Rist Lilla:
HÁZASSÁGBAN MINDEN MÁS!
(Valami megváltozott az esküvő után...)
(Forrás: Nők Lapja, 1998/20. szám, 48-49. o.)
A nő lassan átsétált a hídon, nem akart a tömött
buszon hazazötykölődni. Inkább a méllyben suhanó
vonatokat bámulta és közben azon tépelődött, hová
tűnt a férje szeméből az a boldog, sugárzó öröm az a
lelkesedés, amiben minden egyes találkozásukkor
annyit gyönyörködött.
Ez a házasság? - kérdezbe önmagától, és nem tudott válaszolni. Lesétált a
hídról, letörölte a könnyeit és megvette a sarki boltban a
vacsoráhozvalókat.
Nem a házasság az, ami megváltoztat bennünket, hanem a szerelem. A
szerelem - annak legalábbis a nagy, lángoló formája - előbb-utóbb elmúlik, s
az ember lassan visszatér eredeti önmagához. Mindez a másik számára joggal
tűnhet nagy változásnak, ami legtöbbször a házasságkötés után következik be.
Ilyenkor az az egyik legnagyobb kérdés, hogy vajon tényleg a másikat
szeretjük-e, olyannak amilyen, vagy csak szerelmesen vetítettük bele a saját
ábrándképeinket.
Ábrándok
- Én azt hittem, mielőtt összeházasodtunk - meséli Réka -, hogy
tökéletesen ismerem a férjemet. Ő is azt hitte, hogy ismeri önmagát. De nem
így volt. Amikor gyakorlati kérdésekről volt szó, hirtelen kiderült, egész
másképp viselkedünk, mint ahogy előre kigondoltuk. Egy idő után azt éreztem,
egy idegennel élek együtt: Egyre kevésbé értettem őt, ő érezte ezt, és egyre
kevésbé bízott bennem. Néhány év múlva már semmi sem műdött a
házasságunkban. Mindketten azt éreztük, annak nincs értelme, hogy együtt
szenvedjünk tovább. Vagy elválunk vagy változtatunk a kapcsolattunkon.
Lakva ismerjük meg egymást - tartja a mondás, és valóban, az udvarlás, az
együttjárás ideje alatt - ha ez tényleg csak találkozásokat jelent - nem
biztos, hogy minden kiderül a másikról. Ugyanis minden ember hajlamos szebb
képet festeni önmagáról, mint amilyen valójában, olyat, ami a másiknak
tetszik. Később, a házasságban nem lehet tovább alakoskodni, minden kiderül.
Elindul az alkalmazkodás, az összeszokás folyamata. Sokszor ez az
alkalmazkodás nem kölcsönös. Az egyik enged, míg a másik éli világát. Ezért
volna jó tudatosan is figyelni arra, még a házasságkötés előtt, hogy vajon
milyen filmet nézünk a moziban, azt-e, amit mi választottunk vagy mindig
azt, amit a másik. Mert a szerelemben könnyen engedünk, később azonban
szeretnénk végre önmagunk is lenni. Többnyire a nők azok, akik hagyományosan
többet engednek. Aztán ők lesznek azok is, akik kitörni vágynak és beadják a
válópert.
Ahogy Tünde. - Az én férjem lubickolt a boldogságban, miután
összeházasodtunk. Számára ez a teljes szabadságot jelentette. Ő reggel
dolgozni ment és késő este jött haza. Gyakorlatilag egyedül maradtam. A
házasságunk minden terhét én cipeltem a vállamon. Mintha elfújták volna a
kedvességét, a bókokat, amit korábban kaptam tőle. És én nem akartam örökre
így élni. Elváltunk. Ma már tudom, hogy voltak jelek, már jóval a
házasságunk előtt, amire figyelni kellett volna, de valahogy nem vettem
ezeket igazán komolyan.
Ekkora jelentősége volna egyetlen papírdarabnak? A menyasszony és a
vőlegény átesik egy hosszú ceremónián és mintha elvarázsolták volna őket,
más emberekként állnak fel a lakodalmas asztaltól? Lehetséges ez? Régen a
lakodalom valóban szinte varázslás volt. Örökre átalakította a benne
szereplőket.
Majd összetörődnek!
- A régi világban az esküvő után minden megváltozott - magyarázza Tátrai
Zsuzsanna néprajzkutató és Karácsony Molnár Erika, néprajztanár. - Nem volt
többé udvarlás, nem volt többé bók és kedveskedés. A menyecske otthagyta a
leánybandát, amihez korábban tartozott, el kellett válnia szüleitől, haját
felkontyolták, fejét bekötötték. Viselete is megváltozott, a templomban sem
ülhetett tovább a lányok között, csak az asszonyok oldalán. Otthonról
elköltözött férje családjához, ahol teljesen kiszolgáltatott volt nemcsak az
urának, és az anyósának, hanem az idősebb menyecskéknek is. Addig nem is
tekintették igazi családtagnak, amíg meg nem szülte első gyermekét. Az
esküvő után meghatározott ideig nem mehetett haza, ha mégis megszökött, a
szülei zavarták vissza. Boldog leányéletének a lakodalmi szertartás
keretében mondhatott búcsút.
A lakodalomnak ez is volt a funkciója. Alkalmat adott arra, hogy mindenki
megértse és elfogadja, az életnek egészen másfajta, új korszaka kezdődik el,
aminek semmi köze a korábbihoz. Ezért nevezi a néprajztudomány a lakodalmat
átmeneti ritusnak. Ezért van óriási jelentősége a vőfély szavainak, a
különféle játékoknak, a legény- és leánybúcsúztatásnak. A fölkontyolással, a
menyecskeruha felöltésével szimbolikusan is asszonnyá váltak. S ez
visszavonhatatlan, megváltoztathatatlan volt.
