fel sem vetődött mondjuk az ingázás lehetősége.
Nem sokkal a válásunk után hallottam a radióban egy történetet, amelyből
rádöbbentem, mi hányzott a házasságomból. Egy párról volt benne szó, akik,
mint Eliot és Lewis, nem a csúcspontokat jelentő nagy eseményeken keresztül,
hanem a mindennapokon át élték szerelmüket. A történetet az egyik szereplő,
egy hegymászó mesélte el, aki egyszer a mélybe zuhant egy veszélyes
szikláról. Társai azonnal keresni kezdték, de többórás hiábavaló kutatás
után feladták a reményt, hogy akár élve, akár holtan előkeríthetik.
Visszatértek a táborba, és felhívták a feleséget a szomorú hírrel. A nő azt
kérdezte: "Felfelé, a csúcsra menet esett le, vagy már a visszaúton?" "A
visszaúton" - válaszolták. "Hála Istennek!" - sírta a telefonba a feleség. Ő
egyszerűen fogta fel a dolgot: ha a férjének meg kellett halnia fent a
hegyen, legalább előtte még sikerült feljutnia a csúcsra!
A történet természetesen szerencsésen végződött: a férj túlélte az esést.
A rádióban maga mondta el a világnak, hogy a felesége olyan igaz szerelemmel
szereti, hogy a borzalmas hír hallatán is csak őrá tudott gondolni és nem a
saját szörnyű veszteségére.
Én szerelemből mentem férjhez. Ők egy életre akartak egymás mellett
maradni.