Ha mindehhez hozzátesszük, hogy a lányok nem ahhoz mentek hozzá, illetve
a fiúk nem azt vették el, akit szerettek -, a változás még drámaibb. A
szülők úgy vélték, nekik is ez a sors jutott, majd a fiatalok is kibírják
valahogy "Majd összetörődnek" - mondták.
A mai ember életében a korszakhatárok összemosódnak, a párok későn
házasodnak, a nők későn szülnek gyermeket. Régen ugyanakkor maximálisan
igyekezték kihasználni az emberi kor adta lehetőségeket. Hiszen a lány, ha
továbbra is leányéletét éli, nem lesz képes asszonyi feladataiban
helytállni. Ahogy a férfi sem, ha legényként él tovább.
A boldogság sincs ingyen
Ma már lehetőségünk van arra, hogy azt válasszuk, akit szeretünk, akivel
el tudjuk képzelni az életünket. Mégsem vagyunk könnyű helyzetben, ha
összekötjük a sorsunkat valaki máséval. Tenni, dolgozni kell azért, hogy egy
párkapcsolat hosszú távon igazán élő maradjon. Mert a boldogságot sem adják
ingyen! Legalábbis ezt állítja Mariann, akiről mindenki úgy tudja,
legendásan jó házasságban él.
- Nyolc évig éltem úgy, ahogy egy átlagos asszony, ahogy hittem, hogy egy
nőnek viselkednie kell. Vagyis hallgattam és tűrtem. Már beszélni is alig
beszéltünk egymással. S akkor jött az a bizonyos hamradik. Majdnem
elváltunk: De előtte még leültünk végiggondolni a dolgokat. Az első kérdés
az volt, szeretjük-e még egymást és képesek vagyunk-e tenni ezért a
kapcsolatért. A válasz igen volt. És attól kezdve mindig tisztáztam a
férjemmel, hogy miről mit gondolok. Szeretem-e a téliszalámit és akarok-e
vasárnap délben ebédet főzni. Ő is elmondta, hogyan szeretné. Persze, nagyon
sokszor nem értettünk egyet, veszekedtünk, de meghallgattuk egymást. S
valahogy minden működésbe indult. Nagyon-nagyon nehéz volt, de megérte.
Mindkét félnek kell akarnia a változást, de talán a nő az, akinek
kezdeményeznie kell. Nyolc gyertyafényes vacsorát kell végigcsinálni ahhoz,
hogy a férfi egyszer is visszaadja. Ki kell várni! Nem szabad az ötödiknél
feladni. Csabáékban nem volt ennyi akarat és lelkesedés.
- Már volt egy házasságom - meséli -, nem akarom még egyszer átélni,
hogyan fordít egyre kevesebb figyelmet rám a feleségem. Először csak nem
mosolygott rám, amikor hazajöttem, később át sem ölelt, míg végül megszűnt
közöttünk minden szexuális kapcsolat. Csak addig voltam érdekes, míg
feleségül nem vettem. Aztán már csak pénzkereső automatának nézett. A
munkámba menekültem. Később megismertem Ildit és összeköltöztünk. Bolond
volnék, ha feleségül venném.
- Minél bizonytalanabb egy kapcsolat, annál többet pedálozunk érte -
magyarázza dr. Csák Annamária - És ha a kapcsolat jogi formulává válik,
bizony sokszor elengedjük magunkat, mert tudjuk, ezt most már nem olyan
könnyű megváltoztatni. De az is igaz, hogy mindenki vágyik a biztonságra és
az lenne az igazi, ha biztonságos körülmények között tennénk meg a lehető
legtöbbet a másikért. Ami azt jelenti, hogy mindkét fél engedélyez a
másiknak egy szabad, autonóm területet, ahol önmaga lehet, ugyanakkor
létezik egy nagy közös ország is, ahol együtt tudnak működni. Akkor lesz jó
a házasság, ha ezt az egyensúlyt sikerül megteremteni. Sokszor viszont csak
sémák szerint élünk, olyan magatartásmintákat követünk, amiket a szüleinktől
"örököltünk". Ilyenkor hatalmas lehet a változás, amit átélünk. A másik
ember, akit korábban szépnek és tökéletesnek láttunk, hirtelen átalakul.
Holott csak olyanná válik, amilyen ténylegesen. Lehullik róla az álarc.
Érett szerelem
- Nemrégiben újraolvastam a szerelmes leveleimet, amit annak idején
Andrásnak írtam - meséli Noémi. - Ennyi év után egészen megdöbbentő volt,
hogy milyen vakon, örülten és lángolóan szerettem. Ma ez valami egészen mást
jelent. Azt, hogy még mindig melegséget érzek a szívemben, ha meglátom az
utcán. És érzem őt. Tudom a hangulatait, az érzéseit abban a pillanatban,
ahogy belép az ajtón. A legtöbb embernek meg kell tanulnia a másikat és ez
nem megy fájdalom nélkül, magától. Ahogy nekem is. És közben néha fellángol
köztünk a szerelem. Most, tizenkét év után is vannak szerelmes időszakaink.
Mások, mint a korábbiak. Érettebbek és igazabbak. Mert már a szerelemben sem
kergetünk ábrándokat.